Az éjszakai tó látványa újra és újra megrendítette.
Csak nézte, ahogy fényl? csendben feszül ki a két szemközti domb közé, felkínálva magát, egyszersmind ?rizve valami titokzatos er?t, amit Beatrice még azóta sem tudott megfejteni…
Csak állt ott a tó szélén.
Hosszú id? után aztán belegázolt a vízbe, egyenesen a Hold egyre fogyó, keskeny csíkján, amit a tó sötéten csillogó hátán látni vélt. Furcsa, zavarba ejt? érzés volt, ahogy körülölelte a víz, mely nem volt sem hideg, sem meleg a b?rének; egyszer?en csak egy volt vele, mintha maga is folyékonnyá válna, egy fontos elemmé, amely nélkül a tó soha nem lenne képes minden éjjel elcsábítani.
"Hatalma van fölöttem" – ez volt az egyetlen mondat, amely kifejezte a viszonyukat, s ett?l mindig elégedett érzés töltötte el, hogy van kihez tartoznia ebben a világban, amelynek titkos randevúiról csak ?k ketten tudtak. A tó és ?… vagyis, Beatrice J. Lane.
Semmihez sem hasonlítható öröm töltötte el, ahogy úszni kezdett.
Laza, nyugodt tempóban szelte a vizet, id?nként megállva, hogy tökéletes magányában simogassa, játsszon a selyem hullámokkal a néma, fekete csendben, amelynek harmóniáját mindössze az a néhány, alig hallható hangfoszlány zavarta meg, amelyet a fejében hallott.
A hang aztán egyre er?sebb lett: szintve kiszakítva a dobhártyáját süvített a fülében, és ? tudta, pontosan tudta, hogy honnan származnak ezek a hangok…
Dühösen megfordult: egyenesen a tó partján álló ház kivilágított ablakaira meredve, ahol szülei talán nyugodtan teát szürcsölgetnek, miután apja nemrég a tudomására hozta, hogy tanulmányait Bostonban kell folytatnia, elszakítva ?t a barátaitól, az emlékeit?l, a gyerekkorától… és Sam-t?l, akit a világon mindennél jobban szeretett.
A fiú arcának vonásai olyan tökéletesen jelentek meg a szemei el?tt, hogy szinte bele tudta volna rajzolni a parti homokba, s ett?l új er?t kapott… "A saját érdekedben!" – visszhangzott újra a fejében a mondat, amit apja kiáltott utána, miközben vad kamaszdühvel leszáguldott a lépcs?kön. Mit tudhatnak a szüleim az én érdekeimr?l? Egyáltalán mit tudhatnak rólam? – kérdezte magától a lány, de választ senkit?l nem kapott.
Egyre er?teljesebb tempókkal haladt a dombok irányába, pedig pontosan tudta, hogy a tó kiszámíthatatlan és hamis ezen a részen – ez a holtsáv, mondta apja, számtalanszor felhívva a figyelmét a veszélyre – de ez most direkt jólesett neki.
Igenis jólesett a tiltott gyümölcs, jólesett a félelem is… még akkor is csak nevetett, amikor egy hirtelen jött örvény ellentmondást nem t?rve magához húzta… nem érezte a veszélyt.
Másnap megint ott állt a tóparton.
Szívében a düh olyan er?sen lüktetett, hogy úgy érezte, nem bírja tovább.
Egyszer?en nem értette szülei zsarnokságát, hogy a bostoni tanulmányait miért er?ltetik ilyen makacs, önz?, zsarnok módon, zárt szívvel és csukott fülekkel minden könyörgés és fenyeget?zés el?tt, amivel csak megpróbálkozott.
Kiszökött a házból.
Ez volt az egyetlen fegyvere a szüleivel szemben, ez az egyetlen gyógyír a sebekre; megmártózni a hívogató habokban az este diszkrét csendjében.
Ã?Å¡szás közben Sam-re gondolt: az érintésére és a csókjára, – a lopott percekre a pajtában…
Mindezt most el akarják t?le venni.
Szívesen sírt volna, de nem tudott… medd? fájdalma csak dühvel volt képes felruházni, egyre hajtva a kiszámíthatatlan vizekre, oda, ahol édes veszély hívogatta: a tó er?szakos ölelésébe.
Egy pillanatra megint visszanézett.
A ház éppen olyan volt, ahogy emlékeiben mindig is élt: gyerekkora vidám játszótere, ahol annyi öröm és boldogság érte, s ami aznap sötétségbe burkolózott… mintha kihúnyt volna életében a jelz?fény.
Mintegy ötven lábnyira t?le, egy kiugró sziklaperemnél magányos asszonyalak rajzolódott ki a sötétben.
Alváshoz leengedett hajába bele-belekapott a szél, de ? meg sem próbálta összefogni. Érdekes módon a hajába belekapó szél biztonságot adott neki azon a kés?i órán, ott, a sziklaorom legszélén.
Senki nem tudja, mióta álldogálhatott ott – bámulva a semmibe – amikor megszólalt mögötte egy mély, ismer?s hang:
– Ne kínozd magad, drágám… – de a hang maga is éppen olyan elkínzott volt, mint a tulajdonosa.
A n? megfordult.
A sötétben is jól lehetett látni a fájdalmas sírás nyomait az arcán, s férje ett?l úgy érezte, hogy azonnal megszakad a szíve.
De nem tehetett semmit.
– Gyere vissza a házba. – utasította gyengéden, majd határozottan belekarolt.
– Tudom, hogy itt van valahol! – a n? felzokogott. – Érzem.
Férje elnyomott egy sóhajt.
– Nem lehet, te is tudod… hiszen már több, mint hét éve történt. Emlékezz! Tudnod kell!
– Tudom. – felelte a n?, és visszalépett letépni egy szál virágot.
A magányos kereszt, amely alatt a gondozott sír feküdt, némán t?rte az asszony finom ujjainak érintését.
– Bocsáss meg! – suttogta a keresztnek, amelyen mindössze ennyi állt:
"Beatrice Jonathan-Lane"
Élt 17 évet.
A magányos alak, aki megbabonázva a tóparton állt, észre sem vette, ahogy szülei elhaladtak mellette.
Súlyos gondokkal telve, újra belegázolt a vízbe…
