dr Bige Szabolcs- : Szerelmem a havas I.

A teás zokni esete *

 

 

Télen a Kelemen havasok volt a kedvelt sítúrázó helyünk.

Both Karcsi bácsi vitt fel először a Kelemen havasokban levő Fehér Mező-i menedékházba. Tél volt és nem sok gyakorlatom volt a téli túrázásban. Azt hittem soha nem érünk fel. Hajnali 5 óra körül érkeztünk meg Palotailvára.  Vonattal mentünk Marosvásárhelyről. Innen aztán a keskeny vágányú havasi vasú nyitott platóján mentünk fel a havas lábáig. Ahol katonák táboroztak, és elnéző jóindulattal figyelték, ahogy hátizsákosan, sítalpainkon nekiindultunk a hegynek. „Ezek furcsa civilek!” gondolták magukban. Még alig pirkadt, mikor eltűnt a szemünk elől az emberi jelenlét utolsó nyoma, és mi beolvadtunk a fenyves homályába. Egész nap mentünk a többé — kevésbé, inkább kevésbe jelölt ösvényeken. Egyre feljebb és feljebb. Dél fele kezdett a vidék kitárulni. Láthatóvá váltak a völgyek szabdalta hegyoldalak, szikla bércek. Mindegyre kérdezgettem, mikor érünk oda, „Az ott fenn nem a menedékház?” — de Karcsi bácsi csak hümmögött, hogy még van menni valónk.

Félóránként megálltunk pihenni, a hátunkat neki vetve egy fenyőfának, vagy sziklának. Már délutánra járt az idő, amikor kezdte mondogatni, már nincs sok hátra, csak azt az oldalt kell megmásznunk. Sűrű fenyves takarta el a kilátást, alig láttam az ösvényt a fák alatti homályban.

És egyszerre, mint a mesében ott volt előttünk a tisztás és a túlsó felén a HÁZ. Igaz kissé kopott, az ajtaja tárva, nyitva, sarkából kifordulva, egyik ablakszem szalmával kitömve, bent üres priccsek. De nekem felért a legszebb palotával is. Sítalpakat lepucolni, beállítani a sarokba, a hátizsákot az asztalra és nyerünk rendet tenni.

— Gondnok évek óta nincs. Az ideérkező turisták tartják karban, és az erre kószáló pásztorok rongálják — jegyzi meg Karcsi bácsi, és a zsebéből előkerül egy marék szeg (számított rá, hogy reparálni kell ezt-azt).

Perceken belül rendbe tette az ajtót. Mehettünk fenyőcsapot gyűjteni. Ez kerül a priccsre, arra a pokróc és kész is a fejedelmi hálóhely. Tűzifáról is kell közben gondoskodni. Elődeink hagytak a kályha mellett jó ölnyi száraz fát. A többit adja az erdő.

Mire lemaradt társaink megérkeztek, már ropogott a tűz, elő volt készítve a fekvőhely. A fáradt turistának életet ad a forró havasi tea. Málna szárból és kakukkfűből készül. Mi is feltettük a nagy fazekat a kályhára a belevalókkal.

A kályha felett kihúzott spárgán száradtak az átnedvesedett zoknik, harisnyák. Már javában főtt a tea, mikor megtörtént a baj. Leszakadt a spárga és a félig megszáradt gyapjú zoknik beleestek a teába. A jó nedvszívó gyapjú mind felszívta a vizet. A többiek meg kint vágták a fát, várva a boldogító hívó szóra, hogy kész a tea.

Ijedten Karcsi bácsira néztem, de ö csak hunyorított egyet. Megértettem. Kicsavartam a zoknikat és visszatettem tovább főni a teát. Nem volt már idő új teát főzni, hiszen máris jöttek kintről a megfázott, fáradt társaink. Még évek múlva is emlegették, hogy olyan ízletes teát soha nem ittak, mint akkor azon a télen a fehérmezei kabanában (menedékházban). 

 

Volt úgy is, hogy ott fogott a hó. Nagyobb társasággal mentük fel. Szép napsütéses időben indultunk. Már akkor gyakorlott havast járó voltam, és nem én kérdezgettem, hogy mikor érkezünk? Nem tévedtünk el?

Magabiztosan vezettem a kis csapatot. Ügyesen berendezkedtünk. Nem történt semmi baj és késő reggelig aludtunk. Reggel aztán nem tudtuk az ajtót kinyitni, az ablakokat is elfedte a hó. A tűzifánk a ház háta mögött volt az eresz alatt. Kemény munkába került, amíg eljutottunk odáig. Ennivalónk még volt valamennyi, de a kenyerünk volt fogytán. Reméltük másnapra járható lesz az út. Olyan mély volt a frissen hullott hó, hogy sível se lehetett egyelőre közlekedni. Három napig rostokoltunk a menedékházban. Szó se lehetett arról, hogy leereszkedjünk a havasból.

Tőlünk 5-6 km távolságra egy völgyben volt a bélbori kisegítő iskola.

Sikerült oda átmennünk Barni kollegámmal. Ez bentlakásos iskola, jól ellátva a téli nehéz napokra. Kaptunk tőlük kenyeret, zsírt, hagymát, burgonyát és cigarettát.

Egy hét múlva tudtunk végül haza menni. Külön gondot okozott aztán az utólagos igazolás. Hétvégére mentünk csak fel és így hiányzásaink igazolása problémát okozott. Nem tudom a többiek, hogyan intézték? Én magam elmentem a dékán úrhoz és megmondtam, mi történt, de láttam a szemén, egy szavamat sem hiszi el. Jó sztorinak tartotta. De végül mégis igazolta a napjaimat.

 

 Egy másik alkalommal is akkora volt a hó, hogy ki kellett magunkat ásnunk, és a sípályára sem tudtunk elmenni. A menedékház mellett tapostunk ki egy kis pályát. Egészen jól sikerült. Mikor kipróbáltam, az alján levő puhább hóban a sítalpam megakadt, s én akkorát szaltóztam, mint egy akrobata. Fejjel előre érkeztem a hóba. Vaksin pislogva másztam ki a hó alól. Társaim segítségével szemüvegem darabjai előkerültek. A keret összetörve, de a két lencse ép. Mint a monoklit úgy próbáltam használni. Nem nagyon ment. Elkeseredve üldögéltem a menedékházban, a többiek vígan síeltek, Tóni barátom vígasztalt, „meglátod, találunk valami megoldást!” Nem tudtam elképzelni semmiféle megoldást. A havason nincsenek látszerészek. Végül mégis neki lett igaza. Leukoplaszttal összeragasztottuk a keretet, és ha csúnya is volt a szemüveg, de újra láttam a világot.

A nagy havazás után gyönyörű idő köszöntött ránk. Szikrázott a hó a napsütésben, a fenyők görnyedten cipelték hó rakományukat. Olyan meleg volt a napon, hogy meztelen felsőtesttel síeltünk, mint az irigyelt svájciak. Jó hogy a megreparált szemüveggel én is elindulhattam túrázni a többiekkel. Órákig másztunk felfele a napsütötte havas hegyoldalakon. Megérte a fáradtságot, csodás tájék tárult elénk fenn a gerincen. Elláttunk a tiszta időben a Nagypietrosz csúcsáig is. A Kelemen gerincén végig futó tekintetünk befoghatta az egész havasi tájat. Mintha óriási kráter peremén lettünk volna: a gerinc jobbról is balról is hatalmas, enyhe ívben körbe hajlott, de nem ért össze, s a távoli horizontot a Pietrosz tömbje zárta. A gerincr?l meredek szakadékok, és k?görgetegek zuhantak a mélybe. Megbűvölten álltunk a szél fújta hegyen, és áhítat töltötte meg a szívünket ennyi szépség láttán.

Hirtelen felhő takarta el a napot, és a fák közül előbb csak halvány, majd egyre sűrűsödő ködök bújtak elő. Sietve indultunk vissza biztos menedék felé. Mire felszedelőzködtünk a völgyet, már el is borították a fellegek. Mi még felette álltunk a napsütésben. (Ilyen élményem csak majd évtizedek múlva volt, amikor repülővel szálltunk a felhők felett.) 

 

 

szerkesztette: Verő László – 2007. február 7., szerda, 18:09

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 647 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.