Kovácsné Tóth Aranka
humánérzelmiségi
szerény kis lakhelyében
varázsernyő elé ül.
Tizennégy óra húsz perc.
Ilyenkor Mexikóban,
a forró pálmafák közt
Roberto és María,
de sajnos don Hiacinto.
Aranka szemhatárán
a könny már készülődik.
Egymásé lenni vágyik
Roberto és María,
papírkendőbe könnyez
Kovácsné Tóth Aranka.
Letörli homlokát is,
olyan furcsán meleg van,
akárha Mexikóban.
Mi van ma, persze, május.
De most már újra könnyét
papírzsebkendejével,
amelyben úgy foly össze
egyik víz másikával,
aminthogy össze vágyik
Roberto és María.
Nicsak, hisz verset írok,
riad fel meglepetten
papírzsebkendejéből
Kovácsné Tóth Aranka.
De ekkor végefőcím.
Tizenégy óra ötven.
Roberto és María,
szegények, máma már nem.
Utánuk sztárparádé:
szinész ver táncdalosnőt.
De ezt nem nézi már meg
– bár bekapcsolva hagyja
varázsos készülékét –
Kovácsné Tóth Aranka.
Csak ül, vízszin szemében
könnyek mögül kitetszik
a hetvennégyi május,
mikor még kéz a kézben
az izmos, szép Kováccsal,
miközben hársfaillat.
De szép volt, jaj, de szép volt!
Akárcsak Mexikóban
Roberto és María!
És nem volt don Hiacinto,
igaz, hogy pálmafák sem,
de hát az ott se mindig.
És tudja biztosan már
Kovácsné Tóth Aranka:
ma este, még ma este
bizony szemébe mondja:
– Tavasz van, Józsi, bazmeg!
Szeressél, kurvaélet!
