Bonifert Ádám : Emlékezz, szerelem!

Ha én felejtek is, neked ?rízni kell az id?t..

 

Emlékezz szerelem
a pillanatokra, miket teremtettünk,
emlékezz szerelem
a helyekre, ahol szerettünk,
emlékezz szerelem,
hogy általad mivé lettünk, 
emlékezz szerelem
s ?rizd magad  örökké bennünk.  

Emlékezz a presszó mélyére,
ahol kíváncsi szemek tükrében
rátaláltam szája ízére,        
s az els? érintés varázsára
mely ma is bizsereg ajkam szélén.
Emlékezz a rétre,
ahol a föld  magvai
kutató ujjaink közé hullottak,
míg félszeg biztonsággal
ízlelgettük egymást az augusztusi nyárban.
                                              
Emlékezz a hegyre vezet? utakra,
a rejtett utcákra,
a boldogsághoz vezet? lépcs?házakra.
Emlékezz a mámor öt ajtajára,     
amire óramutatóval szegeztük a jelent,  
s mögöttük a megismerés feltárt csodáira,
a satuba szorított id? mégis-rohanására.

Emlékezz a szerelmes párlatok
gyöngyözésére testünkön,
liliputi és változó szobákban,
a kacagó kályhafény szemérmes sugarára,
a vörös lángok derengésére,
az édeni pózok raffaelli modelljeire.
Emlékezz tenyerem melegére,
ahogy selymes nyílás delejes odúját kutatta,
ahogy barbár hordák vadságát hajszoltuk
a nyugalom ölébe,
hogy nyomot véssen ránctalan arcunkra.

Emlékezz apró sikolyokra,
szívünk ménes-dobogására,       
szelet kerget? vulkán-sóhajtásokra,
leped?k gy?rött mezejére,
a szerelem bíbor virágaira, lázrózsáira,
a szenvedély ráncaira, 
a csókok parázs tapadására,
mikor fogunk összekoccant
és szempilláink remeg? résén át
figyeltük az új világot.
Emlékezz a virrasztásokra,
a kongó magányra,
amikor mellkasomban az ünnepek
havazni kezdtek,
s a sóvárgás királysolymai
repítettek a soha-ki-nem-kötés felé.
S emlékezz a gyöngyökre,
amiket áldozatos gyönyörök mélyérôl
kagylóba zárva kiemeltünk.

Emlékezz a szavakra,
amik kinyitották az embert,
e világon túli csodát,
emlékezz a  gondolatok
megtisztult lenyomataira,
a kitárulkozásokra,
majd a dadogás lassú trojkáira,
amikor a beszédhez sem volt er?nk.

Emlékezz a szemünkb?l kipattanó
fények kígyóira,
a szerelmi táncok lüktetésére,
az örök visszatérés dalára,
az énekek énekére.

Emlékezz, mert te tudod a titkot,
emlékezz, mert er?sítesz, ha félek !
                       
Hiszen ma is félek belül,                   
a halálba  szédül? virágok  
gyökértelenné  válását félem,
a bennünk rejl? csapdák csattanását félem,
a lelkek kínjainak bogáncsait félem,
az  emlékezés  fájdalmait félem.
 
Emlékezz szerelem,
ha én már felejtenék,
emlékezz, ha bennem
kifakult lett az emlék,
hord tovább szerelem,
amit egykor világra szültél,
aminek régi mesék között
velünk örültél.

 

Legutóbb szerkesztette - Bonifert Ádám
Szerző Bonifert Ádám 311 Írás
Álmodó realista vagyok, a magam módján írogató ember. Szeretem a baráti hangulatú, egymást segítő alkotó közösségeket, nem szeretem a marakodást és a klikkszellemet. De az értelmes vitákat elfogadom.