Matos Maja : Szaros

 

Ha becsukom a szemem, most is hallom a hangot. Az ? hangját, ami kaparós, érdes mégis símogató melegséggel mondja: Gyere Szaros!
Látom amint megfogja kezem és indulunk lefelé a sötét, nyirkos, doh szagú pincébe..
Magasak a téglából rakott, deszkával meger?sített lépcs?k az én négy éves, rövid lábaimnak. Mégis valami nagyon jó érzés és izgalom kerít hatalmába, mint mindig, ha erre a titkos útra indulunk. Er?s kezéb?l árad a biztonság, szemét ha rámveti, cinkos mosoly fénylik , töröttszárú szemüvege mögül.
-Gyere Szaros!- Ez én vagyok. Így szólított mindig, mióta eszemet tudom, vagy mióta megszülettem, az ? régvárt és els? unokájaként.
Szinte megmagyarázhatatlanul er?s kötelék kötött össze minket.
Vele nem féltem semmit?l. Vele bárhová elmentem és gyakran szembeszálltam még szüleim nevelési elveivel is.
Mi cinkosok voltunk és cimborák. Nekünk nem parancsolt senki ha együtt voltunk.Még nagyanyám sem,pedig a házban úgy történt minden, ahogy ? akarta.
Most is, amint osonunk le a pincébe, hirtelen valahonnan a fejünk fölül felharsan a kérdés:
– Hol vagytok? Te vén bolond,  csak nem a pincébe viszed azt a kislányt? Elég ha te iszol, nem kell azt a gyereket is rászoktatni a pincébejárásra!
Pedig én rászoktam. Nem csak  pincébe szeretek járni, hanem szeretem és tudom élvezni ma is a gyertyafényében tüzesen csillogó mély vörösbör illatát, ízét. Kiváltképp baráti társaságban, nyári estéken a diófánk alatt. Számomra a testes vörösbor az igazi! Szóba sem jöhet az édes lötty, ahogy nagyapa nevezte.
Szóval, megyünk, lopakodunk le a dohos, homályos pincébe, ahol vastag gerendákon sorakoznak a nyirkos homok felett a pirosabroncsos hordók.
A valaha hófehérre meszelt falakról tenyérnyi foltokban leváló vakolat, inkább térképre hasonlít. Rajta fejem felett a falbavert kampósszög tartja a lopót.Ez a legfontosabb tárgy ebben a környezetben, melynél a forma és funkció a legtökéletesebb egységbe olvadva szolgálja ?t. Mély lélekzettel megtöltve tüdejét, szájához emelte. Halk csobbanó zenével felszaladt a bor, és megtöltötte a lopó hasát a sötét csillogó ned?vel. Félrehúzott mutató ujja alól spriccelve tört el? a bor az alátartott poharainkba.
Külön szertartás volt a koccintás kett?nk között:
-Na Szaros! Egészségünkre! Aztán meg ne mondd öreganyádnak!
Nem mondtam volna én a világ kincséért sem! Nem is kellett, hisz ? már úgyis tudta. Hallottam amint kopogó papuccsal elsurrant a kitárt pinceajtó el?l.
Évek múltával jöttem rá:- Ez egy játék része volt közöttük. Év?d?, incselked?, naponta ismétl?d? játék!
Nem sajnálta ? a bort nagyapától! Csak úgy tettek, mintha ? viselné a kalapot.
Jóles? izgalommal, lassan kortyolgatva kellett meginnom azt a fél deci vörösbort , mely után mindig ugyanaz volt a kérdés:
-Hogy ízlett?  és jött a megszokott válasz:
-Savanyú, de nem bánom!
Ett?l most is,  mint mindíg nagyot kacagva felkapott az öreg és felvitt a lépcs?k során át a külvilágba.

T?n?dve ülök asztalomnál, mikor halk kaparászás nesze üti meg fülem.
-Ki az?
-Márkó!
Nevetve felkapom unokámat és megindulok vele a pince felé.
-Gyere kis Szaros, megnézzük mi van a pincében!

Legutóbb szerkesztette - Matos Maja
Szerző Matos Maja 249 Írás
Itt otthon érzem magam. Szívesen olvasok, írok. www.majalapja.eoldal.hu