K.-nak – nem ez az igazi neve – volt egy műfordító barátja. B. a magyaron kívül egyetlen nyelvet sem beszélt, de ez nem zavarta a munkájában, mert B. festményeket fordított. Úgy akarta őket a magyar közönség számára érthetővé tenni, úgy gondolta ugyanis, hogy például egy tizenhatodik századi németalföldi festő tizenhatodik századi németalföldi emberek lelkületét vette alapul a műve megalkotásakor – különösen mivel ő maga is az volt, – nem huszadik századi magyarokét (Huszonegyedik – szokott itt közbeszólni K., mire B. rendszerint azzal vágott vissza, hogy egy bizonyos századi gondolkodásmódot a legkevésbé a dátum határoz meg. Ezt általában hosszú vita követte arról, hogy akkor végül is tart-e még a huszadik század, és ha nem, akkor meddig tartott, de volt, hogy már rövid idő után megérkezett, brutális hirtelenséggel, a záróra). Arra a kérdésre, hogy ő maga ugyan honnan ismeri a tizenhatodik századi németalföldi, vagy bármilyen festők lelkületét, B. azt felelte, hogy természetesen a műveikből, és nem értette, hogy a kérdező vajon még mire gondolhatott ezen kívül. Vitapartnerei ettől a ponttól kezdve nem erőltették tovább a dolgot.
Egy nap B. felhívta K.-t. – Gyere át – remegett a hangja. – Elkészültem az eddigi legnagyobb művemmel – és letette. K. egy darabig nézett maga elé, majd – tehetett mást? – otthagyta az írást, és ment.
– A tervezett Leonardo-sorozatom első darabja – köszönt B., és bevezette a mőterembe, vagyis a kétszobás albérletnek abba a szobájába, ahol nem aludt. A szoba legjobban megvilágított részén egy állvány állt, rajta egy papírlap. B. kizárólag papírra festett, úgy vélte, ez a vászon legjobb magyar fordítása. A lapra festve K. egy tipikus plázacicát látott, szőkített haj, patacipő, és egyáltalán minden kellék, amit K. és baráti köre egy tipikus plázacicára ráképzelt (egyikük egyszer azt mondta, hogy már járt plázában, de nem mindenki akarta elhinni neki). A nő valami leírhatatlanul bamba arckifejezéssel bámult K.-ra, aki ezt – az előbbiek fényében – teljesen természetesnek vette. Nem emiatt volt az a rossz sejtése, amikor megkérdezte:
– Ez ugye nem a…
– De. Ez a Mona Lisa. Magyarul.
– De ez… ez nem is hasonlít a…
– Először is miért ne hasonlítana, amikor egyből felismerted. Másodszor is, amennyire tudom, ez a Mona Lisa valami gazdag csávónak volt a nője, annak a Giacomónak, vagy kinek.
– Giocondo – szerette fitogtatni a műveltségét K.
– Tökmindegy. Szerinted ma Magyarországon hogy néz ki egy átlag gazdag csávó átlag nője?
K. szerint pont így nézett ki, de miért pont most hagyta volna ennyiben.
– A Mona Lisa mosolyog – próbálta kijátszani az utolsó aduját, de talán már ő sem gondolta komolyan.
– Olaszul – jött a magától értetődő válasz. – Magyarul bambul. Egyébként a legújabb elmélet szerint az eredeti se mosolyog, csak furcsán esik a fény az arcára.
K. ismerte ezt az elméletet, és érezte, hogy valószínűleg helyes, de nagyon nehezére esett elfogadni. Az ő kedvenc elmélete a híres mosolyról az volt, ami szerint Gioconda festékes szájjal megcsókolta a vásznat, majd ezt a lenyomatot festette körbe Leonardo. Hogy az elmélet téves, azt szinte biztosra vette, de akkor is nagyon szerette. Talán azért, mert a sajátja volt.
Kifelé menet észrevett egy vázlatot az asztalon. Első pillantásra megállapította, hogy ez B. újabb Leonardo-fordítása, az Utolsó vacsora lesz egykor. A képen a hosszú asztalt szakadt, ápolatlan emberek ülték körbe, mindegyikük rövid kést tartott a kezében, rémisztően ismerős módon. A vázlat még nem készült el, így K. imádkozhatott, hogy ne legyen igaza, de meg mert volna esküdni, hogy szalonnáznak.
