Verő László : Szindbád a Mélypincében

*

Szindbád a Mélypincében

 

 

 

Mi történhetett itt az éjjel — töprengett Szindbád a Király utcai bérlakásban, hová megpihenni tért meg utazásai végeztével. Igaz, az elmúlt este jócskán a pohár fenekére nézett abból a fanyar, az őszi fátyolos napsugarat és az elmúlást idéző rizlingből, melyet a tabáni Mélypincéhez címzett vendéglőben eresztett le a torkán, magányos sarokasztalánál ülve, ahová gyakorta telepedett le — nem egyszer több napot és éjszakát is ott töltvén, csak akkor mozdulván, mikor a poharat a szájához emelte. Ilyenkor senki sem zavarhatta — tudta ezt jól a vendéglős és a kellnerek is, akik szinte lábujjhegyen váltották a számos hosszúnyakú flaskákat, a szivarok hamujától ellepett piros kockás abrosszal borított öreg diófából készült nehéz asztalon. Azzal is pontosan tisztában voltak, hogy amikor a magányos utazó fátyolos tekintetét az átellenben lévő asztalnál levesét kanalazó városi fogalmazóra emelte — aki mindennap pontban este hét órakor telepedett le megszokott helyére s naponként váltva ugyanazt a két menüt rendelte már hosszú évek óta, hosszasan tanulmányozva a betéve ismert étlapot — egyszer húslevest cérnametélttel, két szál sárgarépával, valamint a levesben főtt kisebb krumplival, utána rostélyost sok aranyszínű rössre sült hagymakarikákkal borítva — melyhez angol mustárt kanalazott az apró fajansz csészéből — végül egy fél adag stíriai metélttel végezve be a lakomát, gondosan eltüntetve az utolsó szál tésztát is a tányérjáról. Más napon csésze halászlét rendelt hal nélkül — csak egy kis ikrával, nehány szem cseresznyepaprika-magot szórván a lébe, ezután jöhetett a túrós csusza, melynek tetején még sercegtek a frissen kisült szalonnadarabkák — ehhez külön edényben kérte a mindig friss tejfölt — amit reggelenként a Tabánt járó sváb milimáritól vásárolt a korcsmáros — ezzel bőségesen borítván be a csuszát, aminek fogyasztásakor mennyei boldogság ült ki a jobb napokat látott szürke kis ember ábrázatára. A vacsora végén kérte a borlapot, melyet hümmögve tanulmányozott — elefántcsont fogpiszkálójával megelégedetten matatva a szájában — majd kivétel nélkül minden esetben viertel alföldi rizlinget rendelt, melyet kicsiny pintes-formájú flaskában tett elé a borfiú, aki biztos lehetett a tíz krajcáros borravalójában, amit a vendég — nyolc óra tíz perckor távozván — tapintatosan a bal zsebébe csúsztatott.

Ez idő tájt állt Szindbád mellé a vendéglős, és kérdezte meghajolva: esetleg nem méltóztatna e harapni valamit. (Az étlapot egyszer sem tette a vendég elé, mivel az elvárta, hogy a tulajdonos személyesen ajánlja az általa legalkalmatosabbnak vélt étkeket) A néma vándor ilyenkor mintegy révületből visszatérve emelte szürkéskék szemeit a gazdára, és poharából aprót kortyolva jutott eszébe, hogy bizony már tegnap óta — vagy ki tudja mióta ül itt és még egy falatot sem evett. Lelki szemei előtt megjelentek azok a régen volt velős koncok, melyeket fiatal pejcsikó színű forró pirítósokra halmozott s kevés paprikával, borssal, sóval meghintve emelt a szájához, hogy harsanó hangokat hallatván harapjon a karcos kenyér és a simogatóan selymes velő forró egyvelegébe. Azonban most valami másra vágyott bortól elcsigázott gyomra.

— Poldi úr ! Tudna e nekem olyan hideg fogast adni, amit darab idővel ezelőtt ettem magánál reszelt tormával — melyben kevés tartár is volt — friss fehér kenyérrelő

Poldi bácsi a bennfenteseknek kijáró behízelgő mosollyal hajolt közelebb vendégéhez s megkopott, rekedt baritonján fuvolázott a fülébe:

— Éppen ma reggel kaptunk friss halakat a balatoni halászoktól, akik a Sión felhajózva hozták portékájukat a Duna-parti piacra s személyesen vásároltam a ficánkoló harcsákat, süllőket, fogasokat, pontyokat s még egy kapitális viza is ott várja a konyhán, hogy Alfonz — a szakács — bemutathassa művészetét általa.

Három fogast sütött le délelőtt azon célból, hogy azt az arra érdemes törzsvendégeknek föladhassuk, így a legnagyobb örömmel hozhatom a nagyságos úrnak a kért ínyencséget — szólt — és korát meghazudtolva, sietve viharzott a konyha felé a rendelést föladni Alfonznak, aki harmadik évtizede alkotott a régimódi konyhában, melynek falain számtalan különböző rendeltetésű öreg rézedény lógott, s ahol hatalmas — akár ökörsütéshez is alkalmatos — részben nyitott kemence uralta a helyiséget, rajta és benne töménytelen, különböző étkek készítéséhez szolgáló főző és sütőhelyekkel.

Eközben a megfáradt vándor komótosan vett ki magának az asztalon lévő fonott kenyeres kosárból egy szeletet és sóval, paprikával meghintve rágicsálta az illatos kenyeret, melynek a héján látszott a káposztalevél nyoma — a Székelykereszttúrról elszármazott pékmester azon kevesek egyike volt Pesten, aki még adott arra, hogy megadja a módját — ahogy mondta volt: csak a káposztalapin sült kenyér az igazi — előre élvezte az előtte álló vacsora gyönyöreit.

Kevés érdeklődéssel nézett szét a félhomályos teremben, talán csak Jocó — az egy szál cigány — készülődésének szentelt nagyobb figyelmet, aki gondosan gyantázta vonóját, majd mosolyogva simogatta egy puha sötétkék kelmével, a füstös vendéglőkben mélybarnára patinásodott hangszerét. Szepi, a hivatása tudatában lévő pincér közben tiszta abroszt rakott az asztalra s ezüst eszcájggal terített a merengő hajósnak, aki még mindig majszolta a kenyerét azt találgatván magában, hogy az ablaknál ülő vízivárosi rövidáru-kereskedőné — aki már a harmincas éveinek a végét járta — vajon boldognak érzi e magát kopaszodó, pocakját erősen megeresztett ura mellet, aki vastag arany óraláncát — tekintélyét növelendő — tucatnyi zsuzsuval ékesítette.

Poldi bácsi közben megérkezett az ovális ezüsttálcán büszkén, a fejét magasra tartó fogassal, melynek két oldalán vékony citromkarikák sorakoztak, s szó nélkül tette Szindbád elé, mint valami ritka ereklyét, amihez kár lenne minden kommentár a részéről, inkább várta, hogy a szakértő vendég mondjon véleményt az alkotásról.

— Ez az barátom! — fordult a fogadós felé hősünk — lássuk, mit tartogat e rátarti vízihal a számomra — s a halkéssel óvatosan választotta el a fejet a törzsétől. Poldi bácsi fontoskodva rendezkedett még egy darabig az asztalon a fehér kenyerekkel telt kosárral és a porcelán készségben lévő tartáros reszelt tormával, majd megdicsőült mosollyal hagyta édes kettesben az igazán egymáshoz illő párt (igaz, titokban a termet járva oda—oda pislantott vendégére, hogy annak arcáról lesse el, hogy valóban semmi híja nincs e a remekműnek, de megelégedve látta, hogy a hal — a fehér kenyerek és a mártás társaságában — hiba nélkül tűnnek el a megfelelő rendeltetési helyen).

A fogas szerencsés távozását követően Poldi bácsi ugrásra készen várta a halk pohárkocogtatást — mely rövidesen föl is hangzott — hogy a mai világból kivesző-félben lévő gourmand rendelkezéseit méltó módon teljesíthesse.

— Talán valami gyönge levessel folytathatnánk — fordult az enyhén meghajló vendéglős felé.

— Milyen természetűre gondolt nagyságos uram — kérdezte odaadóan a gazda — tudniillik rendkívül alkalmatosnak tartanám, ha egy tányér korhelylevessel szolgálhatnék — már engedelmet — meggyötörtnek tűnő gyomra számára.

— Meggyötört a kigyelmed térgyekalácsa, Poldikám — mondá gunyorosan a sokat látott utazó — rendeljen csak nekem egy becsületes embernek étekül szolgáló, bélést simogató, spárgafejekből készített levest, melyben csirkezúzát főztek és zsenge petrezselyemzöldjével szórták meg, miután a tűzről levették.

Poldi bácsi bűntudatosan meghajolva hátrált a konyha irányába, teljesítendő a rendelkezést, miközben a vendég mesterkélt dühvel — magában mosolyogván szemlélte az öreg — botlását buzgón helyrehozni igyekvő — sürgölődését (pedig igazándiból valóban egy gyönge korhelylevest evett volna enyhén fűszerezett szepesi virstlivel).

A gőzölgő lét Szepi tette a duzzogó vendég elé, aki nem hagyta szó nélkül ezt az inszinuációt:

— A gazdája talán elbujdokolt, vagy mi — kérdezte színlelt bosszúsággal — azért mert nem az ő gusztusa szerint étkezem?

— Ments isten — felelte egyik lábát a másikkal váltó pincér zavarodottan — csak erősen röstelli, hogy nem találta el nagyságod kívánságát, és ezért rendelkezett úgy, hogy én adjam föl nagyságodnak tisztelettel ezt a pompás spárgalét, melyen frissen vágott bodros petrezselyem zöldje úszkál, remélvén nagyságos uram megelégedését.

— Semmi baj, Szepikém, mondd csak meg a gazdádnak, hogy bátran előbújhat, mert nem harapom le az orrát, ugyanis arra most éppen nincsen gusztusom. Amíg ezt a gyanús külsejű zagyvalékot lenyelem, addig gondolkozzék csak el, hogy mivel köszörülhetné ki a csorbát előttem, ha azt akarja, hogy még egyszer betegyem a lábam ebbe a rozzant csehóba — mond, és csipet fehérborssal megszórván kezdi kanalazni a pompás illatú „löttyöt’”, amely látványnak sem volt mindennapi, sárga galuskáival, a tejszínes lé tetején a gyönge csirágfejek és méregzöld petrezselymek társaságában.

Poldi bácsi a konyhaajtó résén át leskelődött a célból, hogy láthassa, mikor végez sértett vendége a kanalazással, hogy azonnal ott teremhessen konyhája valamely remekét kínálandó — remélve a pillanatnyi gusztusát eltalálván őkelmének — bár biztos sohasem lehetett a dolgában, mivel a deresedő, akkurátusan vágott bajusz alól néha meghökkentően sorjáztak elő a fogások egymás után, amit ha más rendel olyanformán, akár udvariasan ki is oktatja az illetőt a nem megfelelő menüt illetően. Azonban Szindbád váratlan ételsorait csak csodálni tudta a szakmája minden csínját-bínját ismerő fogadós, mint valami zeneműben egy frappáns, virtuóz megoldást. Amíg ezen elmélkedett, a csodált férfiú végzett is a levessel, és Poldi bácsi fontoskodva igyekezett az asztalához alázatosan érdeklődve a továbbiakat illetően.

— Nos, vén csont mondja hamar, mit tud fölhozni a mentségére? — kérdé Szindbád, előre élvezvén a helyzetet, melyet teremtett s várta, hogy megbékítsék valami nem minden napos ínyencséggel.

— Bátorkodom ajánlani nagyságodnak azt a tegnapelőtt főzött kolozsvári módra készült töltött káposztát, amely mostanság éli legszebb korát, mint az óbor — mely fiatalon bizony még korántsem oly kívánatos. A káposztából, ahogy mondani szokás csak éppen a beléfőzött állatok szeme hiányzik, minden más alkalmatosság megtalálható benne. Magát a káposztát itt helyben savanyítottuk, akós hordóban, s a receptjét még aranyért sem voltam hajlandó elárulni az arra kíváncsi szomszédos korcsmárosnak.

— Nos, ha valóban azt szeretné, hogy ez a harmadnapos étek ne maradjon a nyakán, hát legyen a kigyelmed akaratja szerint, de a reávaló tejfel lehetőleg ne légyen egy idős azzal a pimpós káposztával, ha lehet — nyugtázza a hajós vendéglátója ajánlatát s székében hátradőlve idézte maga elé a töltött káposzta semmihez sem hasonlítható ízkavalkádját.

Szindbádnak emlékezetébe úszott az az egyszer volt töltött káposzta, melyet fiatal utazóként fogyasztott egy ízben a postamester álmodozó leányának társaságában — akkoriban a Felvidéket járván. Matildnak egy ipolysági korcsmában esküdött örökös hűséget — ezt akkor tette először az életében, de valljuk meg nem utószor — s másnap reggel hosszú útra indult. Az álmodozó — ma már érett asszonyság — még mindig várja a megfáradt hajóst, időnként a ládájából elővéve azt a megszáradt pipacsokból kötött csokrot, melyet együtt szedtek a napsugaras mezőn, midőn a magasan járó felhők alakját próbálták megfejteni — melyek hol medvét, hol meg emberi arcot formáztak — s az akkor még majdnem gyermeklány viszontszerette őt. Most annyi év után Poldi bácsi káposztájának kellett eszébe juttatnia az elhagyott, ám el nem felejtett kedvest, mely káposztát a gazda — az étek jelentőségét növelvén — kicsi, kerekeken gördülő asztalkán tolt maga előtt.

— No lám ! — rezzen föl hősünk — talán a gyalogkáposzta már elfogyott? Aztán remélem, hogy az úton a malacnak a farka nem rázkódott ki belőle — s szakértő szemekkel vizslatta a hatalmas cseréptálat, melyben a szálas káposzták között oldalasok és sült kolbászok társaságában ott kígyózott az óhajtott végtag a verespaprikában bővelkedő zsíros lében, melynek tetején még sercegett a frissen kisütött flekken, amin nyíló rózsaként díszelgett az üvegesre izzasztott szalonna. Poldi bácsi szeme szinte könnybe lábadt, ahogy oda-oda pislantva szemlélte a hatalmasan nekilátó hajóst, aki honvágytól vezérelve tért vissza az ő szerény műintézetébe, ha igazán jól akart vacsorálni (délebédet az évek során még sohasem volt szerencséje föladni — ebédidőben Szindbád vagy sohasem jött, vagy épp akkor már hallgatott magában s ivott).

A borfiú látván a tálban lévők fogyását, az asztal körül téblábolt — nem hiába, mert föl is hangzott rövidesen a telt bariton:

— Most egy fél litret hozz fiam, a szikrai kadarból, de hidegen, mert a káposztát lehűtendő kell, hogy szolgáljon az most — törli ki a szaft utolját villájára szúrt kenyérdarabbal — aztán szólj a gazdádnak, hogy valami pecsenye után is nézhet ám a konyhán, mert annak pont most érkezett el az ideje.

Poldi bácsinak nem kellet szólni, mert jól tudta ő, hogy most kell a koronát föltennie az eddigiekre. Arisztokratikus arckifejezéssel közelített a megkülönböztetett asztalhoz, várva, hogy eléadhassa a sültekre vonatkozó javaslatait.

— Nos, halljuk Poldikám, minő megboldogult állatok várnak a konyháján arra, hogy tányérképes állapotba hozza a gyanútlan vendég elé?

— Az attól függ, nagyságos uram, hogy mire van momentán gusztusa kegyednek. Tudniillik egészen véletlenül a kamrában pácolódik szekszárdi veresborban és füvészkertre való füvekből álló lében egy egész szarvas—vesepecsenye, amiből lehetne nehány szeletet nagyságos uram ízlésének megfelelően elkészíteni, persze a hozzávaló áfonyalekvárral, és ha méltóztatik némi vargányagomba-mártással mellékelve — nyel nagyot a derék gazda maga is.

— Nem bánom, de hozzá újkrumplit hozzon, jól megpirítva — rendelkezik Szindbád egy kenyérmorzsát lepöckölvén vékony csíkos szürke nadrágjáról, ahol nem is olyan rég egy meghitt budai kis kertes házban — melynek az udvarán a kút mellett illatos ecetfa virágzott — a felső-Magyarországról elszöktetett cselédleányka gömbölyödött össze, deresedő bajuszát finoman simogatva, és együtt szőttek terveket, hogy a Színkörben darab idő múltán milyen ünnepelt csillag válik belőle. Nagyot sóhajtva gondolt a hamvas virágszálra Szindbád, akit őszintén szeretett, és ennek okáért valószínűleg már sohasem is fogja látni többé az életben, mivel lelkiismerete nem engedhette meg, hogy olyan züllött ember — mint ő — kezei között lássa majd boldogtalanul a romlatlan leányzót. Többek között ezért is vette be magát a Mélypincébe, hogy feledni próbálja az elkövetett gaztetteit, melyek mindig csak később váltak azzá, hisz amikor csábított — avagy elcsábíttatott — nem gondolhatott tovább a holnapokkal.

— Uram a pecsenye előállt — mond Poldi, s a tálat oly fenségesen teszi az utazó elé, mintha az legalább is egy tiara volna.

Szindbád szót sem szól, de a derék korcsmáros megelégedetten olvassa le az elismerést a táguló orrlyukakról és az ádámcsutka mozdulatairól, melyet az étkező szerszámok megfelelő munkája követ.

Szindbád megborzongva riadt föl révületéből a kopott szobában, s nem tudta mihez kezdhet mostan. Odavánszorgott a szolgafához és öltözködni kezdett. Fáradtan vette magára sötétbarna angol szövetből készült öltönyét, melyet a Krisztina körúti szabójánál csináltatott egykor a századik érettségi találkozójára, ahol is egymagában üldögélve próbált meg visszaemlékezni az elmúlt időkre, mikor is a Kassai Főgimnázium eminensnek éppen nem mondható diákjaként koptatta a szúette padot Gereben Tóni szomszédjával, ki is a latindolgozatoknál állandóan a segítségére volt, s akivel nem kevés borovicskát pusztított el a Szentháromság tér közelében lévő tót korcsmáros snapsz-butikjában.

Legutóbb szerkesztette - Verő László
Szerző Verő László 84 Írás
1986-ban alapítottam meg a Héttorony Könyvkiadót, mely élt tíz évet, és több mint száz kiadott kötet maradt utána. Béke poraira. Most - e kor igényeinek megfelelően - itt, a világhálón halásszuk a jó írásokat, remélhetőleg szerzőink, és olvasóink örömére. *** Született 1954. április 12. Budapest Elhunyt 2007. május 24. (53 évesen) Budapest