A nyolcvankilences forradalom után, megindult a segélyszállítmányok áradata nyugat felől. Elsőnek a magyar segélyszervezetek és magán emberek indultak meg. Hamarosan svájci, francia, német, angol segélyt szállító autók sorakoztak a határon. A vámosok engedték, hogy jöjjenek.
A jótékonykodás hulláma Ótelek határait is elérte.
Mivel Anna jól beszélt angolul, franciául, állandó tagja lett az önkéntes fogadóbizottságnak. Ez azt jelentette, hogy nála kötöttek ki a faluba látogató nyugatiak. Ő pedig magyar vendégszeretettel fogadta őket. Ebédet, vacsorát adott nekik. Az ital sem hiányzott. Különösen a helyben készített kisüstinek volt mindig nagy keletje. A szomszédok, barátok is bejöttek ilyenkor. Volt, aki hozott valamit a vendégeknek, de volt, aki csak az ingyen lakomára jött, és az ajándékokban reménykedett.
A segélyek kiosztása rengeteg vesződséggel járt. Nagyon hálátlan munka: aki kevesellte, amit kapott — saját megítélése szerint — elégedetlenkedett, aki pedig sokat kapott, az még többet akart. Ahogy mondta Grósz Peti, az egyik szomszéd:
— Én azt szeretném, ha egy egész autó rakomány segély állna be az udvarom, s akkor kinéznék a kapun, hogy vajon nem jön-e még egy.
Egyik alkalommal még a tiszteletes kalapját, kabátját is elvitték. Azt gondolták, az is a segélyhez tarozik. Alig tudta visszaszerezni.
Tóni igyekezet távol tartania magát, de annyira elborította a községet a segély-láz, hogy mégis csak részt kellett vegyen a vendégek fogadásában, a segélyek átvételében, elosztásában.
Egy svájci társaságnak, csapatnak annyira tetszett a környék, s az emberek, már akikkel kapcsolatba kerültek, hogy többször is visszatértek, Nem csak segélyt hoztak, hanem munka kapcsolatot is felajánlottak a bútorüzemnek, sőt meghívták annak vezetőjét – Tónit – magukhoz. Részben barátságból, részben majdani üzleti kapcsolatok reményében.
Két érdekes, tanulságos hónapot töltött meghívójánál Svájcban. Jó nyelvérzékkel rendelkezett, keveset eddig is tudott franciául, és ott kint hamar feltalálta magát. Házigazdájával jó barátság szövődött, túlmenően az üzleti érdekeken. Ennek köszönhetően a fiát is meghívatta, szerezve egy egyéves tanulmányi ösztöndíjat számára.
Hazatérve több meglepetés is várta. Berci barátja állást kapott a megyei gazdasági-pénzügyi felügyeletnél. Ez egy új állami szerv, melynek szüksége volt megfelelő végzettségű szakemberekre. A másik, hogy az „ideiglenes nemzeti megmentési tanács” mandátuma lejárt, és választásokat írtak ki az új testület és a polgármester részére. A jelöltek között ott találta a saját nevét is.
— Ezt meg kell ünnepelni! — hívta a barátait a szokásos helyre, a Fényesbe.
— Ember! Te leszel a polgármester — jelentette ki Pici, aki megtartotta pozícióját és befolyását.
— Kopogd le a fán! — szólt közbe valaki az asztaltársaságból.
— Nem vagyok babonás, de igazad van — egyezett bele Tóni —, de azért egy üveg konyakot hozathatok?
Ment az ünneplés éjfélig.
— Te, Tóni — dadogta pityókosan a barát, aki a lekopogást ajánlotta, mikor elkezdték az italozást — é… én se vagyok ba… babonás, de nem sze… szeretem, hogy előre iszunk a medve bőrére.
— Menj haza! Részeg vagy, és butaságokat beszélsz — torkolták le.
Végül csak szedelőzködött a társaság. Szókásához híven Tóni is becsörtetett a házba, s ment fel egyenesen a hálószobába, újságolja el Annának a hírt, hogy polgármesternek jelölték.
Anna nem örült a késő éjszakai bevonulásnak.
— Felébreszted az egész házat! — szólt rá az emberre.
— Na, ne morogj! Mindig morogsz, pedig akarok valamit mondani.
— Előbb húzd le a sáros cipődet! Mindig mondom, hogy ne gyere be sáros cipővel a házba.
— Hagyd ezt. Jó? Anyámtól eleget hallottam, hogy nem szabad a házba cipővel bemenni.
— Éjfél után vetődsz haza részegen, felvered a házat, összesározol mindent, és még te állsz az erdő felől?
— Mondtam, ne csármálj annyit! — kiáltott rá és meglökte.
Anna elveszítette az egyensúlyát, a papucsa beleakadt a szőnyegbe és legurult a lépcsőn. Tóni bambán bámult utána. Néhány pillanatig bénultan állt, aztán rohant le a lépcsőn. Anna ott feküdt mozdulatlanul.
— Bocsáss meg, nem akartam! Szólalj meg, szólalj meg!
De Anna nem szólalt meg. Nem morgolódott a sáros cipő miatt. Nem csármált, nem vitatkozott.
Tóni évek múlva is azt suttogta elalvás előtt: „Bocsáss meg, nem akartam!”
*
Nyolc évre ítélték nem szándékos emberölésért, de csak fél évet volt bent, mert elhatalmasodó betegsége miatt átették a rabkórházba, majd egy civil elmeosztály elfekvőjébe.
A gyermekei ritkán látogatják. Nem lehet vele beszélgetni, mert csak annyit motyog, ha szólnak hozzá, „Bocsáss meg, nem akartam. Bocsáss meg…”
2007. március 24.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: dr Bige Szabolcs-
