Zatykó Zoltán : Aprópénz

Gyermekkorától kezdve örökös kínlódás volt az élete. A falucska, ahol megszületett, nem n?tt különösebben a szívéhez, a nagy ház, amiben laktak, kimondottan taszította, mert úgy érezte, hogy az csak felhívja mindenki figyelmét az ? létezésére. Nem mehetett ki s?r?n az utcára, csak anyja kíséretében, és akkor is csak a boltig mentek. Értetlenül szemlélte szülei viselkedését, akik azóta voltak ilyen ridegek, amióta az orvos megvizsgálta ?t, és rejtelmes szavakkal magyarázta el a „zavartabbnak mondott állapotát”. Nem is igazán értette tulajdonképpen, hogy az orvos miféle állapotról beszél, hiszen nagyon jól érezte magát a b?rében, szeretett játszani és rajzolgatni, kedvelte az állatokat, f?leg a kiskacsákat. Egyik este besz?r?dött szülei vitatkozása a kiskonyhából, akik arról beszéltek, hogy az ilyen korú gyerekek már iskolába járnak, és nem kisebb-nagyobb köröket rajzolgatnak minden áldott nap. Valóban, már neki is felt?nt, hogy a szomszéd gyerekek reggelente táskával a hátukon igyekeztek valahová, minden reggel pontosan hét órakor. Azt gondolta, ?k is dolgozni járnak, mint az apukája, aki reggelt?l estig a gazdaságban van, és intézi a munkások ügyes-bajos gondjait. Anyja sokszor sírt titokban, de Pisti mindig hallotta, és olyankor ? is elszomorodott. Arra gondolt, neki is dolgoznia kellene, hátha anyukája attól vidámabb lenne. De anyuka nem lett vidámabb már az ötlett?l sem, és szelíden megsimogatta a kisfia arcát. Azt mondta, elég az, amit apa keres.

Aztán az egyik reggelen anya elt?nt. Pisti aznap nem evett semmit, és amikor az apja hazaért estefelé, akkorra már nagyon éhes volt. Az apja hiába kérdezgette, nem tudott semmit. Csak azt tudta, hogy anya elt?nt.

Apa pár nap múlva azt mondta, hogy anya nem is jön vissza többet. Pisti nagyon szomorú lett, és arra gondolt, hogy ezentúl nem lesz, aki olyan türelmesen segít neki a boltban a pénzt kiszámolni, mert anya mindig megengedte, hogy Pisti fizessen a kasszánál, mint a feln?ttek. A pénztáros néni ilyenkor megmosolyogta és egy cukrot adott neki jutalmul. Pisti ilyenkor úgy érezte, hogy apa is büszke lenne, ha megtudná, hogy nem is olyan buta ?, mint azt gondolják, még akkor sem, ha ? nem járhat iskolába. Apával nem volt olyan jó az élet. ?mindig lekiabálta, ha valami butaságot mondott, végül inkább nem szólt semmit. Magányosan teltek a napjai, apa csak esténként ért haza borszagúan. Egyik nap elhatározta, hogy barátokat fog keresni. Amikor apa elment, ? kisettenkedett a kapuig, és várta, hogy a szomszéd gyerekek iskolába induljanak. Amikor három nagyobb fiú a közelébe ért, köszönt nekik. Azok nem tudták mire vélni a dolgot, de azért visszaköszöntek. Így ment ez heteken keresztül, mikor végre a három fiú odament hozzá.

– A te anyád szökött meg? – kérdezték t?le harsányan, amit?l egy kicsit megijedt.

– Anya elt?nt – válaszolta csendesen és lesütötte a szemét.

– És miért nem jársz iskolába? – folytatták azok – Hiszen annyi id?s vagy, mint mi. Te is tizenhárom vagy, nem?

– Nem tudom. – szólt vissza Pisti – Anya elt?nt. – hajtogatta tovább, mert mást egyszer?en nem tudott ilyen váratlanul mondani annak a háromnak.

A fiúk csak legyintettek egyet, és otthagyták. Pisti boldog volt, azt gondolta, hogy most már vannak igazi barátai, és beszélgetett is velük. Ezután a fiúk minden nap megálltak pár szót váltani, és olyanokat kérdezgettek, amir?l neki fogalma sem volt. Ez szemmel láthatólag nagyon szórakoztatta az újdonsült pajtásokat, és Pisti örült, hogy ilyen szépen alakulnak a dolgok. Este el is újságolta apának a történetet, és erre apa nagyon mérges lett. Megtiltotta, hogy még egyszer az utcára menjen, és ezek után minden reggel bezárta a kaput.

Évek teltek el, a végeérhetetlen napok nehezen váltották egymást. Pisti nem adta fel a barátkeresést, és talált magának kett?t is. Az egyik egy fiú, Pipi, aki nála fiatalabb és mindig viccel?dik, a másik egy lány, Titi, aki jóval id?sebb mindkett?jüknél, és örökösen nevetgél társai viccein. Remekül elvoltak így hármasban, de amikor apa hazajött, akkor Pisti a szekrénybe rejtette el ?ket, akik mindig csendben várták, hogy apa elaludjon. Volt olyan éjszaka, amikor hajnalig kuncogtak a paplan alatt, és ilyenkor reggel sokáig aludtak a fáradtságtól.

Huszonegy volt, amikor apa is elt?nt. A bajuszos rend?r azt mondta, hogy apa felakasztotta magát a padláson. Pisti értetlenül nézett két kis társára, mert nem értette, hogy mir?l beszél a dohos lehelet? bácsi. Azt sem tudta, hogy nekik van olyan, hogy padlás. Társai is csak vonogatták vállukat. Aztán Pipi egy nagyon vicceset súgott Titi fülébe, aki ett?l hahotázni kezdett. Pisti is nevetett egy kicsit, de amikor a rend?r csúnyán nézett rá ezért, akkor abbahagyta. Aztán még nagyon sokan jöttek, mire véget ért a nap, egész felfordulás volt a nagy házban. ?t autóba ültették, amiben furcsa illat terjengett, majd elindultak vele egy idegennek t?n? világba.

A morcos Józsi bácsi apa testvére volt. Nem tudta mit jelent ez a szó, de érezte, hogy apának valami köze van ehhez az emberhez. A rend?r azt mondta neki, hogy ezután Józsi bácsival kell élnie. Józsi bácsi nem nagyon örült, de azért meglapogatta a fiút. Egy kis, kamraszer? helységbe vezette a soha nem látott rokont, és azt mondta, hogy ez lesz ezentúl a szobája. Az ágy rongyos pokróccal volt letakarva, az egyik ablaktábla helyén kartondoboz volt. Pipi és Titi azonnal otthon érezték magukat, és Pisti, látva barátai örömét, megbékélt a helyzettel. Józsi bácsi minden reggel egy kis pénzt nyomott a kezébe, és egyszer elvezette a sarki boltig, meg vissza.

– Megjegyezted? – kérdezte t?le, és ? csak bólogatott – Itt tudsz venni magadnak ennivalót. Ide kell majd jönnöd egyedül.

Egyedül! Megijedt, mer itt minden más volt, mint a falujukban, ahol az út közepén gyalogolhattak, és az árokparton legel? kecskéket meg lehetett simogatni. Itt sárga zörg? vasállatok rohantak csilingelve és a lábaik helyett kerek patákon szaladtak. A száraz fákon nem voltak madárfészkek, és az árokparton is csak színes hulladékok voltak a kecskék helyett. Néhány hétig rettegett, de azután nem figyelt oda ezekre, csak barátai csevegését hallgatta, és néha ? is közbevágott egy-egy tréfás megjegyzést.

A bolt nem volt olyan nagy, mint otthon, és itt nem állt senki a pultok mögött, hogy kiszolgáljon. Amennyire meg tudta figyelni, itt mindenki, aki bejött, odament a polchoz, levette amit akart, és fizetett. Édesanyja jutott eszébe err?l, aki még ma is nagyon hiányzott, mert azóta sem evett olyan finom vajas kenyeret paradicsommal. Körülbelül ennyit is ismert az ételek világából, de egyszer megkóstolta a paprikát is.

A pénztáros fiatal, korabeli szakállas srác volt, akinek a fülében, az orrában és a szemöldökében fényes karikák sorakoztak.

– Ennyi? – kérdezte flegmán a suhanc, amikor Pisti elé tette a fél kiló kenyeret és a vajat.

– Ez mi? – mutatott rá Pisti a színes nyalókákra.

– Nyalóka. Gyerekeknek való. – közölte a fülbevalós, és vágott egy fintort.

– Kérek! Hármat! – vágta ki Pisti, és el?vette a pénzt a zsebéb?l.

– Összesen kétszáznegyvenkilenc – lökte oda a pénztáros és rácsapott a kasszára, ami csilingelve lökte ki a fiókot.

Pisti gondterhelten nézett a tenyerében lév? ötszázasra, majd felnézett a fiúra.

– Kétszáznegyvenkilenc – ismételte az, és vigyorogni kezdett – Segítsek? – ajánlotta fel, majd egy mozdulattal elvette a pénzt.

– Ez pontosan annyi – mondta, és beletette a zsebébe.

Pisti még állt egy darabig, hátha kap egy cukrot jutalmul, de aztán az jutott eszébe, hogy most nem ? számolt, így biztosan nem jár a jutalom.

Józsi bácsi nagyon dühös volt, amikor másnap reggel pénzt kért t?le. Azt mondta, hogy az az ötszázas, amit el?z? nap adott, három napra elég kell, hogy legyen. Mit képzel, hiszen ? sem szarja a pénzt, mint a gazdag apja annakidején. Morgott még egy darabig, de mivel látta, hogy a fiú nem tágít, adott neki egy kétszázast. Pisti most nem volt éhes annyira, de Pipinek és Titinek nagyon ízlett a tegnapi nyalóka, ezért megkérték ?t, hogy vegyen ma is.

– Száztizenhat – mondta a fülkarikás, és meg sem várta, hogy Pisti odanyújtsa a pénzt, kikapta a kezéb?l. Nem történt semmi. Pedig Pisti számtalanszor látta, hogy amikor valaki papírpénzt adott, akkor csilingel? aprópénzt kapott vissza. De ? nem kapott vissza semmit. A mögötte sorban álló türelmetlenül mordult rá, ezért kissé félreállt, de a suhanc még mindig nem akarta odaadni a visszajárót.

– Mivel szolgálhatok még? – kérdezte váratlanul a kölyökkép?, és bamba vigyort eresztett Pisti felé – Valami baj van?

– Száztizenhat – mondta félénken Pisti, és a tenyerét nyújtotta.

– Igen, pontosan annyit adott! Viszontlátásra!

Pisti kifelé hátrált, fenyegetve érezte magát, pedig az a fiú sokkal gyengébbnek t?nt nála. Nem mert visszaszólni. Hazament.

Józsi bácsi két napig nem adott egy fillért sem. A három nyalókát nagyon beosztották a jóbarátok, és nosztalgiázva gondoltak vissza a vajas kenyerekre, amit olyan boldogan habzsolgattak reggelente.

Pistit azonban nem hagyta nyugodni az eset. Úgy érezte magát, mint egykor, amikor az a három fiú mindenfélét kérdezgetett t?le, és ? semmire sem tudott válaszolni. Hát tényleg ilyen buta lenne? Maga el?tt látta a pénztáros ronda fintorát és beleborzongott. Elhatározta, hogy nem hagyja annyiban.

Aznap csak egy nyalókát vett.

– Nyolcvanhét – mordult oda a kasszás, és elvette a százast. Pisti tovább állt.

– Mit akarsz te hülye? – kérdezte flegmán a fiatalember.

– Nyolcvanhét – ismételte Pisti és a tenyerét tartotta.

– Takarodj!

– Nyolcvanhét – újrázta Pisti hangosabban, és a pultra csapott.

A pofontól az ajtóig tántorodott, a suhanc keze nyoma odaforrt az arcára. Hazáig szaladt sírva. Józsi nem akarta megérteni, amit magyarázott az aprópénzr?l, és ismét csúnya haragra gerjedt a felesleges költekezés miatt.

Pisti két napig ki sem mozdult. Esténként a kasszás nevetését vélte hallani az ablak alatt, aki a visszajáró aprópénzt hivalkodóan csörgette a kezeiben. A párnát a fejére húzta, de még barátai vigasztalása sem oszlatta szégyenét. Pipi és Titi éhesek voltak. Addig nyavalyogtak, amíg Pisti újra elindult a sarki bolt felé, zsebében egy százassal, amit hosszas könyörgés árán kapott meg reggel Józsi bácsitól, aki a lelkére kötötte, hogy vigyázzon a pénzre.

Hosszasan válogatott a polcokon, és lopva figyelte a suhancot. Amikor már csak egyedül volt a boltban, a pénztárhoz lépett.

– Nyolcvanhét – mondta halkan a pénztárosnak.

– Mit akarsz már megint? Mondtam, hogy takarodj! – majd egy hirtelen mozdulattal felemelte a kezét, hogy üssön.

A kés a bordákon keresztül a tüdeéig hatolt, és azt kilyukasztva a másik oldalon kiszúrta a b?rt is. Pisti elengedte a markolatot, és mosolygott.

– Nyolcvanhét – ismételte vidámabban, és hátranézett barátaira, akik tapsoltak örömükben.

Pipi és Titi hazáig dicsérgették bátorságáért, ? pedig boldogan csörgette meg az aprópénzt a zsebeiben. Arra gondolt, hogy az apja milyen büszke lenne rá, amiért ki tudta számolni egyedül is, mennyit kell fizetni.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája