SV : A szomjúhozó 1/5

A szövétnek színesedett. Az, ami összekötötte sorsukat, egyre szebb, egyre er?sebb lett sokszín? szépsége által. Halovány mintákat sz?tt rá a szeretet, er?s nyomatot hagyott rajta a gondoskodás.

A hegy ajkai ritkás fogai között sz?rte át a hajnal vörös fehér fénysugarait. Szelíd sugara elég fényt juttatott Sebzett szeméhez ahhoz, hogy megláthassa párja eml?in csüng? kicsinyeit. Az újszülöttek mohón szoptak, hasaltak anyjuk testén, a legkisebb vinnyogva kereste az eml?t, parányi kezével markolászta anyja hasát, csöpp szájával tapogatta, hol lehet forrása az életének.
Sebzett nem tudott mozdulni, megdermesztett tagjai nem engedelmeskedtek ösztönének. Csimpaszkodó közelebb vonszolta magát, keresve társa biztonságot adó közelségét. Ã?Å¡jszülöttei er?sen kapaszkodtak szájukkal, itták tovább az életer?t. Sebzett szívébe beledobbant a vér száguldó lüktetése, szemét a másik szemére emelte, látta benne a hálát, és a kérést. Felemelte kezeit, aláhulló karajai átölelték társát, újszülöttjeivel együtt.
A Nap felragyogott az égen, elárasztotta fényözönével a lakhelyet, melegével csókolta a megszületett családot. Csimpaszkodó hálásan nyalta meg az apa kezét. Az éhségt?l hajtva folytatta a kéz nyalogatását, eláradt kiszikkad szájában a méz íze.
Morgós éppen csak megmozdult, ernyedt testébe lassan tért vissza az életösztön. Ébredezett, közelgett az id?, hogy újra bejárja területét, táplálékot vegyen magához, ekkorra már felélte teste tartalékait.
Olvadt a hó, nagy táblákban szakadt le az égre tör? fákról, loccsanva a felázó kásás havon, bokrokon, a vastag szétfagyott avaron. Zajlott a jég a patakon, zsendült a tavasz, zsendült az élet, új ígéretekkel, új reményekkel csendült a világ.
Sebzett egyedül lépett ki a tavaszba, tüdejéb?l kitört a lélegzet er?sen, gyorsan, lüktet?n, kitátott száján feltört a hang, a hang, ami köszöntésével visszhangot vert a völgyben. A hang, ami lélekb?l fakadt, ami sóhaj volt, ami hála volt, ami visszhangra talált a természetben, ami visszaérkezett Sebzetthez, aki hallotta és megértette azt. Hallotta, majd megismételte, kevesebb lendülettel már, mint az els?t, de eléggé er?sen ahhoz, hogy visszaverjék hegyek, sziklák, meredélyek. Elég hangosan ahhoz, hogy hallja. Sebzett a hangjával játszott, a hangjával játszva örült a létezésnek.
Görnyedten futott az odvas fáig, belenyújtotta kezeit, megmarkolta a lépet, sebesen futott vissza családjához az éltet? élelemmel párjához, gyermekeihez.
Az anya mellein a csöppségekkel csak fejét fordította a kéz felé, amit a szája el?tt érzett. Fektében evett, szemét fel-felnyitva, oltalmazója szemeit kutatva.
Sebzett végighúzta kezét az anya testén, megtalálta a kapaszkodó kölyköket. Lelkébe dobbant valami soha nem érzett érzés, felnyüszített, halkan, lágyan, ajkain kibuggyant a szeretet els? dala, a barlangot betöltötte, a szívb?l fakadó tétova óda.
Morgós kivánszorgott a fényre, mind nagyobb köröket tett, a megdézsmált odúig is eljutott.
Ã?Å¡jra együtt jártak élelem után társával, Sebzettel, el?l a medve, mögötte az ember. Együtt üldözték el a területükre támadó többi medvét, együtt állták útját a területükön bóklászó hordának, együtt fenyegették a közel merészked? négylábúakat.
Egymás mellett tértek vissza éjszakai nyugodalomra a családi fészekbe. Hajnali h?vösben összebújt a család, Morgós meleg testéhez húzódtak a kicsinyek. Morgós rájuk-rájuk dörmögött, ha túl er?sen cibálták kicsinyke kezükkel bozontos bundáját.
Csimpaszkodó akkor sem hagyta el az enyhet adó barlangot, amikor a h?ség perzselte már odakint a tájat. ?, az anya, a vackán feküdt, csimotái rátaláltak duzzadt melleire, ha az anyatej ízére vágytak.
?k hárman, a kicsinyek, ki-kimásztak már a napvilágra, Morgós lassan tapodó talpait követve, apjuk tekintetét?l kisérve. Sebzett gyors léptekkel szaladta körbe a tisztást, szagokat, illatokat válogatott szét felajzott agya, figyelt, fülelt, nézett, vigyázott. A kölykök kúsztak, másztak, hemperegtek a szikkadt földön, id?nként ?k is dermedten feküdtek a vakító fehérfényben. Apjuk felkapta, magasra emelte, irányba fordítva letette ?ket, ha elhagyták volna sarjai a biztonságos terepet.
Sebzett ivadékai növekedtek. Testük er?södött, mozgásuk ügyesedett, gyarapodtak testben, fejl?dtek lélekben. Hangjukkal utánozták Morgós horkanó hangjait, apjuk feltör? kiáltásait, anyjuk csitító dünnyögéseit. Hátukon fekve kezüket gyakran emelték szemükhöz, kinyújtották ujjaikat, meg összezárták, forgatták kicsiny, ökölbe szorított kezüket látásuk sugarában. Máskor hanyatt fekve engedték a faleveleken átsz?r?d? fényt szemük bogarába, követték felreppen? madarak röptét a fák között, nézték a f?ben, bokrokon cikázó fürge állatokat. Soha sem távolodtak el egymástól, mindig egymás közelségében maradtak, mintha egy láthatatlan szövétnek lett volna közöttük, amely nem engedi az elszakadást. ?k hárman, egymásba kapaszkodva birkóztak, gurultak le a domboldalon, egymásra támaszkodva emelkedtek el a földt?l, egyensúlyozva lábacskáikon. Meg-meginogva keresték új testhelyzetük megtartásának módjait.

Váratlan hang csendült a domboldal lankáin, sosem hangzott hangot vitt tova a szél, sosem érzett rezgést kapott a patak vize habjaira. Felcsendült a nevetés a harmadik emberkölyök ajkain.
Gurgulázva, egyre magasabb hangon csilingelt bele a szell? susogásába a hang.
â?? Ã?Å¡úúúúh-ááááh-ééééh-íííííh-óóóóó â?? játszott ajkai mozgásával a harmadik
â?? Ã?°?m, óooom. â?? visszhangozta társa, második
â?? Eeeeee. â?? csitult az els?.
â?? A! A! â?? figyelmeztette gyermekeit az apa a veszélyre, közeled?, csörtet? horda ágzörgéseire figyelve. A kicsinyek mind négy végtagjukra ereszkedve, siet?sen másztak vissza a hegy méhébe, anyjuk ölébe. Morgós hatalmas testével elzárta a barlang bejáratát, mancsait fenyeget?n felemelve állt, merészkedik e bármi is közelebb jönni hozzájuk.
Az idegen horda betört a család sz?k él?helyére, már a bokrokról ették a gyümölcsöket. Rikoltozva szökkentek egyik növényt?l a másikig. Rátaláltak a patakmederre is, hasmánt fekve itták a vizét. Egy közülük orrát magasra emelve szagolt a légbe, testével jelezte társainak, új szagot érez, a sebezhet? zsákmány szagát. Er?sebb társai a csapatból köré tömörültek, megindultak a barlang el?tt magasodó Morgós felé. Morgós nem mozdult. Sebzett az ágak rejtekén ólálkodott, hátát ahhoz a sziklához vetve, ami mögött védelmezettjei szunnyadtak.
A horda sebesen rontott Morgósra, ráugrottak, tépték, cibálták. Morgós kitátotta állkapcsát, belemart fogaival támadója húsába, tépte, marcangolta, amíg annak a teste ernyedten terült el a lábainál. Sebzett ujjaival er?sen markolta a sziklafalat, olyan nagy er?vel, hogy összezárt ujjai között maradt egy leváló k?darab. Indulatosan emelte fel kezét, ösztönét?l hajtva ráhajította a követ a gyermekére vadászóra. Sipítva vonyított fel az, akit eltalált. A horda verten szaladt szét. Sebzett odalépett, ahol a véres k?darab földet ért, felvette, forgatta, nézte. Orrához emelte, megszaglászta, érezte a k? millió éves illatát, lelkéig hatolt az érzés. Füléhez tartotta a szikladarabot, érzékelte a k? rezgéseit, iszonyodva elengedte. A k? a lábára esett. Ã?Å¡jra lehajolt, közel tette fejét a k?höz, várta a leheletét, amib?l megtudhatná mi is annak a másiknak a szándéka. Nem kapott jelet, így tétován megfogta a kezével, arrébb pördítette. A k? ott maradt, ahová gurította. Sebzett markába fogta, siet?sen visszaszaladt párjához a barlangba. Letette asszonya mellé az új társat, a Némát, hogy megóvja ?t is a hívatlan látogatóktól.
Morgós és Sebzett újra bejárták közös életterük határait, megjelölték testük váladékának szagával. Morgós bundájáról odatörölte legy?zött ellenfele vérét a kiálló kövekhez. Sebzett a lapos falakon hagyta véres kezei lenyomatát. A többi állat körülöttük csörtetett, osont, kúszott, mászott, lopakodott a környezetükben, ettek, ittak, szaporodtak. Elhullottak egymás táplálékaként, tetemeik maradványai elbomlottak a földön, újabb életnek adva táper?t. Lebomlott húsúkon kivirágzott az er?sebb, több termést adó növény, jobb táplálékot adva elomlott el?dök utódainak az élethez, a túléléshez, a fennmaradáshoz.
A hegyoldalon kicsattanó új tavaszok, mind színesebb virággal illatoztak a balzsamos légbe. Mind több új életer? duzzadt a Földanya keblén, mind több él?lény köszöntötte a Nap életre serkent? izzását, amikor az a varázslatos hajnalokon megjelent az égbolt mélykék sátorán. A változások ideje volt, ideje volt a változásoknak.
Sebzett utódai már felegyenesedve jártak. Kezüket eszközként használták az evéshez, az iváshoz, új mozdulatuk volt, egymás számára, a simogatás mozdulata.
Ã?Å¡j hangjuk volt egymás számára, az öröm hangjai. Az életöröm dúdoló dalai. Anyjuktól elváltak már, nem volt már szükségük az eml?jéb?l fakadó er?re, ették, amit találtak.
Csimpaszkodó elvonszolta újra elnehezült, megvastagodott testét a barlang kijáratáig, de kimászni már nem tudott. Sebzett hordta neki az élelmet. Morgós óvta Sebzett társát is a betolakodóktól. Télen, amikor vastag hótakaró borította a tájat, a barlang új titkokkal gyarapodott, Morgós új kölykei érkeztek. Tavasszal, amikor elolvadt a rengetegben a rengeteg hó, újra csodálatos hang dobbant bele a hegy hallgatásába, Sebzett és Csimpaszkodó újszülöttjeinek sírása.
Ã?Å¡jra és újra felt?nt az éj sötétjében a meglep? fénysugár, újra és újra megdermesztette az él?k közül azokat, akiket kiszemeltek a látogatók. Ã?Å¡jra és újra menekültek nyüszítve az állatok, ha a fülükben érezték a hang ütötte fájdalmat, ami a szélrózsa minden irányában betöltötte az eget, és a földet. Csak Sebzett és Csimpaszkodó, csak Sebzett és Csimpaszkodó gyermekei maradtak egyhelyben mozdulatlanul, a fényt?l földre verve. A fény által felemelve, egyre több ösztönb?l vált érzés, érzésb?l hang, hangból gondolat, gondolatból tett.
A szövétnek színesedett. Az, ami összekötötte sorsukat, egyre szebb, egyre er?sebb lett sokszín? szépsége által. Halovány mintákat sz?tt rá a szeretet, er?s nyomatot hagyott rajta a gondoskodás. Felcsillantak benne az öröm változatos formái. Ã?Å¡j hangokból sodródtak rá rojtok. Alakult nap, mint nap a lélek sz?ttese. Ez a sz?ttes kicsinyke volt még, mégis beborította ?ket nagy melegségével. Ez a takaró rájuk terült, de nem rejtette el ?ket, hanem láthatóvá tette mindannyijukat az új élet számára, az összetartozás bonyolult szövevénye a szeretet szálaiból, ez a szövétnek, amelyt?l ember lett az állatból.

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:15 :: SV
Szerző SV 60 Írás
A nevem nem titkos, nem rejtőzködésből 'SV', ami az írásaim fölött áll, hanem tisztelgés Verő László emléke előtt. Verő Lászlóval együtt kezdtük tervezni és létrehozni a 7torony-t..., egy másik laptól jöttünk és hoztam a régi nick-nevemet. Nem vagyok rá képes, hogy megváltoztassam. A változtatással mintha elfogadnám, hogy Ő már nincs. Pedig itt van, lélekben mindig velünk marad. Így tisztelettel kérem a megértésüket! Sike Valéria