Pápay Aranka : Falusi ranglétra 1. rész

Település, putritól a gangosig

 

 Három oldalról védett völgyben rejt?zik a falu ott, ahol a dunántúli dombok szinte letérdelve szelídülnek meg a Sió el?t?n? szalagjánál, hogy a túloldalon elterpeszked? Mez?föld felé messze tekintsenek.

Ott, a sz?l?karókkal tüskézett dombok ölelésében, ahol a lejt?k alján kevés, de jó term?föld ad életet, ott a finom borokat ?rz? pincék és présházak közül nem egyet úgy b?vítettek ki, hogy azok kezdeti korban állandó, kés?bb alkalmi lakhelyül is szolgáljanak. Ez a valaha virágzó mez?város, a szép település történelme folyamán soha nem tudott a szegénységb?l igazán felemelkedni. Leggazdagabb lakói sem dicsekedhettek több, mint legfeljebb 10-20 hold földdel.

Talán az alföldi tanyák dunántúli változatának feleltek meg a faluszéli sz?l?hegyeken a pincékné’ kiépített apró gazdaságok, azzal a különbséggel, hogy itt a dimbes-dombos vidék adottságait kihasználva, a meredek löszfalba vájt présház-pincék mellett újabb üregek szolgáltak lakhelyül, a putrik, még a II. világháború körüli id?kben is. Az igényesebb szegények pedig elé építették kis házaikat.

A sárgaf?d száraz volt, télen meleg, nyáron kellemesen h?s. Ha elé féltet?t emeltek, még barátságossá is tették. Úgy b?víthették újabb helyiségekkel, ahogy a család szaporodott. Ablakot, ajtót építettek be, vakablakokkal pótolták a szekrényt, még a t?zhelyet is csak kifaragták a földb?l.

Kimeszelték, szinte kibélelték téli estéken sz?tt rongy-sz?nyegekkel, berendezték egyszer?, helyben készített bútoraikkal.

Az igényességet korlátok közé szorítva, inkább a praktikum, a kevésb?l is az élhet? megteremtése jellemezte ezt a népet. A látszatot akarták szépíteni – és szinte görcsös igyekezettel megtartani – a szorgalmuk mellett igen büszke emberek. Rátarti katolikusok.

A cifranyomorúság vigaszából táplálkozik, a felszín békés nyugalmáról szól az itt él?k egész élete. A mélyben megbújva azonban hatalmas indulatok, küzdelmek dolgoztak (dolgoznak ma is) és néha robbanásszer?en törtek fel. Néha nyomorúságos, néha tiszteletre méltó titkok jöttek napvilágra.

A község lakosainak egy része élt csak kisebb-nagyobb birtokából, saját földjéb?l, annál több házban foglalkoztak kézm?vességgel is a földm?velés mellett. Aránylag sok volt az iparos, a kiskeresked?, még több a napszámos, a nincstelen. Házaik is a módjukhoz igazodott, nádfedeles vertfaltól és vályogtól a téglából épült cseréptet?sig.

A vert fal említést érdemel, mert amellett, hogy riasztó már napjainkban elképzelni, nagyon is megfelelt az, a szegényes falusi céloknak. Az alapanyag olcsóan, helyben kínálta magát.

Negyven centis távolságra zsalurendszert vertek le a megásott egy méter mély alapárkok szélére. Onnét kezdve enyhén nedves, törekkel (cséplésnél keletkezett szalmatöredék) kevert földet szórtak rétegesen, azt alaposan, csaknem betonkeményre ledöngölték körülbelül tíz centis vastagra, majd jöhetett a következ? réteg a megfelel? falmagasságig ismételve. Amikor kell? magasságoz ért el, f?résszel vágtak ablak-, ajtónyílásokat, amit téglával keretezve, áthidaló gerendával tettek er?ssé. Ebbe helyezték a nyílászáró szerkezeteket. Náddal vagy nem egyszer cseréptet?vel fedték, kívül-belül rászögelt nádszövettel burkolva vakolták. Ezek a kell? szell?ztetéssel száraz, id?álló falak télen épp’ úgy meg?rizték a meleget – nyáron pedig h?sen tartották a lakást –, akár a régi putrik.

Egyes családoknak tellett volna házikóra, azonban ott élték le az egész életüket a pincesoron, mert inkább a földterületet növelték egy darabkával, minthogy a faluban építsenek, vagy készet vásároljanak.

Kivételt talán a Horgasnak nevezett völgy jelentett. Az itteni bunkerokhoz, azaz a putrikhoz nem tartozott földterület. Itt sorakoztak a pincelakások, sz?l?birtok nélkül, ahol a lösz olyan laza rétegekb?l áll, hogyha az néha megindult, akkor maga alá temetett akár egész családokat is.

Az ott olcsónál is olcsóbban lakó szegények mégis makacsul ragaszkodtak otthonukhoz, bízva a kegyetlen végzet kegyelmében. Ezek a summások, azaz napszámosok alkalmi munkákból éltek, nem volt másuk, csak az a földbe ásott kis hajlék, ahonnét senki sem kergette el ?ket.

A nincstelenségb?l a kézm?vességgel lehetett a legkönnyebben kilábalni, mert szabad földterületb?l nem b?velkedett a falu, a sok k?m?ves, takács, bognár, cserepes tette inkább önellátóvá.

A falusiak törekvése mégis a „birtokszerzés”, akármilyen kevéske földdel, csak legyen a sajátjuk. Aztán, ha elég ügyesek és szorgalmasak, s?t még szerencsések is voltak, akkor a kicsi terület is növekedhetett.

Az már bizonyos rangnak számított, ha sikerült úgy gazdálkodniuk, hogy a megszerzett földben meg is termett – a család élelmén kívül – a piacra való is.

A következ? lépés a faluban vásárolt vagy épített ház lehetett. A nádfedelest?l a gangosig vezethetett az út.

Azt, aztán nagy becsben tartották. Az egyszer?, hosszú parasztházakban is volt, rendszerint az utcára néz?, úgynevezett ”tisztaszoba”, amiben nem laktak, azt csak két alkalommal használhatták. Ha szült az asszony, abban fogadhatta a „gyerekágyast” látogatókat, ahol a gazdagság látványosan kirakott és hatásosan elrendezett jeleit ott lehetett megmutatni: A szép, gyakran faragott bútort, legf?bb jellegzetes darabját, az almáriumot (fiókos vagy alacsony ajtós szekrény), amin a díszes edények, mázas bögrék, kegytárgyak (kis keretes tükör, Mária szobrocska, kereszt a ráakasztott rózsafüzérrel) sorakoztak.

Minél rangosabb volt a gazda, annál mívesebb szekrénykén, értékesebb terít?n, annál drágább, finomabb tárgyakat gy?jtöttek össze rajta.

A családból kiinduláson nagyon sok múlott, a többi már a gazda életrevalóságától, nemegyszer kitörési vágyának fokától vált eredménnyé, vagy – valamin zátonyra futva – kudarccá.

Gazdához a szolgalegénynek, cselédlánynak beházasodni majdnem lehetetlennek, de mindenképp a gazda szégyenének, nem egyszer a többiek megvetését kiváltó dolognak számított.

No meg a büszke öntudat sem volt ismeretlen fogalom, a summások világában sem. Sok, ebb?l adódó tragédiáról szól az emlékezés. A „suba a subához, guba a gubához” – „f?d a f?dh?, vagyon a vagyonhó” – házasodás azonban teljesen elfogadott gyakorlatnak számított, éppúgy, mint a nagy felt?nést kelt? érdekházasságok sok-sok variációja is.

Persze legtöbbször nem a házasulandó fiatalok örömére, nem a szerelem javára.

Ez aztán jól meg is nehezítette az érzelmi alapon kötött házasságokat a nagyon különböz? rétegek, a társadalmi ranglétra távol es? fokai között. Csakúgy, mint – egyes korokban – bárhol a világon.

Aki pedig megengedhette magának azt a luxust, hogy taníttathatta a gyerekét – legalább valami kézm?vességre –, azt már kitörési kísérletnek ismerték el, mert így a téli hónapokra is biztosították maguknak a bevételt hozó elfoglaltságot.

A legtöbb kézm?ves és kisiparos is félig földm?velésb?l kényszerült élni. Legalább egy sz?l?területtel kellett rendelkeznie – még a valamire való értelmiségieknek is –, amit aztán az utóbbi napszámosok segítségével m?velt, vagy m?veltetett meg.

Legszegényebb réteg az uradalmi cselédség, de ezek életét a falusiak alig ismerték. Onnét kikerülni – minden bizonnyal – még kilátástalanabb lehetett, legfeljebb igazán ritka szerencsével.

Szolgasorból gazdává, iparossá, keresked?vé lenni, ritkán, azért mégis sikerülhetett. Feljebb lépni inkább gazdából lehetett, akinek volt lehet?sége a gyarapodásra és nem csak megengedhette magának, hogy taníttassa gyermekét, de az eggyel több segít? kezet el is engedhette otthonról. Ez viszont nem történhetett nagy közfigyelem nélkül. Néha irigységet, vagy tiszteletet, de valamilyen indulatot biztosan kiváltott a szül?faluban.

Az iparosság puszta rangot és némi tiszteletet azért jelentett vagyon nélkül is. A jóléthez azonban jóval több szükségeltetett. A gazdák, nagygazdák g?gös önérzettel hangoztatták: –„Ha a paraszt nem termel, az iparos nem eszik!” (A ”termel” helyett természetesen vulgáris szót használtak.)

Ezért aztán a vagyonnal nem rendelkez? iparos-szül?k szívesen láttak módos parasztlányt fiaik mellé, míg a gazda iparos v?vel emelhette a család rangját.

A keresked?k, a bótosok inkább bevándorlók, „gyütt-mentek” közül kerültek ki, csakúgy az értelmiség is, ?ket távolságtartással, idegenkedve tisztelte a község népe.

Aki tanútt lett, akkor cselekedett okosan, ha idegenbe menekítette új, magasabb rangú életét. Abban a faluban, ahonnét elindult, csak akkor maradhatott, ha nem bánta, hogy majd örökké meg fog maradni Nagy Pistának, avagy Kovács Jancsinak.

A falusiak jól ismerték egymást, a sz?l?hegyiekr?l keveset lehetett tudni, ha csak nem személyes barát vagy rokon élt ott. Onnét csak a boltba jártak be néha, a vasárnapi misére, esetleg a nagykocsma udvarán tartott bálba. Rendszerint a saját kemencéjükben sütötték a kenyerüket is.

A F?szegen, egy L alakban épült, tornácos ház utcafrontját a fodrász bérelte: benne az üzlete és a szoba-konyhás lakásuk. Folytatásaként, a hosszan hátranyúló udvari szárny a pék családjának lakása és a pékség, ahol úgynevezett „steer” sütést is vállaltak. Mire a nap felkelt, megsütötte az eladásra szánt kenyeret, aztán ismét felf?tötte a kemencét a házaknál dagasztottak sütésére, amit el?re bejelentettek nála. Az volt a steer. Így aztán a két lakó közös udvarán állandó, nagy forgalom zajlott.

A helyiek bejelenteni, vagy a sütni valót hozni nem jöttek ünnepl?ben, az asszonyok-lányok csak a liszteset cserélték le egy tiszta melles kötényre az otthoni kopottas öltözetük fölé és rendszerint tutyi-ban surrogtak, vagy b?rpapucsban csattogtak el a pékhez.

A borbélyüzlet – sorukra várakozó, vagy csak a beszélgetés kedvéért ott id?z? – vendégei a hátsó, azaz udvari, nyitott ajtón kiláttak a pékséghez viv? járdára, és Ã?kibeszétekÃ? mindenkit, aki ott járt.

A híreszteléssel ellentétben a férfiak b?ven túltesznek az asszonyokon, ha pletykáról van szó.

Ezt a lányka – mint borbélycsemete – bízvást tanúsíthatta. Az üzletnek a nyitott verandára nyíló ajtaja mellett töltötte a napjai legnagyobb részét, ahova kihallatszott a férfiak duruzsoló, nemegyszer vitába hevesed? beszélgetése.

Nem igazán egy kislány füleinek valók voltak azok, amiket néha hallhatott, de nem is érthetett meg minden elhangzót. Ám, az árnyékot is adó vadsz?l?vel befuttatott, széles gang bizonyult legalkalmasabbnak, hogy leveg?n is legyen és a jöv?-men? embereket megfigyelhesse, beszélgethessen velük. Szívesen álltak meg mellette, mindenkinek volt hozzá egy-két kedves szava.

Mindent megfigyelt, mindenr?l tudott, amit nem is kellett volna! Körülvette magát a játékaival, képeskönyveivel, rajzolgatott és fülelt a világra.

Naponta láthatta, mégse tudott betelni már azzal a látvánnyal sem, ahogy a fiatal lányok és id?s asszonyok egyforma, ügyes zsongl?rként egyensúlyozták a fejükre tett „tekercsen” vitt „szakajtót”. A hónuk alatt egy-egy hófehér vászon „szakajtóruhába” belehajtva, hosszúkás vagy kerek kosárkában a megkelt tészta, a harmadik a fejükön. Ha akarták se tudták volna megfogni. Nem is kellett, az soha le nem esett.

 

És ez még semmi…

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/