(1.rész)
A vonatok nem menetrend szerint jártak, az üveg nélküli ablakokon huzat söpört ki-be, és olyan zsúfoltak voltak a vagonok, mint a gyufásdobozok. De a nép utazni kényszerült, mert a városiak élelmet, a vidékiek közszükségleti cikkeket nem tudtak beszerezni másképp, csak csere-berélve, ami nagyon hamar feketézésbe torkollott. Aranyat ért a petróleum, a melasz, a zsír és a liszt, de azokat nem árulták boltokban, hanem az el?állító helyeken voltak (ha voltak) fellelhet?ek és a feketéz?k házaltak velük.
Hát, nem válogatott az utas, utazott bármilyen tehervonaton is, csak guruljon, lehet?leg amerre neki kell, és ha a kocsik belseje megtelt, akkor az emberfia-lánya felmászott a vagonok tetejére, és utazott a süvölt? széllel.
Mariska két nap alatt verg?dött haza. Lelkében a kimerültség a haraggal, kétségbeeséssel és a tanácstalansággal vegyesen kavargott. Útközben nem volt nyugodt ideje, hogy átgondolja, mi is történik velük, csak kifosztottnak érezte magát. Azt tudta, hogy nagy igazságtalanság az, aminek áldozatai, de azt nem, hogy kinek, minek róhatná fel mindezt.
Gyurira gondolt, és arra, hogy érte mindent ugyanúgy tenne meg ismét. Gyuriért, aki már Magduskában él tovább… Vajon mit tanácsolna most?… Ha élne!
Ahogy belépett a kisajtón, szemét a füle vezette a már távolról is hallható kopácsolás irányába. A szül?i ház tetején lovagló ülésben Lózer igyekezett egy szeg?lécet feler?síteni…
– Gondoltam, ha beköltözünk, nem viheti el a szél fejünk fölül a tet?t…- kiáltott le vígan, és sietve kereste meg lába a felakasztott létra fokát.
Szeptemberben csendben megesküdtek. Aztán indultak a kislányért, hitték, hogy már nem tagadhatják meg ?t a szül?anyjától…
*
– Egyé kis virágom, angyalosom! – könyörgött Magda néni, és vádoló pillantásokat lövellt szeme élete párjára a keszken? alól, aminek kibontott két csücskét néha feldobta a feje tetejére. Akarta is viselni, meg nem is, hiába melegítette nagyon, megszokta, meg hát nem is volt illend? anélkül lenni egy éltes asszonyságnak.
– Ha nem kergeted el a világba azt a lányt, ez az ártatlan is enne rendesen – sugallta némán, miközben unokája összeszorította a pici száját, s?t még el is lökte az ételt kínáló kezet.
Aranka a hokedlit terítette meg Öcsinek, mert a kisszéken ülve már ügyesen kanalazott, jó étvággyal tüntetve el mindent, amit elé tett.
Arra lettek figyelmesek, hogy Magduska is hozza a kisszékét, letelepszik mellé, és a kis Árpi minden második kanál f?zeléket az ? szájába dugdos, a kislány pedig buzgón nyeli. Aranka hamar neki is mert egy tányérba, aztán odaintette a nagyanyját:
– Nézze csak ?ket Magda néni!
Unokája szépen eszegetett kis barátja mellett. El?bb minden nap ugyanazt f?zte a nagyanyja, amit szomszédasszonya, de még azzal se tudta hazacsalogatni, Magduska csak Patakiéknál fogadta el az ételt. Ezután kitalálta, hogy kötényét föléje kanyarítva átcsempészi az ebédet a szomszédba, és azzal már sikerült becsapni a gyereket.
A másik gond, hogy minden nap úgy sírta álomba magát szegényke. Nem értette, miért nem az anyukája dúdolgat neki altatót. �?t követelte.
Felfedezték Öcsivel, hogy amikor zárva volt a borbélyüzlet, a folyosóra nyíló, kett?s szárnyú, dupla ajtaja közé egymással szembe rakták a két kisszéket, oda beültek, és ott hosszan „társalogtak”, másoknak teljesen érthetetlen nyelven. Mostanában a kislány egyedül is elbújt oda és mire rátaláltak, el is szundikált a sötétben.
*
A világ vihara elvonult, de ahogyan minden más, pusztító viharnak, a háborúnak nyomai is kitörölhetetlenül megmaradtak. A szétbombázott építményeket újjá lehet tenni, de a patinájuk örökre elveszett.
Lehet új városokat létrehozni, az évszázados fák helyére csemetéket ültetni, de a lelkekben keletkezett sebeket nem t?ntetheti el semmi. Hány nemzedéknek kell feln?nie, akikbe már nem örökl?dnek át a beidegz?dött félelmek, és az el?röl kezdés kényszer? szorítása?
Az „új” lehet jobb, rosszabb, lehet id?szer?bb, szebb. Lehet, lehet… Minden lehet, csak egy nem. Többé semmi sem lehet olyan hegek nélküli, mint volt. Az évezredes normák váltak – túl hirtelen – érvénytelenné.
Ahelyett, hogy megsz?nt volna a nyomor, a társadalmi különbségek mosódtak egybe, minden el?készület nélkül. Mintha a színárnyalatok folytak volna össze, bizonytalan szürkévé. A lelkek mélye vált a legszíntelenebbé.
Nem számított, hogy becstelenül vagy szorgalmasan igyekeztél a felszínre törni, elítéltettél, gyanús lettél a kiemelkedéssel, hát várakozással bújtál el a homályba, miközben az ismeretlen új élettel vajúdott a világ. A torzszülött újvilágban csak a nagyon gazdagok t?ntek el, de a szegénység bekúszott mindenüvé, terjedt, fert?zött, mint a pestis.
A nép gépiesen vagy dacosan, de harcolt az életért, tudata hátsó kamráiba szám?zte a rémiszt? reménytelenséget, fel kart végre állni a romok porából.
*
A termés is szegényesebb lett a szokottnál, de a paraszt élete a föld, hamar megtalálta újra a módját, hogyan vessen-arasson. A nincstelenek is földhöz jutottak végre, de nem volt az se egyértelm? öröm. Mégis akadt, aki hitelbe, vagy épp’ uzsorakamatra adott nekik vetni valót.
A fronton elesett férfiak helyett vetett, aratott, csépelt a n?, meg a gyerek, esetleg az öreg papa, vagy akinek addig egészen más volt a feladata. Könnyeiket rejtegetve, mert a háború vesztes oldalán gyászoltak.
A csépl?gép elindult, voltak arra alkalmas, kijelölt szér?skertek, ahová be tudott állni, és ott napokig dolgozott.
Mivel az „abonált-vendég” (természetben fizet?) – mint olyan – megsz?nt, a pénz, ha volt, egyre kevesebbet ért, a boltok – úgyszólván – üresen kongtak, a fodrásznak is gondoskodnia kellett családja élelmezésér?l. Hívták, hát átmenetileg bezárta – az amúgy is pangó – üzletét és leszerz?dött mázsálóellen?rnek a „masinához”. Hosszú hetek kemény munkája után vihette haza a „részesedést”, amit vihetett ?rletni a Sár-utcai g?zmalomba, vagy cserélhetett érte bármit, ami volt még (vagy már) a feketepiacon, mert a gabona értéktartó csereeszköz maradt. A megalakuló Földm?ves Szövetkezet egy részjegyét is fél mázsa búzában állapították meg.
Az iparosfeleségek eddig csak azt láthatták, hogy a rekken? meleg délben, a csépl?gépnél dolgozó summásoknak hogyan cipeltek naponta ebédet a hozzátartozó asszonyaik. Most Aranka is beállt az „ebédes asszonyok” közé. Sietve kellet megf?znie a lehetségesen kiadós ebédeket, és együtt indulni a többiekkel, minden nap tizenegy órakor, hogy délben – az egy óra hosszára leállított gép mellett – teríthessenek a porlepte, napbarnított embereknek, a csekély árnyékot adó kazlak tövében.
Der?sen tette a dolgát, készítette az egyszer?, de tápláló tejfölös krumplilevest, meg a túrós csuszát, vagy a zöldbab f?zeléket, aminek a tetejére csirkepaprikás dukált. Az alapanyagokat pedig bárhogyan, de be kellett szerezni, mert a család egy évi gabonájának megszerzése függött t?le.
A hozzátartozók aggódása – hogy ezt a munkát a gyomorfájós Károly nem fogja bírni -, úgy oszlott szét, mint a kóbor felh?. Ha volt is még valami abból a sanyargató fekélyb?l, az bizony felszívódott ezalatt, a szokatlan fizikai megterhelésben töltött id? alatt, ami talán a szabad leveg? javára írandó. Mintha a szervezete is tudta volna, mekkora a „tét”. Kedélye helyreállt, arca kisimult. Jól érezte magát.
A három gyerek pedig – mit se tudva a világ pálfordulásáról, de a létért való harcáról se -, nagy egyetértésben ebédelgetett az étkez?asztallá kinevezett hokedli mellett. Hogy anyjuk mikor evett, azt nem is látták…
Magduska, Ágneske és Öcsi:
*
Csendesen állt meg a homokban játszó apróságok mellett Mariska. Torkát fojtogatták a lenyelt könnyek.
– Ápátta…- magyarázott valamit a sz?ke tündér a másik sz?kének, mert köztudott ugye, hogy a n?k mindig jobban tudják… Aztán árnyék vet?dött a kislapátra, hát feltekintett, és már pattant is, mint akit egy békebeli rugó lök, az elvesztettnek hitt anyukája nyakába.
Bentr?l azonnal megjelentek a nagyszül?k, futólépésben érkezett Margit is, aztán mindenkit elnyelt a lakásba vezet? ajtó. Meg sem próbálták halkra venni a kirobbanó indulataikat.
– Ezt a kislányt te innend ki nem viszed! Mit képzeesz? Kivakartunk benneteket a sz..búl, osztán jól megháláltad! K…..kodtá a szegény mátkád házába’!!…
– Már törvényes házas vagyok…- kísérelte meg bátortalanul. – Lózer feleségül vett!
– Má még, ee is vett!? Jól eerendezted, de mustohának mégúgyse engeggyük oda! A gyerek a szegény aptyáé, azt nem aggyuk idegeny kezibe!… Arrú ne is ámoggyá! – ilyen, és ennél sokkal keményebb mondatok zúgtak a leveg?ben, mint nem is olyan régen a súlyos bombázók. Kis id? múlva Mariska zokogva rohant a kapu felé. Blázsovics néni pedig, karján a megszeppent kislánnyal a szomszédba futott.
– Anyu? Apu? – kérdezte, de ?k sehol, hát Ágneskét kellett meggy?znie:
– Ide figyejj, mennyetek be a kuckótokba, csuktyátok magatokra, és meg se mukkannyatok, mer Mariska nénéd el akargya rabúni Magduskát. Eevitetné a zsákos bácsival! Ugye tik is azt akargyátok, hogy itt maraggyon? –
Hát, persze, hogy azt akarták! Pisszenés nem sok, annyi se hallatszott kis kuckójukból, a spalettaajtó mögül.
Mariska elöljáróval és Lózerrel jött vissza. Ismét sírt, könyörgött, vagy kiabált mindenki, Blázsovicsék végül úgy tettek, mintha keresnék, de sehogy nem találták a gyermeket.
Az egészb?l csak annyit sz?rhettek le a hazaérkez? Patakiék, hogy itt valami nagy dráma zajlott le, és ennek még ki tudja, milyen folytatása lesz.
*
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Pápay Aranka
