Kiss Jánosné : A MI HÁZUNK

 – Maradj már nyugton! – ripakodott az anya a síró fiára, miközben feslett harisnyáját igazgatta. A gyerek belekapaszkodott a szoknyájába.
– Ne hagyj egyedül, mama! Minden éjjel egyedül hagysz! 
A nyüszít? gyereksírást visszaverték a bútorozatlan falak. 
– Ne nyafogj, aludjál! – szólt, miközben megpróbálta lefejteni magáról a ragacsos ujjakat. Odakint már várták.
– Félek, mama… – próbálkozott újra a gyerek, de érezte, hogy aznap is magára marad. Panaszos hangja egyre halkult, ahogy folytatta: 
– Fáj a fejem, talán én is megbetegedtem.   
Az anyja erre felkapta a fejét, de nem tehetett semmit. Már nem. Elindult a kijárat felé.

– Bármi is történik, itt kell maradnod. Megértetted? Nem léphetsz ki az utcára!

– De hát mért nem? – nyafogott a gyerek.

A n? szeme egy pillanatra megvillant a sötétben.

– Mert tele van a város halottakkal…

 

 

 

A ház, amiben az asszony a lányával élt, tulajdonképpen minden igényt kielégít?, kellemes otthon volt, tágas terekkel és meghitt zugokkal, ahová szívesen elvonultak, ha némi magányra vágytak.

Volt kertje és volt benne hely a megszámlálhatatlan cserepes virágnak, amelyet az asszony szinte megszállott szenvedéllyel vásárolt maga köré. „Olyan barátságosak” – válaszolta, ha néhanapján vendég érkezett hozzájuk, s tudakolta a túlzott mennyiség? növény okát.

A vendég ilyenkor rendszerint gondolkodóba esett, hogy vajon miért kellene barátságosabbnak lennie egy otthonnak, hiszen a hatalmas üvegfalakon beáramló fény mosolyra fakasztja még a legrosszabb kedv? embert is…

Az asszony ilyenkor titokzatosan maga elé meredt és nem válaszolt.

Mit válaszolhatott volna?

Még maga sem fogalmazta meg, hogy mi lehet az oka az állandóan benne lappangó félelemnek, csak éjjel, amikor sötétségbe borult az utca, akkor értette meg, hogy a házban valami nincs rendben.

Éveken át próbálta megmagyarázni, hogy talán csak érzékenyebb, mint a többi ember, és a sejtéseir?l nem beszélt senkinek… még a lányának sem.

 

Éjjelenként gyakran arra ébredt, hogy figyelik.

Meghatározhatatlan, rossz érzés motoszkált benne, amikor megpróbált visszaaludni, mégis… annak a valaminek a jelenlétét tisztán érezte maga körül, s néha már ?szintén hitte, hogy talán meg?rült.

A nappalok realitása csak egy darabig enyhítette a félelmét, mert egy id? után furcsa dolgok történtek körülötte napközben is: tárgyak t?ntek el és kerültek el? a leglehetetlenebb helyekr?l, megtréfálva az asszonyt és a lányát; olykor pedig az elektromos tárgyak ?rültek meg: a tévé ki- és bekapcsolt, de a tévészerel? csak vonogatta a vállát, hogy ? ugyan nem talált semmi hibát… talán csak egy kóboráram volt, mondta. Talán.

Azt azonban már nem lehetett a kóboráramra fogni, ha néha árnyakat látott elsuhanni maga mellett: olyankor rendszerint nagyon megijedt; de a legrosszabbak mégis az éjszakai motoszkálások voltak, amikor pontosan érezte, hogy valaki nézi ?t…

 

Az asszony döntött.

Soha nem járt hasonló helyen, mint ahová akkor a kétségbeesése vitte el.

Lánya is vele tartott, aki aggódva figyelte, ahogy magabiztos, mindig nyugodt anyja egyre idegesebb és fáradtabb… bár ? nem volt olyan érzékeny, mint az édesanyja, a házban ? sem maradt szívesen egyedül… néha olyan érzése volt, mintha valaki nézné.

Miután végre beszéltek az egyre furcsább egybeesésekr?l, mindketten megegyeztek abban, hogy a leghelyesebb, ha szakért?höz fordulnak.

„Jós és halottlátó” – ez állt a kártyán, amit az asszony az egyik vev?jét?l kapott az üzletben, mert amikor még jól mentek a dolgok és volt energiája dolgozni, egy elegáns ruhaszalont üzemeltetett a belvárosban. Egy ideje azonban képtelen volt bármire is figyelni.

A „halottlátó” középkorú, megnyer? mosolyú n? volt, aki kényelmes, fehér pamutruhájával leginkább egy gyógytornászra emlékeztette az asszonyt.

– Nyugtalan vagyok otthon… – próbálta felvázolni a helyzetet, miután bemutatkoztak egymásnak, de a n? csak mosolygott.

– Tudom. – szólt és megkérte, hogy üljön le az odakészített karosszékre. Aztán mögéállt, és mindenféle hókuszpókuszt mell?zve a tarkójára tette a kezét.

„Teljesen meg?rültem” – gondolta magában az asszony és hirtelen nevetségesnek érezte az egész helyzetet… legszívesebben hazament volna.

Percek teltek el.

Egy darabig nem érzett semmit, csak némán hallgatta a szobában ketyeg? óra halk zaját. Mígnem történt valami.

Egyszerre, mintha megnyílt volna az elméje, képeket látott a házukról.

– Van tuja a kertjükben? – kérdezte a mögötte álló n?. – Két kis tuja a kert els? részében…

– Van. – válaszolta. – De már nem kicsik. Több méteresek.

– Akkor menjünk el?rébb egy kicsit az id?ben. – az óra mintha gyorsabban ketyegett volna, de ezt már lehet, hogy csak képzelte.

– Megvan még a zongora a nappalijukban? – kérdezte a fehérruhás, amin az asszony mélységesen megdöbbent. A zongorát nemrég meghirdette, és eladta. Már csak a szállítást kell megoldania…
– Megvan még. – dadogta zavartan.

Ezek szerint ez a n? a jöv?jét is látja?

A kimondatlan kérdésre már nem kapott választ.

Csak arra, amiért idejött.

 

A n? egyenesen ránézett, és csak ennyit mondott:

– Ketten vannak. Egy n? és a fia. – az asszony érezte, ahogy a karjain feláll a sz?r. – A század elején haltak meg. Valami járványban…

Az asszony csak bámult. A környék, ahol lakott, jó helynek számított a városban. Az utca egy híres íróról lett elnevezve, de a régi öregek még ezen a néven nevezték: „Pestispincék.”

– Ez nem lehet igaz. – hebegte, mire a n? elmosolyodott. – A tuják alatt vannak eltemetve, jeltelen sírban. Ha zavarja, hogy magukkal élnek, hívjon papot, vagy költözzenek el… többet nem tudok segíteni. Ötezer forintot kérek.

Az asszony fizetett.

Ezer kérdést akart még feltenni, de tulajdonképpen félt a választól.

A lelke mélyén még mindig kételkedett.

A fehér ruhás szívélyesen kikísérte ?ket, majd az ajtóból még utánuk szólt:

– Asszonyom! – kiáltotta. – Üzenete van…

– Üzenetem? – értetlenkedett az asszony.

– A lakótársa üzeni, hogy ha nem hiszi el, amit hallott, menjen ki a tujákhoz, és ásson…

 

A házat azonnal meghirdették.

Mivel divatos és felkapott helyen épült, az új lakók lassan költözhettek.

Hónapokkal kés?bb már csak mint volt tulajdonos hajtott el az épület el?tt… helyreállt az élete, és továbblépve már nem is értette, hogy mit?l rémült meg akkor annyira… az egész história nevetségesnek látszott.

Magabiztos asszony volt ismét.

A ház fényei most kimondottan barátságosnak t?ntek kívülr?l.

Elképzelte, ahogy az új család vacsorához terít, a gyerekek zsibonganak… A tévé kékes fénye halványan vibrált. Szinte hallotta, ahogy a családf? morog a hírekben hallottak miatt, s a felesége közben csitítgatja…

Megnyugodva továbbhajtott.

 

Odakint a kertben a tuják ágaiba belekapott a szél, s odébb sodorta az árnyakat.

Egészen a ház hátsó bejáratáig.

 

– Kik ezek az emberek a házban, mama? – kérdezte a gyerek, miközben egyre feljebb haladtak a lépcs?kön, a nappali felé. 
– Nem ismerem ?ket…- szólt az anyja és rámosolygott. – De azt hiszem, nem maradnak majd itt sokáig…

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:44 :: Kiss Jánosné
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.