Ecsedi Éva : A Kishercegn?

Milyen csend van. És sötét. Nem látok semmit, azt hiszem, valami világítótestet kellene keresnem.
– Hahó! Van itt valaki? Merre vagytok? – Még sincs itt senki. Elmentek az emberek. De hová mentek? És miért van ennyire sötét?
– Na ez szép mondhatom! Biztosan, amíg aludtam, akkor mentek el. Pedig szerettem volna velük menni én is. De hová is akartam én menni? Nem emlékszem semmire. Annyira zavar ez a sötét. Megpróbálom kitapogatni, hátha van itt valami lámpaféle.
Hiába nyújtogatom a kezem nem érzek magam körül semmit sem. De ülök valami közepén ez biztos. Inkább felállok, hátha akkor könnyebben találok valamit. Nem fogok hirtelen felállni, inkább kinyújtom a lábam, és úgy csúszok el?re. Érzem az ágy szélét, akkor most óvatosan még lejjebb csúsztatom a lábam. Jó, a talpam h?vös padlót érint, akkor leszállok, és óvatosan elindulok. A kezeimet el?re tartva haladok. Még semmi, elfordulok, hátha a másik irányba találok valamit. Na végre, azt hiszem egy asztal. Igen az. Végig tapogatom, itt ez szerintem egy füzet lesz, ahá… ez meg egy ceruzaféle. Tovább… érzem, egy doboz, megrázom… gyufásdoboz, zörögnek benne a szálak. Na akkor meggyújtok egy szálat, annak a fényénél már látni fogok valamit. Kihúzom a dobozt, és meggyújtom a gyufaszálat. Na végre fény, de alig látok valamit még így is. Hopp! Itt egy gyertya, gyorsan azt is meggyújtom. Mennyivel másabb így. Bár kevés a fény de kezemben a gyertyával, elindulok és megnézem hol is lehetek. Nem emlékszem semmire.

De miért nincsenek itt falak? És miért olyan sötét minden? Megyek el?re és nincs semmi, csak a csupasz föld. Se f?, se fa, se semmi.
Most látom, hogy felettem ragyognak a csillagok, és sok kisbolygó kering apró kis csillagok körül. A nyakamban egy messzelátó van, akkor megnézem magamnak azokat a kisbolygókat.
– Az egyiken egy nagy kalapos ember éppen eszik, hatalmas libacombot, és az állán folyik le a zsír. Nem is nézem tovább, mert olyan éhes vagyok, és nekem nincs mit ennem.
– Amott egy másik kisbolygón meg éppen egy krokodil bekapott egy gazellát, aki inni ment a folyóhoz. Szegény kicsi gazella, a mamája ott sír egy bokor mögött. Elszökött a fiacskája, hiába mondta neki, hogy maradjon, nem hallgatott rá. Ez annyira szomorú, nem is nézem tovább, mert a szívem megszakad.
– Továbbnézel?dök. Nahát! Egy kisfiú éppen a pöttyös labdájával játszik, de elgurult a labda és beleesett egy mély kútba. A kisfiú szaladtában nem vette észre, hogy ott az a kút, és zsupsz, belezuhant ? is a labda után. Nem is nézem tovább, gyorsan szaladok és telefonálok a t?zoltóknak, nekik van hosszú kötelük.
– Kimentették a kisfiút, és ? mosolyog rám, és a messzelátóján keresztül engem néz. Épp integet, én is visszaintek. És megyek tovább. Megnézem, mi van az asztalfiókban.

Még szerencse, hogy nincs kulcsra zárva. Na végre, feljött az én kis napom is, és végre világos lett. Leülök az asztalhoz, és el?veszem a füzetet, és itt van egy könyv is. Az a címe, hogy "A Kisherceg". Elolvasom, mert nagyon szeretek olvasni.
Beesteledett mire kiolvastam, de nagyon csodálkozom, mert még sosem találkoztam ezzel a Kisherceggel, pedig én is egy olyan kisbolygón élek, mint ?. Végignéztem, minden közelemben lév? kisbolygót, de egyiken sem láttam. Nagyon szomorú vagyok most, mert szívesen beszélgettem volna vele.

Kopognak, megyek, megnézem ki az. De nincs is ajtóm, akkor hol kopoghatnak? Jé! Ott egy ajtó, eddig észre sem vettem. Beengedem a látogatót.
– Ki az? – Kérdezem jó hangosan.
– Én vagyok a Vendég.- Egész kellemes férfihang. Akkor kinyitom az ajtót.
– Szia Vendég, mi járatban vagy errefelé?
– Eljöttem hozzád, hogy beszélgessünk kicsit.- válaszolta ?. És én nagyon megörültem, mert olyan rossz egyedül itt.
– Nagyon örülök neked kedves Vendég, gyere, ülj le. Éppen írok, vagyis próbálom azt a látszatot kelteni, mintha írnék. Mert nem minden mindig az aminek látszik. Most éppen lehet, hogy írok. Talán igen, de amikor írok, nem mindig írok. – Nem tudom érted e, mit is akarok neked mondani?
– Értem én, persze – mondta a Vendég.
– Na ennek örülök, mert szóval az írás egy nagyon tág fogalom. És lehet, hogy ami megíródott az nem mindig olvasható. F?leg ha láthatatlan a tinta. – Láttam, hogy a Vendég nagyon elgondolkodott ezeken a szavaimon. És csak nagyokat hümmögött. Mire megszólat már türelmetlen voltam.
– Hát ez igazán érdekes kedves… khm… izé, nem tudom a neved…
– Bocsáss meg, be sem mutatkoztam, Kishercegn? a nevem. Épp ma olvastam egy kishercegr?l szóló könyvet, és elkezdtem keresni, de sehol sem találtam. Egyik kisbolygón sem láttam.
– Persze – mondta a Vendég – mert meghalt. Épp egy éve. Megfázott a sivatagban éjszaka, tüd?gyulladást kapott, és egy hétre rá eltemettük. Azóta nagyon szomorúak vagyunk itt a kisbolygó-övezetben. Ezért is jöttem hozzád, mert tudom, hogy te is olyan vagy, mint ?. Nagyon szeretsz gondolkodni, és hallottam, hogy írsz is. – Amíg ezeket mondta, zsebkend?jével letörölt egy könnycseppet, és nagyokat sóhajtott. De a végén kedvesen rám mosolygott.

– rülök, hogy eljöttél, és nagyon sajnálom a Kisherceget, hogy meghalt. Tudod, én valóban sokat gondolkodom, és sokat írok. Szívesen mesélek magamról, mert én nagyon nyílt vagyok mindenkivel. Akkor folytatom, ahol abbahagytam. Szóval a láthatatlan tintánál hagytam abba. Igen.
– Tudod, hogy írok, és ha megírtam egy verset, vagy csak egy gondolatomat, és ez mégis képtelenség, mert lehet, hogy van, de lehet, hogy még sincs. És amikor az ember ott van egy helyen, például, mint én most egy kisbolygón, és egyedül van, sokat gondolkodik. És néha jön egy-egy látogató, aki megkérdezi, mond te mit csinálsz? És akkor én azt felelem.
– Én most éppen írok. – De akkor a látogató újra megkérdezi.
– És mond, mit írsz? – Én pedig azt válaszolom rá.
– Csak úgy, írok, mert az id?m, ami véges, azt ki kell töltenem, mert ha elfogy akkor többé már nem adnak lehet?séget még egyszer. Én pedig valóra akarom váltani azokat a jelentéktelen kis álmaimat, amiket oly régóta álmodok. És a látogató igen elcsodálkozik, mert nem lát semmit a papíron, ami el?ttem van.
– Te írtál? – kérdezi a Vendég.
– Persze. – felelem én.
– De hát hol vannak az írásaid?
– Nem tudom, talán valahol a végtelenben, valahol elzárva egy asztal fiókjában.
– Ja! Akkor már értem. – Mondja a Vendég. – Csak az a baj, ha elzárod az írásaid, akkor senki sem fogja elolvasni.
– Nem baj, mert igazán csak én vagyok itt ezen a kisbolygón, és nem létezik senki más, de hisz te is tudod! – Kicsit már ingerült lettem, mert láttam rajta, hogy nem hisz nekem. – És ha nincs senki, akkor elteszem a fiókomba.
– Rosszul teszed, – szólalt meg a Vendég – mert vannak más kisbolygók is, nem tudtad? És ott élnek emberek. És minden ember egy-egy ilyen kisbolygón él mint te. És szívesen elolvasnák a verseidet, vagy a gondolataidat.
– És akkor én miért nem találkozhatok velük? Mert eddig nem nagyon olvasták, amiket írtam. Olyan ez, mint amikor leveg?nek nézik az embert. És bármit teszek, akár szépet, akár csúnyát írok, soha nem érdekel senkit, hogy én a lelkem darabkáit adom oda, csak hogy engem is szeressenek. De eddig mindig elkerültek, mintha fert?z? beteg lennék. Lehet, hogy szégyellnek?
– Nem szégyellnek, szerintem nem. – Szólt most közbe a Vendég – De te soha nem is akartál találkozni senkivel igazából. Csak a messzelátódon keresztül nézed ?ket. És azt hiszed, nincsenek, pedig ott vannak, és arra várnak, hogy elmenj hozzájuk, vendégségbe. – Láttam már nagyon piros lett az arca a méregt?l. – És soha! Érted? Soha lehet?séget sem adtál magadnak, hogy kimozdulj innen. Sem arra, hogy mások megismerjenek!
– De hát engem itt felejtettek, nem vittek magukkal, pedig annyira szerettem volna. – Válaszoltam neki, és elkezdtem sírni keservesen, mert tudtam, hogy igaza van. És csak kitaláltam, hogy itt hagytak, és nem mehettem el. Mert valójában nem is akartam. És ezt elmondom a Vendégnek, hogy tudja meg ? is az igazságot.
– Én félek, és inkább nem mozdulok, és itt maradok az én kisbolygómon. Mert ha innen elmegyek, akkor lehet, hogy elüt egy autó, vagy egy villamos, és akkor, ha lenne kutyám, hiába várna haza…

Erre a Vendégem felugrott a székr?l, és köszönés nélkül elrohant, jól becsapva maga után az ajtót. Én meg magamra maradtam. – Nem tudom mi ütött belé. – És nagyon szomorúan folytattam az írást.

Gondolataimba merülten azt sem vettem észre, hogy közben körülöttem kizöldült a f?, és a fákon megérett a cseresznye, es? jött, és szél, majd kisütött a nap…és, hogy a papírt már teljesen eláztatta a könnyem…

Legutóbb szerkesztette - Ecsedi Éva
Szerző Ecsedi Éva 56 Írás
Mottóm: "Az ember itt kevés a szeretetre. Elég, ha hálás legbelül ezért-azért; egyszóval mindenért. Valójában két szó, mit ismerek, bűn és imádság két szavát. Az egyik hozzám tartozik, a másik elhelyezhetetlen."