Fogj egyszer kardot a kezedbe.
Nem kell áhítatosan fognod. Nem kell nagy dolgokra gondolnod, nem szabad lebecsülnöd, és nem szabad játékszerként bánnod vele.
És nem kell, hogy megmondják neked, mit kell érezned, mikor kezedben tartod.
A kard lehet meghosszabításod, természetes tartozékod, akár nyelvünkben a kar-nak. Lehet kiegészítőd, lehet eszköz a kezedben, és lehet parancsolód is.
Azt semmiképp sem szabad elfelejteni: a kard gyilkolásra készült. Vért ontani, és a lehető legnagyobb kárt tenni embertársunkban. Karddal nem vágnak sem kenyeret, sem szalonnát, sem disznót. Emberre tervezték, ember ellen, és ezért közelebb áll hozzánk, mint bármely más ember által készített tárgy.
A karddal támadás közeltusát feltételez: testi érintkezést, így tiszteletet a másik iránt. Nem véd, hanem támad: ez bátorságot jegyez. És nem utolsósorban: súlyos, vagy éppen halálos sebeket ejt, ezért megfontoltságot és határozottságot követel.
Nem kell minden pillanatban ezekre gondolnod, mikor kezedben tartod – de nem szabad egészen elfelejteni sem.
És mindenek mellett gondolj néha arra is, hogy ennek a sorsformáló eszköznek önnön szépsége van, amelyen megpihen a tekintet. Fénye tisztaságot tükröz, ívelt görbéje akár a nők gerince: egy jó kard mindig műalkotás, és még az alig-kardok is alkotások, akár a rossz vers.
Igaza volt azoknak a bölcsnek a történelem folyamán, akik azt állították, a kardnak lelke van. És itt nem kell elvont és földöntúli dolgokra gondolni. Hiszen, amennyiben a lélek szépség, szándék és törekvés összege, úgy tagadhatatlanul magában hordozza ezt minden kard. A vasérctől hosszú út vezet a bányán, a kohón, az üllőn, a tűzön és vízen át, a kovácsmester avatott kezén keresztül a végső, kész alkotásig. Kard nem készül egy délután, és két egyforma kard sincs. Formáját a szépség eszménye adja, alkotásában céltudatos szándék rejlik, és nehéz, törekvő folyamatnak az eredménye.
Ezért is lehet, hogy a kardnak, a kardoknak személyiségük van. A pallostól a fringiáig, a gladiumtól a másfélkezes kardig mind-mind sajátos egyéniségek sora. Egy szablya és egy katana között is van legalább akkora külömbség, mint egy magyar és egy japán ember között. Más kardja van a lovasembernek, és más a gyalognak, más a könnyű- és más a nehézfegyverzetűnek, más karddal harcol az északi, és megint mással a déli ember.
És ha azt hallod néha: a kardok nem időszerőek, mosolyogj ezen. A kard, mint eszköz és műalkotás: mindig időszerő. A kard használata, a karddal ölés az, ami nem mindig időszerő.
Azt is mondhatják: mostanság keveseknek adatik meg, hogy kardja lehessen. Úri passzió, amely nem jut el a közemberekig. Ezen is mosolyogni lehet: mert kardja mindig és mindenkor csak a nemeseknek volt. A harcosoknak, és azoknak, akik bátorsággal vagy szellemi erővel nemessé tették magukat.
Kardot szerezni ugyanis nem nehéz. Kardot lehet zsákmányolni, lehet ajándékba kapni, lehet készíttetni, és igen: vásárolni is lehet. Teljesen mindegy, hogyan jutsz hozzá: a kardot ugyanis nem megszerezni, hanem viselni nehéz. Akár derekadon hordod, akár a szobád falán: méltósággal és fontosságának tudatában kell viselni. Úgy, ahogyan ünneplő ruhát, vagy ünneplő gondolatot visel az ember. Hiszen önmagadat tiszteled benne: saját ízlésed, hited, harcod és meggyőződésed. És az emberiséget is tiszteled benne: a találékonyságot, a vérszomjat, és a művészi hajlamot.
Ha mindezek mellett még olyan őseid is vannak, akik karddal foglaltak és tartottak meg hazát: úgy mondani sem kell erről semmit neked.
Fogj hát egyszer kardot a kezedbe. Akkor majd kiderül, az vagy-e, akinek hiszed magad.
György Attila : A kardviselésről
Hasonló írások
Ősz, 17×17 szótagban
Elolvasta:
37
Nyomtatás
hűvös a hajnal
gyöngyöt álmodó fűben
sír az árvácska
*
párás homályban
csepp ül a létra fokán
aztán lecseppen
*
az Izabella
huncut illata bujkál
zöld levelek közt
*
sűrű felhőkön
lopva átkandikál
a kék színű ég
*
apró gyémántok
lenge füzéreiben
didereg egy pók
*
valamikor-zöld
barnás kopács-házából
eltűnt a dió
*
bánatot szitál
a szürke kendős égből
az őszi eső
*
piros bodobács
aranyszín takarója
fügefalevél
*
vakondtúrás-hegy
déli lejtőjén lepke
fényt gyűjt a télre
*
csend ül a fákon
szél borzolta levelek
nyárról sugdosnak
*
narancs bogyóit
kacéran mutogatja
szúrós tűztövis
*
méla harangszó
jelzi a fáradt Napnak
itt van a reggel
*
vadludak hangja
Dél felé elhaló jel
mondja: hideg lesz
*
dércsipke díszét
megesett fűlánykák bokra
ejti a földre
*
szilaj lángnyelvek
rohogó rohamától
sír a nádtenger
*
ördögszekeret
űz a megdermedt pusztán
egy kacagó szél
*
feketerigó
csőrét jégcsapnak ütve
nyárról álmodik
Rendőrapuk árnyékában 1. Mindenki pácban
Elolvasta:
42
Nyomtatás
Szőcs Ádám egy mappával a hóna alatt lépett ki tanára kapuján. Nem volt soha kedvence a matek. Bár Jakab Emese tanárnő erőfeszítései nyomán ragadt rá egy és más, látványos áttörést nem tudott vele elérni a matek-utálat mocsarából való kitörés göröngyös útján. Csakhogy matekból érettségizni kell. Nyolcadik végén még nem állt annyira hadilábon e tudománnyal, hiszen se integrálni, se deriválni nem kellett, a mértani helyek, a megfoghatatlan imaginárius és komplex számok, valamint a trigonometriai egyenletek sem okoztak még neki rémálmokat, akkoriban csak az emeletes törtek egyszerűsödtek még rém nehezen. Ezt a kétórai tortúrát illene lemosni egy sörrel. Korai még az idő… Apu délutános, Anyu kiment falura nagyiékhoz, mint minden szerdán… Nem is kell majd magyaráznia bizonyítványát, se alibit kitalálnia, hogy később ért haza. Nézegette a kerthelyiséget, majd…
– Szia! – köszönt rá Csíky Laci.
– Szia, kölyök! – mérte végig. – Mi az, nyújtóra jársz? – mérte végig haverját, megmustrálva Laci kissé rövid szárú nadrágját. – Edzésről jössz?
– Aham. Matek? – Mérte végig Laci is a barátja hóna alatt a mappát megértően. Ismerte barátja kapcsolatát e nem mindenki által imádott tantárggyal. – Hiányolunk a csapatból. Emlegettünk… Az én apám is kezd vacakolni, mivel nyolcadikos vagyok – sóhajtott. – Ezt a félévet még kialkudtam…
– „Nyolcadikos vagy, tanulni kellene kisfiam…” – ironizálta elváltoztatott orrhangon Ádám a szülői lelkifröccsöt, mint aki nem egyszer volt szenvedő alanya. – Látom jól megizzasztott az edző.
– Nehéz meccsünk lesz hétvégén…
– Nem száradt ki a gigád? – nézett a fiúra. – Engem már kiszolgálnak! – biztatta. – Edzés után vagy, nem előtte.
Könnyű Katit táncba vinni, ha maga is akarja.
– A kertben nem lesz jó, főleg neked – követte Ádám tekintetét. – Itt korzóznak az utcán a tanárok, nézett a másik irányba elgondolkozva.
– Abba a lebujba sem, mert ott a rendőrök írják alá rendszeresen a jelenléti naplót.
– Az Apollóniába? Drágább, de a zárt kertben nem vagyunk annyira szem előtt.
Megbeszélve. Alig fordultak be az első utcasarkon, felcsörgött Laci telefonja.
– Szia, Éva! – ismerte fel unokatestvére számát.
– Szia. Laci, tudsz segíteni? Krisztának a számítógépe olyan lett, mint a csiga – ismertette a „betegség” jeleit.
– Az vírusnak néz ki… Egy sör! – kajánkodott.
– Otthon vagy?
– Nem, épp az Apollóniába igyekszünk…
– Az jó, mert itt vagyok Krisztánál, s nincs messze onnan.
– Gyertek ide. A kertben leszünk.
– Két lány? Vendéglőbe? És keresgéljünk?
– Jó, na, csörögjetek meg, ha odaértek, s bekísérünk. S a sört ki is fizethetitek!
– Te rendelsz, s ha kiszolgálnak, álljuk! – felelte Éva magabiztosan, mint aki tudja, ez teljesíthetetlen feltétel. Az Apollóniában szigorúan veszik a 18+ előírásokat.
– Majd megiszunk ott egy kávét – mondta Krisztának magyarázatként, miután bontotta a vonalat. Hozd a „csigát”, megyünk az Apollóniába.
– Ért hozzá? – gyanakodott Kriszta a számítógépét féltvén, amelyet nemrég kapott.
– Írt már ő maga is vírust… – nevetett Éva. – Garantálom, jobban ért hozzá, mint Mr. Gigabyte – utalt informatika tanárukra. – Nemrég feltörte a haverja törcitanárának a számítógépét, s letöltötte a törci rögtönzés tételeit. Haverja viszont önzetlenül elküldte mindenkinek a helyes válaszokat. A tanár rájött, de elképzelni sem tudta, ki lehetett, így jelentette a rendőrségen. Képzeld el, pont Laci apját bízták meg, hogy nyomozzon az ügyben! – vihogott.
– S Béla bácsi kinyomozta?
– Képzeld el, Lacitól kért tanácsot az ügyben – vihogott.
– Gyanakodott a fiára? – kérdezte csodálkozva Kriszta.
– Dehogy! Kollégája, aki erre szakosodott, épp szabadságra ment. De pont az lett a gyanús, hogy Laci nem volt elég készséges…
– Lebukott? S mit tett a törcitanár, amikor megtudta?
– Nem tudta meg… „Tetszik tudni, nem lehet minden ilyen ügyet felderíteni, s nem a saját számítógépéről, hanem egy internetkávézóból tette valaki, és…” De Laci nagyon kihúzta érte a fércet. Aztán vezeklésként segített lekódolni a tanár gépét, azóta nem törte fel senki.
– Ő sem tudná?
– De igen. Ha tudta volna a tanár, hogy pont ő tette! – vihogott ismét Éva. – Valószínű Laci nem úszta volna meg ennyivel, de szerencséjére jött a Nemes Tihamér számítástechnika verseny erdélyi szakasza, ahol első lett…
Esztojka Péterrel az Apollónia előtt futottak össze.
– Tán csak nem oda igyekeztek! – mutatott az épület felé a srác.
– De igen! – Mi közöd hozzá? – vágott vissza Kriszta. Péter nem igazán tartozott a szimpátiái közé. Egykor szomszédok voltak, míg Esztojkáék házat nem vettek a város végén.
– Nocsak! Nincs elég zsebpénzetek? Szereztetek egy „széket”[1], s anyátok levágta a járandóságotokat?
– Barom! – szikrázott Éva szeme is a nem épp hízelgő utalásra, s tüntetően hátat fordított neki, majd tárcsázta Laci számát.
A srác épp idejében jött ki az Apollóniából a jelenet további elfajulását megakadályozni.
– Sziasztok, csajok, szia Péter! Mi történt? – jelezte radarja a vihart.
– Semmi, menjünk! – fogta Éva karon Krisztát, s elindult vele a vendéglő felé. Laci némi habozás után úgy döntött, nem a sráccal tisztázza az esetet. Majd csak elmondják a csajok.
Péter egy ideig bűntudatosan állt a tett színhelyén, valahogy szerette volna megnyomni az idétlen tréfájával kapcsolatban a DELETE+ENTER gombokat, de az időt visszafordítani nem lehetett. A hülye vicc elhangzott. Egy ideig tétovázott, majd tett néhány távozó lépést, végül mégis visszafordult, de az ajtó előtt ismét megállt. Már-már ismét meg akart fordulni, de kinyílt előtte az ajtó és egy távozó pár jött ki rajta. A férfi udvariasan megfogta az ajtót, és nem engedte el. Péter zavartan megköszönte az udvariasságot, majd belépett. Körülnézett. Laciékat nem látta bent, de észrevette, hogy a pincér a vendéglő belső udvarán található kerthelységbe igyekszik. Követte, és kint megtalálta Laciékat. Bocsánatkérés szándékával közeledett, bár nem tudta, miként kezdjen hozzá.
– Ti kértek sört? – fordult a lányokhoz Ádám.
– Alkoholt tizennyolc éven aluliaknak nem szolgálhatunk fel – tiltakozott a pincér.
– Én már vagyok tizennyolc! – kapott az alkalmon Péter, odahúzva egy széket, az asztalhoz telepedett. Elővette a személyijét, és átnyújtotta. – Ádám is! – tette hozzá. – A többiek a társaságunkban vannak!
A pincér nézte a két személyit, főleg a Péterét. Pontosabban a családnevét. A rendőrfőnök is mintha Esztojka… vagy Stoica? Hülye szitu… Ha ez a srác tényleg rokona… Ő vajon mit szólna ehhez? Ha nem szolgálja ki, és… Látott ő már tanárembert is itt, aki borral kínálta a fiát… Végeredményben… Ketten felnőttek… A törvény nem tiltja a fiatalok alkoholfogyasztását felnőtt társaságban… Eh, ha nem szolgálja ki őket, elég nagy jelenet lehet belőle… Ami nem lenne jó reklám… De…
– Három sört, két hűsítőt – rendelt Ádám – majd kacsintott a szemével a lányoknak, hogy a hűsítős pohárból is lehet sört inni.
A pincér is rájött, hányadán áll a vásár, de nem ellenkezett. S akkor sem szólt rájuk, amikor rágyújtottak. Nem ő szolgálta ki őket dohánnyal, s ez épp kerthelyiség.
– E-e-elnézést, hülye vicc volt… Nagyon hülye vicc… Iii-zé… Nem gondoltam komolyan… – magyarázkodott Péter habogva, miután elment a pincér.
Ha az ember lányának még nincs meg a személyije, de már nagy fiúkkal beülhet a vendéglőbe, az elképesztően vonzó lehetőség, amiért áldozni is lehet, talán még a büszkeséget is. Hiszen királynéink egykor ennél zsengébb korban mentek férjhez, amit azok a fránya ultrakonzervatív szülők, a tanárokról pláne ne beszéljünk, nem akarnak elismerni. Ilyen bizonyítási kényszer hatása alatt, aztán ha cigivel kínálják az ember nagylányát, azt végképp ciki elutasítani. Inkább az idétlenkedés és a köhécselés – állítólag az utóbbi hamar elmúlik.
Ami pedig a sört illeti… még szerencse, hogy a színe hasonlít a fantáéra… Legfeljebb az utóbbin nincs hab… Hiába kerestek a fiúk helyet egy sarokban, ahol nem szúr szemet a sörözésük. Valójában az övék nem is szúrt senkinek, hiszen csak a lányok biológia tanára pottyant oda egy hölgy társaságában (kiléte ismeretlen, de nem volt a felesége), és ütközött meg nyolcadikos diáklányain, kiknek az asztalán sörösüvegek díszelegtek. Ám Évát nem hagyta el a lélekjelenléte. A kezében tartott cigarettát még idejében az asztal alá rejtette és értetlenkedő ábrázattal megemelte a fantás flakont. Ők bizony csak hűsítőt… Az már Kriszta találta ki, hogy hárman Lacival készítsenek szelfit, miután tanáruk elég sietősen távozott. No, persze, a kamera látóköréből előbb gondosan eltávolították a hamutartót és a sörösüvegeket, a fantás flakonok pedig jók alibinek.
Ezen ugyan lehet egy jót kuncogni, de az ember lányának ilyenkor azonnal mehetnékje támad. Épp idejében, mert szeptember nem június, amikor este kilenckor is világos van. Ráadásul nem volna jó Anyu után hazaérni, és magyarázni a bizonyítványt. Legalábbis nekik, lányoknak biztos nem, bár a fiúknak is meg kellett volna erőltetniük a fantáziájukat… De mi legyen azzal, hogy a tanáruk meglátta őket? Remélhetőleg a tanár úr se fogja dobra verni a találkozást. Aztán az eleredő eső meggyorsította a hazaérést. Futólépés! az elázott ruha bizonyítványát sem könnyű magyarázni.
[1] Elégtelen osztályzat = 4-es.
Cyber szerelem
Elolvasta:
41
Nyomtatás
– Nem, ne ítéljük el a házasságon kívüli kapcsolatokat. Nem tudjuk, hogy miért. – Faber hosszasan nézte teacsészéjét. A forró víz gőzölgött és a teazacskóból színes felhők gomolyogtak.
Rodriguez zavarban volt. Maga sem értette, hogy miért siránkozott Faber vállán családi problémáiról. Alig néhány hónapja a felesége jelezte, hogy megismerkedett egy férfival és a szeretője lett.
– Ez sokkal nehezebb egy nő számára. A nő odaadja magát, a férfi megkap. Ugye érti? Sokszor azt sem érti az ember, hogy miért esik rá a szerelem olyan hírtelen, mint derült égből a villámcsapás.
– Saját gyakorlatból beszél?
Faber nem válaszolt mindjárt. Élvezte teáját miközben tekintete a sétálókra csúszott anélkül, hogy látná őket. Ebben az órában az utca zsúfolt volt. Az autók lépésben haladtak és a kávéház teraszán minden asztal foglalt volt.
– Igen, válaszolta. Bizarr tapasztalat, teljesen ismeretlen.
– Megcsalta a feleségét?
– Megcsaltam? Nehéz a válasz. Igen is, nem is. Őszintén szólva, nem tudom. Egy asszony biztos mondaná, hogy megcsaltam, pedig semmi nem történt. Ért engem, Rodriguez? Semmi! Akartam, ez biztos, de semmi más. Egy virtuális történetben semmi nem valóságos és semmi nem abszolút elképzelt.
– Virtuális? – Barátja meglepődött, s mikor egy pincér elment mellettük egy mozdulattal egy másik sört rendelt.
– Megismerkedtem egy nővel a web-en. Kíváncsiságból nézegettem távoli országokban élő asszonyok hirdetéseit. Több ezer kilométer távolságban. Pontosan kétezer. Így könnyen megérti, hogy semmi érdekem nem volt. És hírtelen megláttam egy fényképet. Egy rossz képet. Fekete napszemüveget hordott, s ebből a képből olyan szomorúság áramlott, szomorúság, amit képtelenség megmagyarázni. Ez a megmagyarázhatatlan szomorúság húzott magához. Egy levelet küldtem neki. Néhány napig semmi válasz nem volt, s már majdnem elfelejtettem, mikor egy reggel néhány sort kaptam tőle. Kérte bocsánatom, mert sok a munkája és nagyon fáradt volt. Végső fokon nem tudom miért válaszoltam. Banális dolgokat írtam, hagyva a lehetőséget, hogy megszakítsa kezdődő kapcsolatunkat.
„Van egy kis időm ma este,” írta két nappal később. Kérdéseket tett fel, hogy a zenét szeretem-e, mert imádta, mert gyerek korában arról álmodott, hogy zongorista lesz, mert abszolút hallása volt.
— “Igen, szeretem a zenét,” válaszoltam. Minden zenét, modernt és klasszikust. Ismeretlenül is úgy vonzott, mint egy mágnes.
– Minden reggel egy üzenet, egyre hosszabb üzenet várt rám. Az életéről beszélt. A gyerekeiről. Mert két gyereke volt. Tönkrement házasságáról és a kínos válásról. Mindenről beszélt és kapcsolatunk egyre bizalmasabbá vált.
–Késő este, mikor hazaért megtalálta válaszomat. Kezdetben általánosságokról, de később egyre személyesebb hangú. Megismerkedtem a szeretőivel. Olyan szabadon beszélt róluk, mint ahogy maga egy pohár sört rendel.
– Sok szeretője volt? – szakította félbe Rodriguez.
– Gondolom, hogy igen – válaszolta Faber. – Soha nem kérdeztem. Végeredményben soha semmit nem kérdeztem.
A maradék tea kihűlt és nem nyúlt a csészéhez.
– Majd én beszéltem az életemről. Utazásaimról, szerelmeimről. Titkos gondolataimról beszéltem, dolgokról miket soha senki nem ismert. Egy sztriptíz volt, a lelkek sztriptíze, mert nem ismertük egymást valójában. Fényképeket küldött. Olyan fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint én! Több mint egy nemzedék volt köztünk.
– Maga nem küldött képeket?
– Hogyne, természetesen. Megírtam az életkorom és jeleztem, hogy nincs jó fényképarcom.
– Szép volt?
– Még az sem. Mindenütt látunk magunk körül egy csomó szép fiatal nőt, akit észre kell venni. Nem ilyen volt szép formái ellenére. De volt valami benne, amit nem tudok megmagyarázni! Egy érzékiség burkolta. Mondtam már hogy magához húzott és valószínűleg így volt a többi férfival is.
– Hosszú napokon és heteken keresztül megismertük egymást. Reggelenként vártam üzenetét és este valószínűleg ő is várta az enyémet. Majd egy reggel olvastam a szerelmi vallomását. Képtelen vagyok érzékeltetni líraiságát, érzelmeit. Soha nem olvastam és még kevésbé hallottam hasonlót. Beszélt az álmairól, egy élet velem külföldön, ahol fiatalon éltem! És Rodriguez, én tudtam, hogy mindez lehetetlen! Mi képtelenek vagyunk, nem tudunk visszamenni a múltba, képtelenek visszanyerni az éveket és újra kezdeni az életünket más színvonalon.
– És maga szerette őt? Bevallotta érzelmeit? – Rodriguez kutató tekintete nem tudta elrejteni hitetlenségét. Nem értette, hogyan szerethet egy fiatal nő egy ilyen idős férfit?
–Ez nem olyan egyszerű, sokkal bonyolultabb, mint gondolja – volt Faber válasza. – A szerelemhez sokkal több minden kell, mint néhány fénykép és szavak. A szerelem az öt érzék összefüggése. A látás, a hallás, a szaglás, az érintés és az ízlelés. Csak egy kiterjedésű képeim voltak. Két vagy háromszor hallottam a hangját telefonon keresztül és hideg, kemény hangja volt, nem olyan, amire vártam. Ennyi az egész! Semmi több!
– Hogyan magyarázzam? Gondolom, hogy életében egyszer mindenkivel előfordul, hogy szeretné megváltoztatni életét. Új életet élni! Mindenki tudja, hogy ezt nem lehet, mégis mindenki erről álmodik. Az emberek álmodnak erről. Sokszor még maguknak sem merik bevallani titkolt vágyukat. Én, én álmodtam egy másik életről. Ismétlem, ezt nem lehet, de a vágy bennem volt eltemetve, rejtve titkos gondolataim között. Egy megvalósíthatatlan vágy.
Érzelmeim voltak, ez biztos. De nem szerelem. Nem voltam szerelmes, mint amikor minden nap látunk egy nőt. Vágytam utána, szeretni akartam, hogy megtaláljam a köteléket, ami összefűzhet bennünket. Nem voltam szerelmes, mert annyi összeegyezhetetlen dolog volt közöttünk. Itt volt a távolság, családi helyzetem és az életkorom. Mondhatja persze, hogy a távolság könnyen leküzdhető egy repülőjeggyel és a válás azért van, hogy megváltozzon a családi helyzet. Ebben igaza van. De nincs mechanikus vagy jogi megoldás az életkorra!
– Egy pillanat Faber – szakította félbe barátja, miközben elhúzta székét, hogy egy éltes hölgynek helyet adjon. – Mindnyájan ismerünk maga korabeli elvált férfiakat, akik tőlük harminc évvel vagy még fiatalabb nőket vettek el.
– Persze, tudom én is. Még csináltak is …. vagy egy jóakaratú szomszéd, egy babyt! De én nem élek a színész világban, milliomos sem vagyok és mindentől függetlenül, nem akarok nevetséges lenni! Tudom, hogy a nevetséges ma már nem halálos, de elvenni vagy együtt élni egy fiatal nővel, aki a lánya vagy épp az unokája lehetne, nem találom egészségesnek. Nem így gondolja? Arról nem beszélve, hogy nem akartam vele élni. Nem kívántam újra nősülni, hogy egy normális életet éljünk, mint egy újra komponált család. Ne felejtse el, hogy kettő, de még tőle függő majdnem felnőtt gyermeke volt.
– Ismertem a valóságot és kívántam, mert minden normális férfi kíván egy fiatal nőt, aki felajánlja magát és mondja, hogy szeretlek. Persze, én is mondtam, hogy szeretem. Neveletlen lennék, ha nem mondanám, ha nem válaszolnék tűzzel a tűzre. Olyan jó tudni, hogy újra szeret életének egy olyan pillanatában, amikor nem szeret többé szerelemmel. Úgy éreztem, hogy ég, hogy elég egy valóság nélküli szerelemben.
Faber belső csendjébe burkolózva elhallgatott, miközben tekintete a körülöttük hömpölygő tömeget követte. Amikor látta egy pincér sürgető tekintetét, visszatért a jelenbe. Egy mozdulattal hívta a pincért.
– Egy másik teát kérek!
– Cyber szerelme befejeződött, vagy… – kérdezte Rodriguez a pincér távozása után.
– Befejeződött.
– Hogyan?
– Nehezen lehet elképzelni. Minden megfoghatatlan, virtuális volt ugye? Megvalósulás kellett. Valóban találkozni és szeretni, ha szerelem volt. Igazat ad nekem, ugye? – Hangjában nehezen visszafojtott agresszivitás remegett.
– Teljesen igaza van – volt a válasz.
– Egy szép napon azt javasoltam, hogy meglátogatom. Arra a kérdésre, hogy szeretne-e néhány napot velem tölteni, igennel válaszolt. Erről álmodott. Többször beszélt arról, hogy velem él, így négy vagy öt nap alatt akartam egy egész életet adni. Csak mi ketten. Hogy lássuk.
– Látni mit? – kérdezte halkan Rodríguez székén hátra dőlve, míg a pincér a teát töltötte.
– Látni, hogy valóban elveszítettünk egy életet a természet tévedése miatt? Tudni akartam. Majd elrepültem. Egy bolha ugrás Európa másik részébe. Úgy emlékszem vissza mintha tegnap történt volna. Pedig…
Faber egy kis tejet öntött és nézte keveredni a színeket, mintha egy kávé zaccában nézné a jövőt.
– Tél volt. A legzordonabb tél, amire emlékezni tudok. A hó, a hideg köd egy ismeretlen nagyvárosban.
– Egy pillanat – emelte fel ujját Rodriguez.– A nő kereste a repülőtéren?
– Nem. Akarta, de én nem kívàntam túlterhelni, és valóban megismerni a tömegben. Nem. Egy lakás melegében akartam első találkozásunk. Érkezésem után rögtön hívtam. Nagy meglepetés várt. Az automata központ három nyelven jelezte, hogy a hívott szám nem létezik.
– Képzelheti meglepetésem. Ez nem meglepetés volt, egy teljes zűrzavar! Betéve ismertem a számát, mert többször hívtam azelőtt. Papírjaim között keresgéltem, hátha az emlékezetem játszott velem. Nem, nem tévedtem. Az övé volt a hívott szám. Szerencsére, ismertem a lakcímét. Hozzá akartam menni annak ellenére, hogy gyerekei voltak.
Egy többemeletes épület előtt szálltam ki a taxiból. A kapu zárva volt biztonsági okokból, mint minden kapu a világ minden városában. Csengőgomb a lakók neve mellett. Nem találtam meg! Figyelmesen kerestem, kapkodás nélkül. Nem tévedtem, nem lakott ott!
Hosszú és nehéz magyarázkodások után, mivel nyelvtudásom hiányos volt, a házmester megmagyarázta, hogy nem lakott ott. Úgy álltam ott, mint szamár a hegyen. Képzelje el, egy ismeretlen városban, ahol senkit nem ismertem, nem találom a szerelmes asszonyt, aki arra vár, hogy egy életet éljünk néhány nap alatt!
Lelkiismeretem megnyugtatására végig jártam és néztem minden kaput és a névtáblákat, de csak az időm vesztegettem. Felhívtam a tudakozót. Nem volt szám a nevén. Igaz, hogy a titkos számokat sehol nem adják meg. Semmi lehetőségem nem volt arra, hogy megtaláljam. Nálunk természetesen, rendőri kapcsolataimmal könnyen megtaláltam volna, de nem egy idegen országban. Nem maradt más lehetőség, mint elküldeni egy üzenetet egy cyber kávéházból. Egyetlen elégtételem az volt bevallom, hogy az e-mail címe valódi volt. Üzenetem nem jött vissza, de választ sem kaptam. Egy szót sem. Semmit.
– Ennyi az egész?
– Ennyi. És visszajöttem.
– Soha semmit nem mondott, semmit nem irt?
–Soha semmit. Hallgatott.
– És maga?
– Persze írtam. Magyaráztam csalódásomat, de semmit nem válaszolt. Semmit magyarázat. Igaz, hogy képtelenség megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Kettőnk kapcsolata, ha használhatom ezt a szót, ennyiben maradt. Elégett a szerelemben. A telefonszám, a lakáscím, erre sincs magyarázat, de nem is keresem. Könnyen változtatható egy név a csengő gombon és a házmesternek csak adni kell valamit, köztudomású. Ennek semmi értelme nincs. A tények önmagukért beszélnek, minden más csak halandzsa.
– Kiábrándult.
– Oh, hogyne! Elégedetlen. Egy asszony azt mondaná, hogy szerelmi bánatom van, de ez nem igaz! Elégedetlen vagyok, mert nem ismerem a szerelmet egy ismeretlennel, aki a szenvedély mélységeit ígérte. A szerelmet akartam még egyszer, de a nem elegáns elrejtőzése megfosztott az egyedülálló kísérlettől.
– Nem akarja viszont látni?
– Nem, ennek vége. – Faber kiürítette a csészét.
– Nem ítélem el, elhiheti! Nem ismerjük mások igazságát. Pénzt tett az asztalra és felállt.
— Jön? Magán a sor elmesélni problémáit a feleségével.
*
Magam görgette kő
Elolvasta:
27
Nyomtatás
amikor vagyok, élek és szemlélek, nincs múlt, csak jelen,
a jövő ködös, vagy nem is lesz, ha lesz is, az már jelen,
és minden, mi jelen, az új, sosemtörtént rácsodálkozás,
mert nem tanulunk, mert nincs tapasztalás, vagy ha van,
a feledés kútjába esett, hibáim újra szembejönnek, míg
meg nem értem, már másként kellene, más irányból közelíteni,
szemléletet váltani, de hisz most is én vagyok,
átbucskázok bambán a léten, kísérnek árnyak, vágyak,
mind ismerős, meg nem oldott feladat, gátak, falak, kerítések,
nincs szabadulás, nincs szabadság, csak a magam görgette kő.
Balatoni hangulatok
Elolvasta:
45
Nyomtatás
A nyár szépségei talán a Balaton partján a legvarázslatosabbak. Végre nyaralunk, a kemény munka után eljött a pihenés ideje.
A vén üdülőt az öröklétnek tervezték. Színes faházak sorakoznak, közöttük gondosan lenyírt pázsit apró sárga virágokkal. A csendet madárcsicsergés tagolja, ezek a piciny teremtmények a természet fúgájának mesterei.
Délceg platánok nyújtóznak mellettünk, vastag karjaikat barátságosan tárják az ég felé. Törzsükből ítélve ötven fölött járnak. Láttak már egyet s mást.
Amott sudáran zöldellő tuják kóstolgatják a koranyári illatokat, őrizvén a látványt, és hűs árnyékot kínálva az arra járóknak.
Korán van, még harmatos a reggel, de már benne rezeg egy frenetikus nap ígérete. Nemsokára fürödni megyünk, elemi erővel hív, csalogat a magyar tenger.
Nem kapkodunk. A tornácon kortyolgatjuk tejeskávénkat, szemlélődünk, miközben játékos fénycseppek pettyezik alkarunk.
A távolban a párás levegőben felsejlenek a tanúhegyek: a Badacsony, a Gulács és a többiek körvonalai.
Mellettünk zöldes vizű csatorna tart a halastóba. Nem siet. Széleit magas nádfüggönnyel szegélyezi. A befolyónál pompás hattyúk tanyáznak. Tizenötöt számolok, de vannak köztük vadkacsák is. Megférnek egymással, hisz szelídek, akár a táj cheska-lekarna.com.
A csatorna két oldalán csónakok, kisebb vitorlások vesztegelnek, várva a jó szelet és az embereket, akik acélos akaratukkal az elemek közé szorítva, sebes vágtára kényszerítik őket.
Amott horgászok szedelőzködnek. Arcukon fáradság tükröződik, egész éjszaka fent voltak. Vajon érdemes volt? Mit rejthet a szákjuk? Már látom: háromkilós pikkelyes gondoskodik az esti halászléről.
A szomszédban aranybarnára sült ismerősök mosolyognak, és a ház körül játszó gyermekeik gyöngyöző kacagása száll.
Felettünk habos, vattacukor-szerű felhők gomolyognak, mint jóságos dzsinnek.
Hát lehet valami ennél szebb? Az idő megáll.
Minden olyan békés, akár a kezdetekkor. Békés, szent és örök…
Múlt idők pora
Elolvasta:
57
Nyomtatás
Megint fúj ez a forró, száraz szél. Az itteniek „chamsin”-nak hívják.
Nézem a piramist, s közben érzem, ahogy mindent belep a szemerkélő vöröses színű por. Mindenhová eljut. Lassan, csendesen, észre sem vesszük, rátelepszik mindenre.
Először csak vékony rétegben, egy hajszálnyira, majd egyre vastagabban, és a tárgyak kezdik elveszíteni alakjukat, formájukat, míg végül rájuk sem ismerni…
Idővel minden eltűnik. Ősi civilizációk alusszák örök álmukat a homok alatt. Mennyi elfeledett kincs!
Az emlékeinkre is rátelepszik a por, egyre nehezebb felidézni őket. A színek megfakulnak, a kontúrok elmosódnak és homályossá válnak, míg végül belevesznek a sötétségbe.
Nem emlékszünk már a nyár vidám színeire és hangjaira, a szerelem és a bor ízére, a kalandok vad mámorára.
Nem nevetünk már szívből. Rajtunk nevetnek. A mimikai ráncok elmélyültek, fixálódtak. Nem szeretünk tükörbe nézni. Megöregedtünk.
Életünk parabolapályáján az időt, mint absztrakciót, agyunk teremti azáltal, hogy elraktározza érzékelésünk eredményeit. Ha végül az emlékeink is eltűnnek mi marad nekünk? A tudattalan létezés boldogsága?
Akire emlékeznek, az nem hal meg, hirdeti gigászi jelenlétével a fölém magasodó piramis. Lenyűgöző a látvány. Olyan aprónak, törékenynek tűnök mellette.
Magamban csendben felteszem a kérdést: Mi, egyszerű halandók, hogy válthatunk jegyet az örökkévalóság gyorsvonatára?
De bello proprio
Elolvasta:
55
Nyomtatás
Gyermeki lelkemben mély nyomot hagyott a háború – a II. Világháború. A hosszú évek során sikerült elásni, tudatom mélyére száműzni a bomba sivításának hangját, az óvóhelyek rettenetét, a lebombázott házak képét.
És most előjöttek!
Álmaimban, de ébrenlétben is – hallom a becsapódó bomba robaját, a vadászgépek géppuskájának kattogását, csontjaimban érzem a föld remegését. Újra élem a rettegést, amikor édesapám az éjszaka közepén kivett az ágyból, hogy meneküljünk ki a házból. A kert végében a sövény tövében húztuk meg magunkat. Hogy mit védett az a sövény, nem gondoltuk meg, de adott egy kis biztonság érzést. Aztán a közelben becsapott a bomba és örülhettünk, hogy nem talált el!
Jól emlékszem egy bizonyos reggelre. Apuka és Imre bátyám mindig együtt indultak reggelenként. Apuka az irodába és Imre a Közkórházba, ahol cselédkönyves gyakorlatát végezte. Siettette Apukát, nem akart lekésni az átadásról. Ilyenkor az inspekciósok beszámoltak a betegekről, hogy mi minden történt az éjszaka folyamán. Ezeken az úgy nevezett átadásokon jelen volt mindenki, akinek csak köze volt a betegekhez – a főorvostól a gyakornokig, a főnővértől az osztályos nővérig. Nem szabadott hiányozni. Szóval Imre türelmetlenkedett, de Apuka nyugtatta, mondván, „csak öt perc türelmed legyen, ameddig megiszom a kávémat!” Végül elindultak, s mikor az Elmegyógyintézethez érkeztek – köznyelven bolondok házának nevezték, vagy a színe miatt sárgaháznak, homlokzatán, ott díszelgett a felírat, hogy Saluti et Solatio Aegrorum – gyógyulás és vigasztalás a szenvedőknek -, szóval, amint ide értek, megszólaltak a szirénák, légiriadó! Óvóhelyet rendeztek be az elmekórház alagsorában, külön a betegek és személyzet részére és külön az idegenek, az utcáról betérők részére. Ide mentek be az óvóhely parancsnok irányítása szerint. Ott szorongtak a többi beterelt emberrel közel félórát, akkor lefújták a légiriadót és folytatták az utat.
Amint a Közkórház közelébe érkeztek, vették döbbenten észre, hogy találatot kapott. Az épület egyik szárnyából csak romhalmaz maradt. A félbeszakadt kórtermek közszemlére tették megmaradt belsőjüket. A műtő fala is leomlott, látni lehetett a törmelékkel borított műtőasztalt és a mennyezetről leszakadt lámpát.
Az a pár perc késés mentette meg az életüket, különben ők is a romok alá kerültek volna …
A kertben és kint a határban a bombatölcsérek, akkorák, mint egy kisebb tó, mikor megtelnek eső és talajvízzel, még sokáig, évekig emlékeztetnek az átélt félelmekre.
És a csontsovány, rongyos, hazatérő hadifogjok alakja máig kísért …
A zene, a mi nagyhatalmunk
Elolvasta:
76
Nyomtatás
Dr. Kristin Lems, National Louis University, Chicago tanulmánya (Akadémiai levelek – 2021) Fordította: Bige Szabolcs Csaba
Akár konyhai rádión, akár fülhallgatón keresztül halljuk séta vagy kocogás közben vagy Bluetooth-on az autóban, akár szabadtéri fesztiválon, kulcsfontosságú szertartásokon vagy szórakoztató muzsikaként a fogorvosi rendelőben, a zene életünkben alapvetően jelen van. Egyéni és csoportos kulturális identitásunk sarokköve, és nem más, mint egy nagyhatalom!
A zenével kapcsolatos kutatások minden tudományágat átfognak, mert a zene az élet minden területét érinti. A zene üdvözítő hatásait méltató tanulmányok nemcsak a zenepedagógusi szakirodalomban találhatók, hanem a pszichológia, a beszéd és hallás, a gyermekfejlődés, az idegtudomány és egyre inkább az egészség-, ill. wellness, az öregedés, rehabilitáció és gyógyítás területén is.
Mivel elsősorban a nyelv és az írásbeliség területére fókuszálok, a zene pozitív hatásait kutatom az olvasás, írás és nyelvtanulás szempontjából – és ebből nincs hiány. Ebben a rövid Akadémia cikkben „hivatkozásokkal” szeretnék tisztelegni e nagyszerű Szuperhatalom előtt, amely – amint azt a legutóbbi „Soul” animációs film is tanúsítja – sokak számára értelmet ad az életnek.
Minden emberi kultúrában benne van zene, és ez mindig is így volt. Valójában úgy tűnik, hogy a zene megelőzte a homo sapiens megjelenését! Fuvolákat találtak a neandervölgyi barlangok tábortüzei körül. A nemzedékről nemzedékre szóbeli közvetítéssel öröklődő zenei rítusok és a népzene nemcsak nyelvünket és kultúránkat fejezi ki, őrzi és ünnepli, hanem értékes környezetismeretet is őrzi. Bár a népdalok egyszerűnek tűnnek, nagy jelentéssel bírnak. „Az etnobiológiai ismeretek és a biokulturális memória gazdag könyvtárának tekinthetők, amely fontos társadalmi, fizikai, érzelmi és spirituális kapcsolatokat ágyaz be a helyi ökológiákba”
Most, hogy az új képalkotó eszközök lehetővé teszik számunkra az agy biztonságos vizsgálatát, láthatjuk, hogy a zene számtalan módon hat ránk. Az idegi képalkotó technológiák, mint például a PET[1]-szkennelés, az fMR[2] és a MEG[3]-vizsgálatok lehetővé teszik a kutatók számára, hogy meghatározzák, az agy mely területeit aktiválja a zene. Látható, hogy a zenélés, vagy akár a zenehallgatás az agy hatalmas területeit „világítja meg”. Ide tartozik a Broca-mező, amely mind a zene, mind a nyelv mintázat felismeréséhez kapcsolódik, a corpus callosum, a vizuális kéreg („az elme szeme”), a memóriaterületek, és még a rendkívül fontos limbikus rendszer is, amely feldolgozza érzelmeket. Gottfried Schlaug, a Harvard Orvostudományi Karának munkatársa, összegezve a zene által az agyban serkentő aktivitások kaszkádját, azt mondja: „Mindenkit felhívnék, hogy találjanak még bár egy olyan tevékenységet, amely annyi területet foglal el az agyban, mint a zenélés!”
Ezenkívül a zene természetes és kellemes. A zene és az ének elválaszthatatlan a nyelvtől, a kutatók úgy vélik, hogy „a zene tudatossága alapvető fontosságú a csecsemő nyelvi fejlődése szempontjából, segít megerősíteni a csecsemő és az anya közötti köteléket”. Deutsch tovább magyarázza: „A beszéd és az ének közötti határ nagyon törékeny”. Az a dallamos, eltúlzott beszéd, amelyet az anyák és más gondozók a csecsemőknél használnak, akiket gyakran „mamásnak” neveznek, szoros kapcsolatot biztosít a csecsemő és az anya szája, arca és hangja között. Ez a dallamos „énekes” beszéd nemcsak az anyához fűződő kötődést segíti elő a csecsemőknél, hanem abban is segít, hogy a csecsemők felismerjék anyanyelvük ritmikai és intonációs mintáit. Egy kísérletben az interaktív zenei osztályokba beiratkozott csecsemők hamarabb megnyugodtak, mint a kontrollcsoportba tartozó csecsemők, ezek a csecsemők jobban tudtak a nem elérhető tárgyakra mutatni valamint búcsút inteni. A zene a kötődésen és a megnyugtatáson túl a tanulást is kellemesebbé teszi, mivel Mithen (2005) szerint „kevesebb kognitív követelményt” támaszt velünk szemben, mint az üzeneteket közvetítő nyelv.
Amint a kisgyermekek otthonon kívül élik meg első szociális helyzeteiket – mint például a gyermekfelügyelet, a napközi és az óvoda -, a zene és az ének kulcsfontosságú szerepet tölt be, mint azt több kultúrára kiterjedő tanulmányokból is láthatunk. Degé, Kubicek és Schwarzer (2015) azt találták, hogy az óvodáskorú gyermekek esetében a fogékony és produktív zenei készségek egyaránt jó előre jelzői számos olvasási készségnek, beleértve a fonológiai tudatosságot, a munkamemóriát és a gyors szókeresést. Egy heti rendszerességgel működő, alacsony költségű, zeneközpontú közösségi óvoda Finnországban javította a gyerekek nyelvi készségeit a fonémafeldolgozás és a szókincs terén, összehasonlítva a táncközpontú iskolákban vagy a kontrollcsoportban tanuló gyerekekkel. Egy gondosan ellenőrzött kis vizsgálatban az óvodában dalalapú tevékenységeknek kitett gyerekek megnövelték fogékony (bár nem aktív) szókincsüket egy új nyelven. A zenei játék a napköziben a szülők és a gondozók bevonását is ösztönözheti. Egy ausztrál tanulmányban, amely szerint egy „óvodai kórus” egy napközi óvodában, alacsony jövedelmű családok körében tapasztalták, hogy sok családtag is részt vett gyermekeik tevékenységében, és haza is vitték a zenét az otthonukba.
Amikor a gyerekek belépnek az iskolába, a zenei alkalmasság, a képzés és a kitettség befolyásolja az olvasás és írás tanulásának könnyedségét. Bár sok tényező járul hozzá az olvasás és írás sikeres megtanulásához, és némelyik nincs összefüggésben az osztálytermi teljesítménnyel, legalább két alapvető készség kapcsolható a zenei készségekkel: a fonológiai tudatosság és a gyors automatizált névadás. A fonológiai tudatosság az a képesség, hogy halljuk és manipuláljuk a kimondott szavak hangjait, a gyors automatizált névadás pedig az írott szavak hangjainak hatékony visszakeresésére és előállítására való képesség. E készségek nélkül a szavak olvasása túlságosan kétértelmű vagy túl lassú ahhoz, hogy az olvasók képesek legyenek jelentést alkotni. A zenei képzettség és az alkalmasság mindkettőre pozitívan hat. A kutatók azt találták, hogy a mandarinul beszélő, zongoraleckékre járó négy- és ötéves gyerekek beszédészlelésük javult, és ez kihatással volt olvasástanulásukra. Mivel a mandarin tonális nyelv, a hangok hallása a nyelvtanulás szerves része, még a fonológiai tudatosságon túl is.
A ritmus egy másik zenei készség, amely befolyásolja a képzettséget. A Northwestern Egyetem Auditory Neuroscience Laboratóriuma számos nagy hatású tanulmányt végzett, amelyek azt mutatják, hogy a gyerekek ritmusérzékelési és alkotási képessége kulcsszerepet játszik „az olvasás előfutárjaként az öt és nyolc év közötti gyermekeknél”. Érdekes módon a vizsgálatokban részt vevő gyerekeknek, akiknek gondot okoztak a szabályos ütemre koppintás, a gyors automatizált névadással is problémái voltak, és akiknek gondot okozott a változatos ritmusmintázatok megismétlése, gondot okozott a fonológiai tudatosság. Az a felismerés, hogy a ritmus észlelése és előállítása hozzájárul a képzettséghez, új irányt sugallhat a hangtan tanításában, amely inkább a fonémákra és a rímekre összpontosított, és kevésbé a ritmusra.
Posner, Rothbart, Sheese és Kieras (2008) olyan keretrendszert javasoltak, amely segít megmagyarázni a művészetek és a tanulás közötti erőteljes kapcsolatot, a művészeti oktatás kiterjedt kutatására támaszkodva. A szerzők szerint egy-egy művészeti ág iránti kíváncsiság motivációt generál, ez a felfokozott motiváció pedig fokozott figyelemhez vezet. Amikor a tanulók fokozott figyelemi állapotban vannak, amelyet néha „elragadtatásnak” neveznek, és felkeltette az érdeklődésük egy művészeti ág, szívesebben vesznek fel egy új tantárgyat. Ez az annak köszönhető, hogy az embereket lenyűgözi a művészetekkel való érintkezés.
A zeneórák és a képzések összefüggenek a magasabb tanulmányi teljesítményekkel és eredményekkel, még akkor is, ha a társadalmi osztályt és a vagyont is figyelembe veszik. Ezt részben annak a figyelemnek tulajdoníthatjuk, melyre az embernek szüksége van egy zenemű vagy egy nagyobb darab egy-egy részének gyakorlásához, megtanulásához, akár kórusban énekel, akár hangszeren játszik. Amikor a zenészek gyakorolják a szerepüket egy együttesben, akkor egy olyan képességet gyakorolnak, amely szoros kapcsolatban áll egy másik képességgel: a beszéd háttérzajban való megértésének képességével. Mivel az osztálytermek zajosak és elvonják a figyelmet, a tanulók azon képessége, hogy zajban hallják a beszédet, valójában jelentősen befolyásolja tanulmányi teljesítményüket. A közelmúlt izgalmas fejleményei során az északnyugati kutatók kimutatták, hogy számos alacsony jövedelmű közösség középiskolás diákjai, akik bár csak két évig voltak csoportos zenei és zenekari osztályokban, drámai javulást mutattak az osztályzatuk és a főiskolai felvételi tekintetében, számos egyéb előnyök mellett. Az eredmények azt mutatják, hogy azok a gyerekek, akiknek a családja nem engedheti meg magának a privát zeneórát, továbbra is óriási előnyökhöz juthat a középiskolai csoportos zenei képzésben.
További kutatások azt mutatják, hogy az idősebb felnőttek, akik korai zenei képzettséggel rendelkeztek, még évtizedekkel később is jobban képesek észlelni a beszédet a zajban, például, ha meghallják egy barátjukat egy zajos étterem asztalánál. Ez jobb hozzáférést biztosít a szocializációhoz az idősebb korosztályban.
A zenei képzés és a részvétel elősegíti a fejlődést a nem akadémiai területeken is. Egy tanulmányban a zenét hozzáadták az alaptantervhez egy ausztrál általános iskolában, ahol alacsony társadalmi-gazdasági szintű angol nyelvtanulók vettek részt. A tanterv tartalmazta a közös éneklést, és minden gyermeknek lehetősége volt kipróbálni több hangszert, zenés játékokat, sok pozitív szóbeli visszajelzést kaptak ennek során. A kutató videókat elemzett, néprajzi jegyzeteket készített, és ennek során kimutatta, hogy a gyerekek drámai javulást mutattak a szociális készségek, az érzelmek kontrollálása, valamint a jólét és a rugalmasság érzése terén. Egy másik: veszélyeztetett latin serdülőkkel végzett vizsgálatban az Egyesült Államokban a diákok az ebédidőben együtt doboltak egy tanácsadó által vezetett környezetben, és pozitív üzeneteket jeleztek, amelyeket leírtak. A kontrollcsoport tanulóihoz képest a doboló csoport tanulóinál már 12 hét után nem volt depresszió, és drámai mértékben csökkentek a viselkedéssel kapcsolatos problémák.
A kórusok sok idős felnőttnek segítenek leküzdeni az elszigeteltséget. A Chorus America szervezet kutatása már a járvány előtt feltárta, hogy a kórusban való éneklés során „optimistábbnak, figyelmesebbnek és kitartóbbnak” érezték magukat a tagok. Ez a meggyőződés még erősebb volt az alacsony vagy közepes jövedelmű kórustagok és a korlátozottabb végzettséggel rendelkezők körében. Az idősebb kórustagok számos további előnyről számoltak be, beleértve azt is, hogy kórus tevékenységeik miatt kevésbé érezték magukat „kizárva”.
Jelenleg sok gazdag zenei élménynek elszigetelt környezetben vagy a Zoomon keresztül kell megtörténnie, amíg a járvány enyhül. A kórusok azonban új utakat találnak az online találkozásra és közös éneklésre, még mindig tartanak zeneórákat és előadásokat is, bár nem élő közönség előtt. Igaz, az ugyanabban a fizikai térben való zenélés kézzelfogható izgalma nem lehetséges, bizonyos szempontból a zenetanulás és -megosztás képessége javult. Kiküszöbölhetjük az utazási időt, otthonunktól távol veszünk részt rendezvényeken, és dolgozhatunk együtt földrajzilag távol lévő tanárokkal, karmesterekkel és edzőkkel.
Bármilyen módon játsszon is szerepet saját életében a zene varázslatos elixírje, szabadon élvezheti, alkothatja és megoszthatja ennek a legősibb, leggazdagabb és végtelenül megújuló emberi adottságnak a dallamait, ritmusait és harmóniáit.
-*-
Hivatkozás:
(Fernandez-Llamazares és Lepofsky, 2019, 337. o.), (Leutwyler, 2001), (Moreno, 2009), (Cole, 2011, 29. o.), (Deutsch, 2010, 37. o.), (Gerry et al., 2012), (Linnavalli et al., 2018), (Coyle és Gomez Garcia, 2014), (Acker et al., 2012), (Nan et al., 2018), (Auditory Neuroscience Newsletter, 2020, 3. o.), (Posner, Rothbart, Sheese és Kieras 2008), (Tierney et al., 2013), (Kraus&White-Schwoch, 2020; Lems, 2002), (Parbery-Clark et al., 2012), (Heyworth2013, (Ho et al., 2011), (Grunewald Associates LLC és Chorus America, 2019, 4. o.)
A szerzőről:
Dr. Kristin Lems az ESL[4] és az ESL / kétnyelvű tanárképzés területén dolgozik. Jelenleg gyakorló tanárokat tanít a chicagói National Louis Egyetemen. Érdeklődési körei: az új nyelvek műveltségének nyelvi vonatkozásai, a zene, mint híd az írni-olvasni tudáshoz, a szóbeli olvasás folyékonysága, az ESL módszerek és anyagok, az ortográfia és a művészeti oktatás. Két Fulbright[5] fokozatot szerzett a tanárképzésben, Algériában és Mongóliában. Angol nyelvi szakértő az Egyesült Államokban a Külügyminisztériumban, és 2012-ben ebben a minőségében Chilébe utazott. Ő az első szerzője az angol nyelvtanulók építésével foglalkozó írástudásnak: Insights from Linguistics, Guilford, 2017.
[1] Pozitron emissziós Tomográfia
[2] mágneses magrezonancia
[3] magnetoenkefalográfia
[4] English as a second language
[5] nemzetközi oktatási és kulturális csereprogramok hallgatók és tudósok részére
Közös frusztrációink
Elolvasta:
74
Nyomtatás
Korunk vezető tudósai megállapították, hogy ma a Földet benépesítő összes ember a Homo sapiens („értelmes ember”) fajba tartozik, ezen belül a mai ember (Homo sapiens sapiens) alfaj tagjai.
Nos, akkor mese nincs, el kell hinni ezt a tudományos tényt, mégis, a saját megfigyeléseim némiképp cáfolni látszanak ezt az álláspontot.
Hajnalok hajnalán, mikor még munka előtt beugrok a közeli multiba vásárolni, ezen a felettébb érdekes megállapításon szoktam töprengeni, ahogy elnézem „értelmes ember” -társaimat, hogy mit és hogyan tesznek.
Sokszor még a bejutás előtt, az utcán felbosszantom magam.
Megvan az a fajta zebra, ami az útburkolatban lévő apró ledes fényekkel tájékoztatja az autóst, ha egy gyalogos megkezdi az áthaladást? A negyvenes tábláról inkább már ne is beszéljünk…
Szóval, idősebb úr acélos, elszántan előreszegezett tekintettel, báránybőr kucsmával a fején száguld át tűzpirospiros kocka Suzukijával előttem, hogy aztán további öt méter megtétele után hirtelen befékezzen és udvarias gesztussal integessen a buszmegállóban elindulni készülő tizenhármasnak. – Tessék csak menni, tanultunk mi KRESZT, úgyis ráérünk, és volt nekünk gyerekszobánk… Ja, és a szegény gyalogos a zebrán, akinek nem adta meg az elsőbbséget? Talán nem látta, vagy nem fogta fel, esetleg nem érdekli, mégiscsak egy puhatestű? Próbálom gondolatban felmenteni, de nem sikerül.
A boltban egy idősebb hölgy (majdnem Cickányfejű Mamókát írtam, mivel mostanában elég sok Kuflit néztem a gyerekekkel, de nem akarok senkit dehonesztálni) tolja a pénztárhoz csikorgó, robosztus bevásárlókocsiját, melyben mindössze egy apró tubus majonéz árválkodik. Őrület!
Magam, ilyen helyzetben, bevallom férfiasan, nem röstellem puszta kézzel a pénztárhoz vinni az árut.
Egy másik idősebb úr – nevezzük őt az egyszerűség kedvéért mondjuk Bélának –, a karácsonyi szaloncukrok megvásárlásához ezt a korai, meghitt órát választotta. Béla egy közös nylonzacskóba válogatott össze rengeteg különböző színű és fajtájú szaloncukrot, figyelmen kívül hagyva azt az aprócska, ám igen kellemetlen tényt, hogy mindegyik más árkategóriába tartozik. Pedig ki is volt írva. Vagy legalábbis én láttam.
Nos, a mi Bélánknak, ezzel a huszáros vágással sikerült pár igen kellemetlen percet szereznie az egy szem, álmosan pislogó pénztáros hölgynek, aki a növekvő, türelmetlen sor pszichológiai nyomása alatt volt kénytelen szétválogatnia a szaloncukrokat. No comment.
Eszembe jutnak azok a látványosan túlsúlyos emberek, akik különös tehetséggel találják meg a legszűkebb helyeket a boltban, ráadásul a bevásárló kocsijukat is olyan szögben fordítják, hogy a maradék helyet is elzárják a többi vásárló elől. – Tessék! Itt is van egy. Mintha csak tanulták volna, vagy lehet, hogy ezzel a képességgel születnek? Rejtély! Nyugalom – mondom magamnak –, a hosszú élet ritka.
Ilyen esetekben lehet diszkréten köhécselni, magunkban káromkodni, vagy szimplán csak bedobni a megvető nézést, netán erőszakosan arrébb lökni a kocsit, kinek-kinek türelme, kreativitása és habitusa szerint.
Kivártam amíg végez, röpke öt és fél perc alatt, sikerült neki összeszedni azt a hat vizes kiflit, de esküszöm, nem számoltam!
Ha esetleg valaki azt gondolná, hogy csak az idősebb korosztályról van ilyen negatív véleményem az mélységesen téved. Leszögezem, a fiatalok sem jobbak egy fikarcnyival sem, tisztelet a kivételnek!
Gondolok itt arra a divatosan fényesre borotvált fejű fiatalemberre, aki vadiúj négykarikás autócsodájával hajtott be a parkolóba, miközben én a cókmókjaimmal srégen próbáltam átkelni a buszmegállóhoz.
Ha csak egyszerűen leveszi a lábát a gázról, az autó lelassul, fékeznie sem kell, én nyugodtan átérek, ő spórol az üzemanyagon és a féktárcsán.
Érdekes, nem így történt. Amint meglátott, beletaposott a gázba, majd előttem pár méterre csikorogva fékezett.
Gondolom az ilyen és hasonló dolgoknak komoly lélektani háttere van. Terence Hill szavai jutottak eszembe az „És megint dühbe jövünk” -ből: „A játék nem játék”.
Tudnék még példákat sorolni, de nem akarok. Nyilván mindenkinek megvannak ezekkel a dolgokkal kapcsolatban a saját tapasztalatai.
Ilyenkor az szokott a fejemben motoszkálni, ha már így alakult, hogy „Homos sapiens” -nek nevezzük magunkat, gondolkodó, értelmes embernek.
Nem kéne talán úgy is viselkednünk?
Négysorosok
Elolvasta:
61
Nyomtatás
Bűnöm
.
Maszkok mögé rejtett önmarcangolás.
Pocsolyába tükröződő képek.
Kezed a kezemben finomhangolás.
Szerelmem – én vétkem.
—-
A csere
.
Halvány lila fátyol mögött,
Piruló arcom néz téged.
Hűséges szívembe szövött
álmom, kalandra cserélted.
—-
Fegyver
.
Magányom, mint szirmát hullató virág.
Üres hordók kongó rejtekében,
Bűzös tóban a bucskázó vadlibák –
Gépfegyverem tartott rettegésben.
—
Éjjel
,
Szitáló szemekben küldi fájdalmát.
Csalódik a forró szenvedélyben.
Hamuvá porladt a zöldülő faág,
sírnak a rózsák fekete vérrel.
—
Hajnal
.
Surran a macska, árnyékot vet lépte.
Háztetők hajnala pernyét vendégel.
Hűs padlásszobának nincs menedéke.
Gerendáján ringatózom – vége.
—
Paraszti udvar
.
Kopasz nyakát a hurokba dugja,
kárál, mint kinek minden a gondja.
Ugat az eb, a csontját eldugja.
Kezem a torkod szorítja, fojtja.