Egy színházi társulat zárt, de egyben nyitott közösség is. Zárt, mert a szakma sajátos belterjessége a civileket a néz?térre helyezi el, belül, a színházi társalgóban, az öltöz?kben civileknek csak kivételesen lehet helye. Nyitott is ugyanakkor, mert a m?vészi exhibicionizmus abban is megnyilvánul, hogy olyan dolgokat is elmondanak magukról s többieknek, amelyekr?l a civilek egyébként mélyen hallgatnak.
A fiatal színész, akit nevezzünk Péternek, miután leszerz?dtették, igyekezett beilleszkedni a társulat némileg hierarchikus világába. Tisztelte az id?sebb, nevesebb színészeket, meghallgatta az ? alakításaival kapcsolatos kritikákat, még törekedett is arra, hogy ezek nagy részét megfogadja és megvalósítsa. Kerülte a konfliktusokat, igyekezett mindenkivel jó viszonyban lenni. A próbákon a rendez?i instrukciókat jól megjegyezte, igyekezett azok szerint eljátszani a ráosztott szerepeket. Alázatosan állt a szerepértelmezésekhez, igyekezete látható és kinyilvánított volt.
Mindezek ellenére – bár elfogadták -, nem értékelték különösebben m?vészi kvalitásait. Színi iparosnak tartották, aki eljátszik ugyan egy szerepet, de nem hagy a néz?ben olyan élményeket, melyekre kés?bb is visszaemlékeznek. „Kétnapos” m?vésznek nevezték a háta mögött, mert a pletykás közbeszéd szerint két nap után nemhogy az alakítására, még a nevére sem emlékeznek az el?adás néz?i.
Tudták róla, hogy nehéz sorsú ember, sok kínlódás után jutott el a színházi szerz?désig. Szegény családba született, a f?iskolát nem tudta befejezni, elment segédszínésznek és ott próbálta ellesni, megtanulni a szakmai fogásokat. Sok minden meg is tanult, de valahogy azok áttételezése a szerepekbe nem sikerült teljesen. Elfogadható szerepformálásokat produkált, de sem kiemelked?, sem mély élményeket hagyó fellépésére nem emlékezett senki.
Tudták róla, hogy magánélete is terheket rak rá, süket és félvak édesanyjáról maga gondoskodott. E fogyatékosságok egy súlyos betegség miatt alakultak ki, nem születési hibák voltak. Péter e szerepében mindent feláldozóan állt helyt, ápolón?t fogadott mellé, és hogy ennek anyagi terheit viselni tudja, különmunkaként elvállalt civil feladatokat is (korrepetálás, nyelvoktatás). A fiú a színházi munkájáról sokat „mesélt” az anyjának, papír és írás, valamint kézmutogatás segítségével. Anyja mindig nagy érdekl?déssel követte e beszámolókat, mert sajnos él?ben nem tudta megtekinteni fia színházi m?ködését. Egyszer ugyan Péter bevitte anyját, leültette az els? sor szélére, hogy ha nem is hallja, legalább lássa ?t, de a félvak asszony csak homályos foltokat érzékelt a színpadról. Így aztán maradt a kommunikatív beszámolókra alapított képzelet.
Egyszer úgy adódott, hogy az egyik rendez? egy fontos f?szerepet bízott Péterre. A társulat kissé értetlenül állt a szereposztás el?tt, a rosszindulatúak kajánul jósolták a várható bukást, a jóakaratúak pedig féltették egy esetleges kudarc lelki traumáitól. A próbák alatt a rendez? igen alaposan megizzasztotta, néha a többi szerepl? még sajnálta is a küszködése miatt. De elismerték, hogy a próbasorozat vége felé már egészen elfogadható volt az alakítása, sokat fejl?dött, már nem féltették annyira a bukástól.
A bemutató jól sikerült, a kritika nem dicsérte meg különösebben, de nem is dorongolta le. Az el?adás, benne a fiú alakítása is, megfelelt a színházi átlagnak. Talán a tizedik el?adásnál tartottak, amikor Péter anyját váratlanul kórházba kellett szállítani és a hírek szerint súlyos állapotba került a szívével. Azon a héten még három el?adás volt a programban, és a színház vezetése félt a program felborulásától, ezért megkezdték annak szervezését, hogy ha kiesne valamelyik el?adás, melyik más darabbal tudnák helyettesíteni.
És két nap múlva a kórházban meghalt Péter édesanyja. A halál napján éppen soros volt a Péter fellépése, de az igazgató úgy gondolta, hogy el?adást cserél, mert Péter nem lesz képes magánbánata miatt este megfelel? szerepalakításra. Amikor kiment hozzá a lakására és közölte vele, mit tervez. Péter határozottan tiltakozott a döntés ellen. "„El tudom játszani, ma is!" – jelentette ki és az igazgató látta rajta, hogy nagyon eltökélt az ügyben. Némi félelemmel ugyan, de tudomásul vette a fiú álláspontját, és nem halasztotta el az aznap esti el?adást.
A halálhírt a rádió is bemondta, szóbeszédben is elterjedt, így az aznap esti néz?sereg lényegében tudta, hogy a f?szerepet alakító színész úgy lép a színpadra, hogy az édesanyja aznap délel?tt meghalt. Egyfajta szorongás volt tapinthatóan a néz?tér hangulatában. Sokan emlegették a 1930-as évek világhír? filmsikerét, a Sonny boy-t, ahol egy bohócnak a kisfia halt meg és neki este ugyanúgy bohóckodnia kellett, mint korábban.
Az els? felvonás végén a néz?k csodálkozva értékelték az addig látottakat, az irodában az igazgató és a rendez? egymás szavába vágva próbálták megfejteni a látott jelenséget. A színházból mentek a telefonok az éppen nem játszó m?vészek felé. Akik közül többen azonnal a színházba indultak. Mindenki arról beszélt, hogy valami hihetetlen dolognak lehettek tanúi.
A második felvonásra egy t?t nem lehetett elejteni a néz?téren. Az összes pótszéken és a lépcs?kön is ültek, s?t sokan félrehúzódva, állva figyelték az el?adás menetét A visszafojtott lélegzetek egyfajta alig hallható dallamot sz?ttek a néz?téri neszek közé. És ekkora vastapsot régen hallottak a színház falai, mint amikor a felvonás végén lehullott a függöny.
A szünetben csak az volt a téma, hogy a f?szerepl? Péter káprázatos alakítást nyújt, olyan mélységeket mutat meg a szerepében, amelyeket eddig sejteni sem lehetett. A rendez? bevallotta, hogy az alakítás nyomán ? is másképpen látja a darab üzenetét, lehet, hogy bizonyos dolgokat a további el?adásoknál át kell alakítani. A néz?k pedig tudták, hogy egy ritkán látható katartikus este részesei lehettek.
A harmadik felvonás hasonlóan átüt? siker? volt, a vasfüggöny leengedése után még 20 percig tartott a tapsvihar. És az egész társulat valami hihetetlen átszellemüléssel engedte át magát a élménynek, hogy az ? színházukban ilyen csoda történt.
Az igazgató röptében összehívott a társulatból mindenkit, aki az épületben tartózkodott. És mindenki el?tt mondott köszönetet a ma esti el?adásért, amely – megfogalmazása szerint – szinte mérföldk? a társulat életében. Olyan m?vészi élmény született ezen az estén, amely ritkán fordul el?. És amelyet aranybet?kkel írnak be a színház történetébe. A hatalmas sikernek az el?adás minden résztvev?je részese volt, de els?sorban Péter, akinek újszer?, az eddigit?l eltér?, hatalmas m?vészi tartalommal és f?töttséggel el?adott alakítása társait is magával ragadta és egy eddig nem látott színházi el?adás született a színdarabból. Oly annyira, hogy a további el?adásokon e mai este tapasztalatait hasznosítani kell és megtartani mindent, ami ma született és megtartásra érdemes.
Aztán koccintottak és az igazgató megkérdezte Pétert, mivel magyarázza ezt a megújulást, ezt a metamorfózist. Talán az édesanyja halála miatti bánat idézte el??
Péter félig könnyes szemmel válaszolt:
– Talán ez is hozzájárult. De valójában az volt bennem, hogy eddig anyám abból tudta követni az én munkámat, amit elmutogattam, leírtam neki otthon. Ma azonban – remélem onnan, föntr?l – végig tudta nézni fia színészi alakítását, láthatta, hallhatta mi a munkám – és szerettem volna, ha a végén büszke lenne rám. Remélem sikerült!
És a társulat hatalmas tapssal köszöntötte színésztársát, csupa szeretettel teljes tapsoló állta körül Pétert. Igazolva azt, hogy a színészi mesterségben az átélésnek, az átélésben az embert ért emocionális élményeknek és a szeretetnek elengedhetetlen szerepe van, hatalmas er?forrása ez a m?vészetnek.
És Péter – talán tudat alatt is -, ezzel a m?vészi eszközzel enyhítette a maga szívfájdalmát.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Bonifert Ádám