Ültünk a Tulipán cukrászdában, ki egy fekete, ki egy konyak társaságában, és mondtuk, és mondtuk a magunkét. Fejtegettük világmegváltó eszméinket. Dezső a német nyelv európai szerepéről, Laci az eszperantó jövőjéről, Kálmán a költészet szükségességéről értekezett.
— Mondj te is valamit! — szólt rám Kálmán. — És igyál konyakot, ne csak kávét, ha írókkal akarsz barátkozni.
— Azt akarom nektek elmondani, hogy elmentem a barátnőmmel…
— Na, na, kezd érdekes lenni!
— Igen, a barátnőmmel a Tükörtermet megnézni a Kultúrpalotában — folytattam nem törődve a közbeszólással —, és ott valaki megjegyezte, hogy a város látványossága nem csak ebből a palotából áll, melyet Bernády György építetett polgármestersége idején 1911. és 1913. között.
— Na, ne mondd! Még elhiszem — csúfolódtak velem.
— Mondd — fordult felém újra Kálmán —, nem akarsz te író lenni, hogy olyan körülményesen magyarázol?
— De, igen.
— És eddig mit írtál?
— Semmit.
— Akkor jó, mert szűz fülekre találnak majd intő szavaim.
Elismerő pillantásokkal jutalmazták Kálmán helyénvaló megjegyzését. Én pedig folytattam megkezdett mondókámat.
— Mondom tovább, hogy mi történt még aznap délelőtt. Elmentük megtekinteni, a…
— Tekintettél jobbra, tekintettél balra — kotyogott közbe Dezső —, és mind erre tekintettel, miért nem inkább néztél, hogy lássál?
— Egy szóval a Teleki Tékánál kötöttünk ki.
— Na, végre!
— És Antalffy tanár úrba botlottunk. Antalffy Endrébe.
Kivágódott az üveges ajtó, és berobogott egy lóden kabátos, szemüveges fiatalember. Zozó, azaz Zoltán volt.
— Üdv a társaságnak! — telepedett mellénk —, hogy vagy író úr?
— Jól! — válaszolt röviden Kálmán.
— A fülemet mintha Antalffy Endre neve ütötte volna meg. Tudjátok, hogy ő volt a város alispánja, mikor a „dicső szovjet hadsereg” bevonult Vásárhelyre? Próbált lojális lenni az új hatalommal, de nem volt sikere.
— Mit is mondasz róla? — kapcsolódott bele az előző beszélgetésbe
— Amikor megtudta, hogy orvostanhallgatók vagyunk — folytattam —, felcsillant a szeme, és rögtön a latin tudásunkra volt kíváncsi. A „MUSIS PATRIIS GRATISQUE POSTERIS” feliratra mutatva kérdezte, mit jelen?
— Tudtátok?
— Igen, nyögdösni.
— De folytatom: Akkor mondjál valamit latinul — reccsent rám Antalffy tanár úr. — Mondtam, hogy os naviculare. Gondoltam anatómiai kifejezésekkel kápráztatom el. Erre azt mondja: navigare necesse est. Újra mondtam valamit: Foramen magnum. Mire a válasz: Magnus es in verbis, in factis nullus haberis. És így tovább. Végül jól leégtem előtte.
Csúfondáros tekintetekben most sem volt hiány, de Zoltán nem hagyta, ha mással foglalkoznak, még ha gúny tárgya is.
— Hát, te író úr, mivel foglalkozol? — folytatta a kérdezősködést.
— Darabot írok.
— Miről? Miért?
— A cselekmény egy elmegyógyintézetben zajlik.
— Bolondokat szerepeltetsz?
— Részben igen, mert gondold el, ott bent olyanokat is lehet mondani, amit kint büntetnek.
— Na, igyatok konyakot, ha írókkal akartok barátkozni — tette még hozzá.
Szomorú vége a történetnek, hogy sajnos a benti szavakért is büntettek — kint.
2007. március 3.
(A latin szavak magyar értelmezése: – Múzsa a Hazának és kellem az utódoknak
– sajkacsont – hajózni szükség – öreglyuk – nagy vagy a szavakban, tettekben senki leszel.)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: dr Bige Szabolcs-
