Egyéb

Egy kis nyelvészkedés

Elolvasta:
195 557
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A nyelv nem egyszerű eszköz, hanem a gondolatok kifejezésének és a társadalmi érintkezésnek elengedhetetlen tartozéka. És hiába használjuk nap mint nap, mindig találhatunk a nyelvvel kapcsolatos újdonságokat, érdekességeket.

1/  Magyarról magyarra

Egy pilinke sükebóka volt,
ráesett a sparheltre, s lett folt,
topa lévén, azt se mondta putty,
elsiratta hát a pereputty.

Aki nem érti a verset, ne csodálkozzon! Számos olyan kifejezés él nyelvünkben, amelyet csak szűk körben, tájnyelvileg, szakmai szókincsként, vagy más elkülönült helyzetekben használnak. Ezek a szavak részei a magyar szókincsnek, de nem általánosan ismertek (tájnyelvi szavak, egyes szakmák szavai, stb).
Tudod például, hogy mit jelentenek az alábbi kifejezések, amelyek többsége az értelmező szótárakban is megtalálható? Ha nem, akkor már érdemes elolvasni őket

Békasó = kis, kerek kavics
farkapénz = a megvásárolt állat hazahajtásáért fizetett összeg
ítész = bíráló, kritikus
klakk = megrendelt és fizetett taps
kutakodik = keresgél, kutat
kufircol = testileg szerelmeskedik
kopolya = áradás által váj vízzel teli gödör
klottűr = vitában az idő korlátozása
klapancia = kezdetleges vers, mesterkélt rím
kunkog = nyögdécsel
kupcihér = szélhámos, tekergő
lábtó = létra
morotva = a folyó holtága
nyakló = a ló nyakára vetett, a kocsi rúdjához er?sített kötél
ódondász = régiségkereskedő
panyóka = háti ponyva, négy sarkán kötővel
pattantyú = ágyú
pilinke = hópehely
pirigál = babot fejt
pereputty = rokonság
potyol = ütögetve puhít
putty = hangutánzó szó
rakonca = a kocsihoz erősített, oldalakat tartó rúd
seppeg = fogatlan szájjal motyog
sparhelt = takaréktűzhely
sperhakni = álkulcs, tolvajkulcs
surbanko = siheder
sükebóka = figyelmetlen, szórakozott
szépeleg = bókolva udvarol
szeredás = csíkos szövésű vászonból készült fedeles tarisznya
szuszakol = tömköd, gyömöszöl
topa = ügyetlen, hibás
újdondász =fiatal újságíró

2/  A betűk sorrendje – szinte mindegy?…

Sokszor olvasunk kifogásokat arról, hogy a napilapok hemzsegnek az elírásoktól  (még jó, ha ezek csak formai és nem tartalmi elütések). De jogos-e a kifogás? Vannak más vélemények is! Íme egy sajátos példa:

Egy anlgaii etegyem ktuasátai szenirt nem szimát, melyin serenrodbn vnanak a bteuk egy szbóan, az etegyeln ftonos dloog, hogy az eslo és az ultosó bteuk a hölyeükn lneegyek. A tböbi bteu lheet tljees össze-vabisszásagn, mgiés porbléma nlkéül oalvsahtó a szveög. Eennk oka, hogy nem ovalusnk el mniedn bteut mgaát, hneam cska a szót eszgébéen.

A cmabritgei emegyeten kéüszit eikgy tnuamálny áitllsáa sznreit a szvkaaon Bleül nicsn jlneestögfée akann, mkénit rdeeözndenk el a btüek: eyegüdl az a fntoos, hgoy az eslő és az uolstó betű a hlyéen lygeen. Ha a tböbrie a lgnoeyabb özeássivsazsg a jleezmlö, a sövzeg aokkr is tleejs mrtébéekn ovasalthó mraad. A jlneeésg mgáayzrataa az, hgoy az erbemi agy nem eyedgi btüeket, hneam tleejs sazakvat ovals.

Úhygoyg tnseseek mkneit bkébeén hyagni a hleysersáíi fmonisáokgkal!

Elezz az tuosló nomtadatl én men tekér geyte!!!
tisumat

Ha sikerült folyamatosan elolvasni, akkor igazolhatod a magad példáján is a kísérlet eredményét. Ha nem sikerült értelmes szöveggé konvertálni az agyadban, akkor olvasd el még egyszer.

Egyéb

Tréfás anekdoták a magyar nyelv változatosságáról

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Köztudott, hogy anyanyelvünk az egyik legcsodálatosabb, legszínesebb és egyben az egyik legnehezebben elsajátítható nyelv a világon. Nem egy nyelvész, író ââ?¬â?? nem csak magyar ââ?¬â?? jelentette ki, hogy a magyar nyelv rendkívül alkalmas a különféle árnyalatok, pillanatnyi érzelmek kifejezésére, páratlanul gazdag szókincse és szinonimakészlete jóvoltából.
 

Köztudott, hogy anyanyelvünk az egyik legcsodálatosabb, legszínesebb és egyben az egyik legnehezebben elsajátítható nyelv a világon. Nem egy nyelvész, író – nem csak magyar – jelentette ki, hogy a magyar nyelv rendkívül alkalmas a különféle árnyalatok, pillanatnyi érzelmek kifejezésére, páratlanul gazdag szókincse és szinonimakészlete jóvoltából. Ezt a szókészletet, kifejezésmódot ápolni és védeni kell, hiszem és vallom, hogy nyelvünk a nemzeti kincs része.

 

    Régebbi könyveket olvasgatva valóságos gyöngyszemeket találhatunk, gondoljunk csak Jókai Mór hihetetlenül gazdag életm?vére. Igen dicséretes, hogy nemrégiben újra kiadták regényeit, ám azt talán kevesen tudják, hogy Jókai m?veihez külön szótár készült, amelyben az író által használt régies, vagy rég elfeledett szavak, kifejezések jelentését adják meg. Nagyra becsülöm ezt a kezdeményezést, támogatandónak, követend?nek tartom a példát; inkább írjunk egy-egy újra kiadandó, régebbi m?höz szómagyarázatot, szószedetet, semmint hogy leegyszer?sítsük, csúnyábban – és találóbban – mondva lealacsonyítsuk, lebutítsuk azt. Gondoljunk itt a nemrégiben nagy vihart kavart kezdeményezésre, amely sajnos meg is valósult, hogy egyes m?veket adjuk közre leegyszer?sítve, mert az „túl bonyolult, túl nehézkes a diákok, a mai, modern olvasóközönség számára”. Szegény Gárdonyi Géza, szegény Jókai Mór! Vajon mit szólnának hozzá, hogy az Egri csillagokat, A k?szív? ember fiait „könnyített” formában olvassák majd a diákok? Alighanem forognak a sírjukban, s valahol örülök, hogy ezt a nyelvrontó, népbutító és minden ízében káros „remek ötletet” már nem érték meg… Mivel akarnak az „alkotók” spórolni? Az id?vel, amit az olvasásra, szövegértésre fordítunk? Ennyi er?vel akár szószedetet is készíthettek volna, semmivel nem emésztett volna fel több energiát…

    Néhányan párhuzamot vonnak az idegen nyelv tanulása során alkalmazott egyszer?sített olvasmányokról. Tévedés! Nincs itt semmiféle párhuzam! Az egy dolog, hogy egy klasszikust adunk tanítványaink kezébe alap, álkezd?, közép, stb. szinten, idegen nyelven, és teljesen más, hogyha az anyanyelv? klasszikusokat egyszer?sítjük le… Az el?bbi az idegen nyelv tanulását szolgálja, az utóbbi szimpla butítás…

    Azonban nem err?l akartam írni, pusztán bevezet?nek szántam, és nem akarom becsapni a kedves olvasót a címmel!

    Igazából a tájszavakról szeretnék írni. Csodálatos szókincsünket említettem már, most hadd hozzak csak egyetlen példát a magyar irodalom palettájáról: Wass Albertet. Az ? m?veiben rengeteg olyan szó szerepel, aminek a jelentését nem ismeri az átlag olvasóközönség, részben mert elfeledett, idegen eredet? szavakról, részben mert csak egy bizonyos tájegységhez, társadalmi csoporthoz, foglalkozáshoz, avagy egy bizonyos korszakhoz köthet? szóról, kifejezésr?l van szó. Nekem külön örömöt adott az, hogy kerestem, id?t és energiát szántam arra, hogy utánanézzek az olyan szavaknak, mint a turma, az észkas, a zsendice, a puliszka, a plájász, stb. szavak jelentésének, eredetének. Igen dicséretes Turcsányi Péter gy?jteményes munkája (Wass Albert élete és munkássága), amelyben külön fejezetet szánt a szavak magyarázatának.

    Ezzel el is érkeztem oda, ahonnan elindultam.

    Még itt, csonka Magyarország területén is találkoztam számos olyan nyelvi fordulattal, szóval, amit a mi környékünkön nem ismertek, vagy fordítva: mi, bakonyiak – veszprémi vagyok – ismertük, vagy teljesen más jelentésével használtuk. Nagy örömmel fogadtam minden új információt, új jelentést, új szót, és lehet, hogy furcsa, de ez egyfajta „hobby” a számomra.

    Most, a címhez híven, a hosszúra nyúlt bevezet? után álljon itt egy csokorra való – sok esetben mókás – példa, egyt?l-egyig saját élmény.

 

                                                                            *

 

    Talán tizenhat éves lehettem, amikor is résztvettem egy ifjúsági vándortáborban, Baranya megyében. Szerettem ezeket a táborokat, szerencsére olyan vezet?ink voltak, akik els?dleges feladatuknak tekintették a magyar kultúra, a hagyományok megismertetését, tiszteletét. Én meg rengeteg érdekes emberrel találkozhattam közben…

    Azt hiszem, Almamellék környékén kolbászoltunk (Istenem, ez is olyan szó, hogy alig ismeri már valaki) valahol, és egy templomot kerestünk, amit le kellett rajzolni. Na persze nem találtuk, a jóféle cserjésben bolyongtunk, amikor megpillantottam egy nyolc-tízéves forma kisfiút (ránézésre kiköpött Reg?s Bendegúz volt). Megkérdeztem t?le, hogy hol találom azt a bizonyos templomot? A srác intett a kezével valamerre, s azt mondta:

    – Ott a horhón túl van egy ösvény, azon köll végigmenni.

    Horhó. Sose hallottam ezt a szót. Meg is kérdeztem:

    – Hol menjünk át?

    A fiú ugyanarra intett:

    – Hát ott a horhón menjenek, aztán onnan már látják a tornyot…

   Már megint ez a horhó… Emlékszem, iszonyú zavarban voltam a többi hetedikes-nyolcadikos diák között, mint gimnazista, akinek sejtelme sem volt, mi az a horhó, de nem volt mit tenni, megkérdeztem újra: micsodán menjünk át? Milyen horhón?

    Na, a srác itt már kissé türelmét vesztette, látva nehézfej?ségemet, és mutatta:

    – Ott ni, a horhó, az a horhó, látja már???

    És akkor megláttam.

    Szóval a horhó nem más, mint egy kis medence, egy mélyedés, na, azon kellett átmenni (jó sok kökénybokor volt ott), és miután keresztülverekedtük magunkat rajta, tényleg megláttuk a templomtornyot.

 

                                                                            *

 

    Gy?r. Ott töltöttem f?iskolás éveimet, igaz, nincs messze Veszprémt?l, de rengeteg emberrel találkoztam ott, akik az ország minden tájáról érkeztek.

    Rögtön, alighogy odaértem, ért az els? meglepetés.

    Hova vezet egy derék, ifjú, a tizennyolcadik életévét betöltött „gólya” útja, hát a kocsmába… A f?iskolától talán kétszáz méterre volt a M?vész presszó. Hétvége volt, be is ültem kissé h?sölni – jó kis szeptember eleje volt, tiszta, nyári id? – és rendeltem, mikor jött a pincér hölgy: „Egy kávét és egy leót kérek”. A hölgy térült-fordult, s letette elém az eszpresszót és… egy vaníliás jégkrémet. Hát, felében sikerült teljesíteni a kérésemet, én ugyanis leó alatt vörösboros kólára gondoltam.

    Hogy mi a magyarázata a félreértésnek? Említettem, hogy veszprémi vagyok. Ezen a környéken a „leó” a vörösboros kóla, ám akkoriban még m?ködött a nagy jégkrémgyár – éppen Veszprémben; talán páran emlékeznek még a „Helló, Leó” szlogenre, a tréfás reklámokra. A „Leó” elnevezést csak mi, veszprémiek ismertük; a más környékr?l érkezettek a vadász, vagy a VBK (vörösboros-kóla) néven ismerték ezt az italt.

    Tehát kaptam egy fagyit és egy kávét, holott egy kávét és vörösboros kólát kértem (a nagy melegre való tekintettel megettem a jégkrémet, persze, de biztos, ami biztos: rendeltem hozzá egy újabb „leót” – immár pontosan körülírva: vörösboros kólát szeretnék).

 

                                                                            *

 

    Ha az ember csak átutazik egy városon, falun, vagy akár tájegységen, kevés esélye van arra, hogy hasonló élményekben legyen része, ám ha huzamosabb ideig tartózkodunk egy-egy helyen, szinte biztos, hogy ráakadunk valamilyen gyöngyszemre. Gy?r ennek kimeríthetetlen tárháza volt.

    Egyik jó barátommal, Szabival sétálgattunk valamerre, beszélgettünk, ? meg ropogtatott valamit, nem is figyeltem, amikor megkínált:

    – Nem kérsz egy kis speciált?

    Meghökkentem. Az meg mi a fene, kérdem.

    – Hát speciál. Nem ettél még ilyet? – azzal felém nyújt egy zacskó nápolyit, azaz töltött ostyát.

    Hamar magyarázatot kaptam arra, hogy a csokis, citromos krémmel töltött ostyát miért is nevezik arrafelé „speciálnak”: állítólag a Gy?ri Keksz és Ostyagyár el?djének az alapítója,  Speciál Mátyás hozta Olaszországból a receptet, így kapta ez az édesség a nevét.

 

                                                                            *

 

    Még mindig Gy?r.

    Meglehet?sen goromba, téli id?ben állítottam be akkori barátn?mhöz, még a pulóver és a kabát alatt is vacogtam, ki is ültem Zsuzsa nénivel, barátn?m édesanyjával a konyhába kávézni egyet, hátha felengedek egy kicsit. Neki sem volt épp melege, s megjegyezte:

    – Látom, Robikám, te is elállod a kabátot!

    – Mit csinálok a kabáttal, Zsuzsa néni? Elállom?

    – Persze. Látom, fáztál, jól jön az ebben a vacak id?ben, nem?

    Na, így már világos volt a dolog, tehát elállom a kabátot, az azt jelenti, hogy hideg id?ben örülök, hogy rajtam van.

    Mi errefelé úgy mondanánk: Látom, el bírod viselni azt a kabátot!

 

                                                                             *

 

   A f?iskolán N. Klára tanította a neveléselméletet, elég mérsékelt lelkesedéssel ültük végig az óráit, hiába no, volt egyfajta stílusa.

   Az egyik órán azt a feladatot kaptuk, hogy találjunk ki valami egyszer? pedagógiai helyzetet, ami az órán el?fordulhat, vagy merítsünk saját tapasztalatunkból, és elemezzük, adjuk el?, hogyan oldanánk meg.

    Én voltam az egyik „kedvence”, hát persze, hogy engem kérdezett el?ször.

    Azzal kezdtem, hogy egy órán láttam, amint a harmadikos Lacika figyelés helyett a padra cirkál…

Éppen eddig jutottam, amikor lecsapott a szóra:

    – Mi az, hogy a padra cirkált??? Mit csinált?

    – Hát… Cirkált a padra. Fogta a ceruzáját és összevissza rajzolgatott.

    – Akkor nem cirkált, hanem firkált! A hadihajó, meg jár?r az utcán, az cirkál!

    – Jójó, tudom, de felénk így is mondják…

    – Na ne mondja már! Hányan hallották ezt a kifejezést ebben az értelemben?

    Rajtam kívül még négy veszprémi volt a csoportban, szép csendesen feltették a kezüket…

 

                                                                            *

 

    Már másodéves voltam, amikor elég sok felvidéki diák érkezett f?iskolánkra tanulni. Volt köztük egy, bizonyos Gábor, aki olyan palócosan beszélt, hogy eleinte kukkot sem értettünk abból, amit mondani akart. Nem is volt sokáig Gábor, hamar rajta ragadt a „Góbor” név, mert valahogy így ejtette ki. Id?vel hozzászoktam a beszédéhez, mert a szobatársam lett, de azért hónapok múlva is tudott meglepetést okozni.

    Góbor állandóan üzletelt: Szlovákiából hozott csokit, ceruzát, nagyalakú füzeteket; jól járt vele mindenki, ? keresett rajta, mi meg harmad-, vagy feleáron vehettük meg a dolgokat.

Góbor éppen „üzleti körúton” járt a kollégiumban, amikor összeakadt velem:

    – Szia Robi! K? pófüm?

    – Mi bajod van neked???

    – Pófüm… K? pófüm? Szagold meg! – és dugta az orrom alá a dezodort.

    Aha, esett le a tantusz, tehát parfüm – nem elég, hogy „pófümnek” mondta, de nem is parfüm volt, hanem sima, hajtógázos dezodor…

    Más alkalommal igen izgatottan rontott be a szobámba.

    – Ván hájtásid?

    Nézek rá nagy bután.

    – Mim van nekem?

    – Hájtásid, hájtásid… fontos lenne!

    Nem lettem okosabb.

    – Ööö… Hát nem tudom… Lehet.

    – Hülye vágy! – intett dühösen, és továbbrohant.

    Kés?bb tudtam meg, hogy a barátn?jéhez kellett elsietnie valamiért kocsival, vagyis a „hájtási” az nem volt más, mint a „hajtási engedély”, azaz a jogosítvány.

 

                                                                             *

 

    Szombathelyen is jártam f?iskolára, ott akadt meg a szemem a boltajtókon díszelg? feliratra: „Kérjük az ajtót betenni!”

    Betenni? Hova tegyem be… Miért, kivették valahonnan?

    Persze rájöttem rögtön: betenni az ajtót, Szombathelyen annyit tesz, mint becsukni.

 

                                                                            *

 

    A leót már említettem, de az ételeknek, italoknak nagyon sok elnevezése van, és persze az emberfiának fogalma sincs arról – honnan is lenne –, hogy kétszáz kilométerrel arrébb hogyan nevezik kedvenc fogását…

    Nagyon szeretem a tócsit – vagyis a reszelt krumpliból, lisztb?l, tejfölb?l és sóból készült, olajban kisütött lepényt; némileg emlékeztet a svájciak röstijére.

    Na, ennek az ételnek ezer meg egy neve létezik.

    Nagyon kellemes meglepetés ért Galyatet?n, a feleségemmel jártunk arra a nászutunkon, egy jó kis túra után megéheztünk, hát leültünk egy kis borozó kinti padjaira és megnéztük a választékot, ahol azonnal megláttuk a tócsit, de nem ám egy név alatt! A tulajdonos, úgy látszik, tudta, hogy elég közkedvelt étel ez ahhoz, hogy jól fogyjon, ám nem árt, ha a vendégek tudják, mit is kérnek, hát kiírta az összes általa ismert nevét: tócsi, tócsni, cicege, macok, rösztike, lapcsánka, lepcsánka, berét, krumplispacsa…

 

    Se szeri, se száma a hasonlóaknak; százával, ezrével lehetne összegy?jteni az ilyen kis anekdotákat.

    A lényeg az, hogy ne feledjük, milyen csodálatos is a mi nyelvünk, milyen sokszín? és gazdag a szókincsünk – eleve ez a szó, hogy szókincs is csodálatos önmagában, nem is tudom, van-e más nyelv a miénken kívül, amely hasonló módon nevezte el kifejezéstárát.

    Célom ezzel az írással nem volt más, mint az, hogy apró belepillantást tegyek lehet?vé nyelvünk változatosságába, és persze az, hogy emellett szórakoztassam is az olvasót. Remélem, mindegyik teljesült!

 

    2009-11-05

 

 

Humor

Nyelvészek

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

– De jó, hogy látom Zsiga bátyám! Éppen magát kerestem. Megint erre járnak azok a világ butítói, akik tizenöt éves koromban megpróbálták elhitetni velem, hogy arra a palacsinta nagyságú fényességre – tudja a Holdra -, valami rakétával emberek mentek fel. Én mindenkit igyekeztem észhez téríteni, hiszen azon kiscsibe sem férne el, nem emberek meg rakéta, de jobbnak láttam úgy tenni, ahogy az ész diktálja, okos enged, szamár szenved! Én tudom, hogy az egész marhaság! Azt is mondták, emlékszem, hogy a Föld forog, mint egy labda. Ugye maga sem hiszi ezt?

– Dehogy hiszem Domi fiam! Akkor úgy lerepülnénk róla, mint a huzat, ha nem is a pörgéstől, de ha valami olyan, mint egy labda, azon nem lehet meglenni!

– Jól eltértem a tárgytól. Azért jöttem, mert azoknak a némáknak kellene a maga csinos tóparti nyaralója.

– Jól mondod fiam, némák. Azt nem tudom, hogyan tudnak egymással értekezni, hiszen makognak, mint a majmok kimondhatatlan hangokkal, közben mosolyognak, bólogatnak, igent meg nemet intenek, eljátsszák, mintha értenék egymást. Pedig ugye te tudsz gondolkodni?

– Ismer engem gyerekkoromtól kezdve Zsiga bátyám, jól tudja, hogy tudok gondolkodni.

– Tudsz te makogva gondolkozni Domikám?

– Az attól függ, hogy mit értünk makogáson, ha tiszta és érthető, normális magyar makogásról van szó, akkor esetleg, de ha olyanról, amit az angolok, franciák, spanyolok, görögök csinálnak, akkor nem. Úgy nem lehet gondolkodni, egyszerűen lehetetlen. Nem is értem, miért próbálják elhitetni, hogy ők beszélnek, pedig gyakorlatilag némák.

– Édes öcsém, nagyon szeretem, mikor ilyen értelmes gondolkodású emberrel hoz össze a sors, mint amilyen te is vagy és kimondhatatlanul idegesít, hogy ezek a beszélni képtelen embertömegek valamilyen csoda folytán mégiscsak értekeznek egymással, valahogy úgy, mint a majmok, csak kicsit fejlettebben. Persze a siketek sokkal fejlettebbek, hiszen ők, ha azt akarják tudatni, hogy hozd már ide a szekrényből a rózsaszínű rövidnadrágomat, akkor el tudják mutatni. Ezek meg nem beszélnek, hanem kimondhatatlan hangon nyökögnek. Néhányszor megpróbáltam, mert rákényszerített a sors. Voltam én segédmosogató fiú Németországban, Franciaországban, Angliában és Görögországban is.

– Megbocsát Zsiga bátyám, maga már nagyon régen volt fiú, akkoriban nem adtak útlevelet.

– Jól van no, ezt így mondják, nem fiú voltam, férfi, de az majdnem ugyanaz, csak idősebb kiadásban. Azt mondtad, tudsz gondolkodni.

– Tudok hát!

– Na, ha tudsz gondolkodni, akkor szerinted lehet nem magyarul gondolkodni? Ugye lehetetlen?

– Hát persze hogy lehetetlen!

– Lehet nem magyarul beszélni?

– Nem lehet Zsiga bátyám!

– Az a helyzet, hogy valami felsőbbrendűségi érzettől ezek eljátsszák, hogy ők beszélnek. Nem tudom, magukban tisztességesen, rendesen magyarul gondolkodnak-e vagy sehogy? Valahogy azt hiszem, mégis gondolkodnak, mert több a pénzük, jobban megy nekik, mint nekünk.

– No, ez az! Hogy ezt hogyan csinálják, arról fogalmam sincs, amikor nem is beszélnek. Engem meg akartak tanítani az ő makogásukra, ami amellett, hogy kimondhatatlan, még értelmetlen is. Ha azt mondom neked, hogy ürgendőfhtp dörgemende, te értesz belőle valamit?

– A világon semmit.

– Ha azt mondom neked, te marha, érted?

– Persze, mert normális emberi módon, magyarul van mondva. Másként nem lehet mondani.

– És tudod még az a baj, hogy amellett hogy némák – olyan nagyjából némák…, mert makogni makognak – siketek is! Miután látták, hogy én teljes jóakarattal, hogy ne sértsem őket – főleg, hogy jó pénzt fizettek -, az ő nyekergésüket úgy tettem, mintha megpróbálnám megérteni, úgynevezett nyelvórákat is adtak, persze egy szót sem lehetett érteni az egészből, mert az nem beszéd. Egy idő után elkezdtem emberi módon, magyarul beszélni – világos, hogy másképpen nem lehet gondolkodni -, nem értették meg!

– Dehogynem értették Zsiga bátyám, dehogynem, csak eljátszották, hogy nem értik.

– Én azt mondom neked, hogy nem értették meg. Olyan hangosan mondtam, hogy saját fejem megfájdult tőle, azok még mosolyogtak is rám, mint te a háromfogú Józsira.

– Gúnyt űztek magából Zsiga bátyám!

– Megpróbáltak, de olyanoknak, akik nem tudnak beszélni, gondolhatod, hogy nem sikerült. Megpróbáltam kiugrasztani a nyulat a bokorból, úgy szidtam őket, ahogy csak bírtam, harsogott bele a konyha, azok meg bájosan mosolyogtak, mintha cirógatnám a lógó tokájukat.

– Jól tette Zsiga bátyám, csak tudnám, hogy miért kell különcködni. Azért mert másutt laknak más országban, még beszélhetnének normálisan magyarul, mert megbeszéltük, hogy másképp egyszerűen nem lehet beszélni. Gondolj vissza a gyerekkorodra, mikor megtanultál!

– Én hamar megtanultam, már három éves koromban.

– Az nem annyira hamar van, de jobb későn, mint soha. Ezek felnőtt korukban sem hajlandóak beszélni. Gondolkodni szerintem tudnak, de nem úgy, ahogy beszélnek, mert úgy nem lehet! Én megpróbáltam megérteni egy japánt, de nem lehet. Természetesen ők sem értik egymást, eljátsszák itt flancolva a fejünk felett urizáló pöffeszkedve.

– Úgy van Zsiga bátyám! Nézze, valahol egy nagy világkonferencián össze kellene jönni és elmagyarázni ezeknek a szerencsétleneknek, hogy lehetséges nem csak gondolkodni, hanem beszélni is. Szépen, tisztességesen mindenkinek meg kellene tanulni magyarul beszélni.

– Jól mondod Domi, mindössze egy kicsi hibával. Tudnak ezek mind beszélni, csak nem akarnak!

– Hát nem értem, ezeket a szerencsétlen gyerekeket miért vetik alá olyan kínzásnak, hogy mostanában az ő külföldi makogásukat kell az iskolában tananyagként megtanulni, holott a gyermekek is, akárcsak mi, azt érzik hogy az értelmetlen. Nem is láttam még egyet sem, aki megtanult volna.

– Mondom neked Domi fiam, tudnának ők beszélni, ha akarnának! Valami mélybe gyökerező, furcsa, beszélni nem akaró okuk van, ezért eljátsszák, a makogásuk beszéd, de nem értik egymást. Na, most aki tisztességesen gondolkodik, szépen magyarul, az tudna magyarul beszélni is. Derogál nekik ennyi az egész.

– Igaza van Zsiga bátyám, ez a helyzet morbus hungarikus, sajnos. Még jó, hogy van egy nép, aki akar beszélni.

– Te Domi, jut eszembe, hányan jönnek ezek az idegenek?

– Most csak nyolcan, tavaly huszonnyolcan jöttek.

– Miért jönnek ilyen kevesen? Olyan sokat fizettek, hogy csuda. Nagyon jó lenne kiadni azt a nyaralót folyamatosan rendesen fizetőknek.

– Na, most kapaszkodjon meg Zsiga bátyám!

– Mondjad fiam!

– Azt mondják, azért nem jönnek, mert nem beszélünk a nyelvükön.

– A micsodájukon?

– A nyelvükön, ők azt hiszik, hogy az egy nyelv!

– Majd a majom fog makogni, makogjanak maguknak! Elvagyunk mi itt meghülyülés nélkül is.

 

 

Hírek

Az emberiség ősszókincse: andamáni szótár

Elolvasta:
25 539
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az emberiség legősibb nyelveinek szavait gyűjtötte össze szótárba egy brit nyelvész nem kevés fáradsággal.

 

 

 

Anvita Abbi professzor az Indiához tartozó Andamán-szigeteken hat éven át végezte sziszifuszi munkáját, amelyhez négy, eltűnés fenyegette andamáni törzsi nyelv szolgált szóval. Ezek a nyelvek – természetesen csak durva – becslések szerint 70 ezer évesek is lehetnek. A hosszú idő ellenére a szigeteken fennmaradt a nyelvek közötti eltérés, sőt: a világ egyik legváltozatosabb nyelvi (lelő)helyeként tartják számon a területet antropológusok paradicsomaként emlegetve – adta hírül a BBC brit sajtóorgánum.

 

A szigetek India déli csücskétől ezer kilométerre keletre vannak. őslakosai a feltételezések szerint Afrikából származnak.

 

(MTI)

 

A Bengáli-öböl és az Andamán-tenger között található Andamán- és Nikobár-szigeteket először Dánia gyarmatosította 1754-ben. Az 1770-es években a Habsburg Birodalom 160 főnyi osztrák és magyar katonát küldött a térségbe, hogy gyarmatokat szerezzenek. Az egyik sziget helyőrségének parancsnoka átmenetileg Magyar György lett. 1780-ban hajójuk áruval megrakodva visszatért, később a helyőrségek katonái is hazatértek. A dán gyarmatból 1868-ban brit gyarmat lett: az ötezer fős törzs nagyrészét akkor helyben le is mészárolták, a többiekkel a behurcolt betegségek végeztek. Bár lakosságukat az indiai kasztrendszeren kívül tarják számon, a szigetek most Indiához tartoznak, és indiai katonai támaszpontoknak is helyszínei lettek az elmúlt években.

 

Bó: egy nagyon régi nyelv halálára

 

A világ médiáit gyorsan bejárta a hír, hogy kihalt a világ egyik legősibb – legősibbnek tartott – nyelve az Indiához tartozó távoli Andamán-szigeteken. A hírforrások olykor 65 ezer évesként, olykor kőkori eredetűként emlegetik a bó nyelvet, amely utolsó beszélője, Boa Senior halálával halt ki január 28-án (2010. – megj. Pulai). De vajon mit jelent az, hogy egy nyelv kőkori eredetű? Nem minden nyelv a kőkorból ered valaholő

 

85 éves korában elhunyt Boa Senior, a bó nyelv utolsó beszélője. Az idős hölgy 30-40 éve, a szülei halála óta az egyedüli bo-használó volt. A bó nép a Nagy Andamán-szigetek tíz őshonos törzsének az egyike. Az Andamán-szigetek közigazgatásilag Indiához tartoznak és az angol gyarmatosítás idején 1858-ban még ötezren bó lakta, akikből mára csak 52 maradt, de Boa Senioron kívül már egyikük sem ismeri ősi nyelvüket, ami az általánosan elfogadott nézet szerint az egyik utolsó olyan nyelv, amelyik a preneolitikus korba nyúlik vissza.

 

Egy kép a Nagy Andamán-szigetről, 1876-ból. A képen látható őslakosok nyelvét lehet, ma már senki sem beszéli (Forrás: Wikimedia Commons)

 

Az egyértelmű, hogy nem minden nyelv egyforma korú. A nyelvek születnek, fejlődnek és meghalnak, akárcsak számos más földi jelenség. Vannak nyelvek, melyekről pontosan tudjuk, hogy csak az elmúlt pár száz vagy pár ezer évben különültek el egy másik szülőnyelvtől, tehát mondhatni akkor születtek, mert addig önálló külön nyelvként nem léteztek. Az angol nyelv esetében ez az 5. században lehetett, míg a magyar nyelv 3000 évvel ezelőtt különülhetett el legközelebbi finnugor rokonaitól, így ebben az értelemben a magyar nyelv nagyjából 3000 évesnek mondható. Ahogy egy nyelv beszélői elszigetelődnek egymástól, az általuk beszélt nyelvek elkezdenek eltávolodni kiejtésben, szókincsben és nyelvtanban is. Minél hosszabb ideig tart a különélés, annál nagyobb lesz a változás mértéke. Először csak dialektusnak tűnnek majd a nyelvek, amelyek még kölcsönösen érthetők, majd különálló, de rokon nyelveknek. A változások sebessége nem óramű-pontosságú, de bizonyos nagyságrendi becslésekre lehetőséget ad. Az indoeurópai nyelvcsalád esetében is feltételezik a távoli múltban egy közös ősi nyelv létezését, a proto-indoeurópai nyelvét. Ennek nyelvtanát és szavait is megpróbálták a lehetőségekhez képest rekonstruálni. Ezek a számítások szükségszerűen hipotetikusak és sok bizonytalansági tényezőt tartalmaznak, de a szakértők egyetértenek, hogy valamikor i.e. 7000 és 3500 között kezdtek elkülönülni, kiválni a legrégebbi indoeurópai nyelvek.

 

Minél tovább próbálunk meg visszamenni a múltba, annál nagyobb lesz a pontatlanság és a bizonytalanság. 1992-ben Johanna Nichols, a Berkeleyben található Kaliforniai Egyetem nyelvésze kidolgozott egy elméletet a nyelvek őstörténetéről, melyet a Nyelvészeti változatosság térben és időben (Linguistic Diversity in Space and Time) címő könyvben írt le részletesen. A könyv két évvel később elnyerte az Amerikai Nyelvészeti Társaság Leonard Bloomfield-ról elnevezett könyvdíját. A könyvben ismertetett elmélet szerint a világ nyelveit három nagy kategóriára lehet felbontani bizonyos lényeges nyelvészeti szempontok szerint: az óvilágra (Afrika és Eurázsia), az újvilágra (Amerikai nyelvei), és Pápua és Ausztrália nyelveire. A legrégebbi óvilági területeken a legkisebb a nyelvészeti variáció és nyelvi sűrűség, mert a népek és nyelvek újabb és újabb terjeszkedései megszüntették azt a változatosságot, ami egyébként a kontinensek korai benépesedésével járna. Nichols elmélete szerint egy nyelvészeti szakadás van az óvilági és a másik két kategóriába tartozó nyelvek között, ahol az utóbbiak őrizhettek meg régebbi nyelvészeti struktúrákat.

 

Az Andamán-szigetek korai történelméről keveset tudunk. Bár a régészeti leletek csak néhány ezer évre nyúlnak vissza, feltételezik, hogy lakosai évezredek óta más kultúrákkal alig érintkezve éltek, mert genetikailag egy igen ősi rasszhoz tartoznak – akárcsak Ausztrália őslakosai. Nyelvük semmilyen más ismert nyelvvel sem mutat (elég) közeli rokonságot. Niclas Burenhult, a Svédországi Lund Egyetem nyelvésze tesztelte Johanna Nichols elméletét az andamáni nyelvekkel és arra a következtetésre jutott, hogy az andamáni nyelvek inkább hasonlítanak az második típusú nyelvekhez, akárcsak az ausztráliak és a pápuaiak. Ezek alapján mondhatjuk akár azt is, hogy az andamáni nyelvek mindenféleképpen igen régi nyelveknek számítanak, akár több tízezer évesnek, de ennél pontosabb kort azonban nehéz hozzájuk rendelni – bátor dolog lenne kijelenteni a világsajtóban oly előszeretettel hangoztatott 65 ezer évet.

 

Boa Senior túlélte a 2004-es cunamit, ami a szigetcsoport 1300 lakosának követelte életét. Halálával már csak két további Nagy Andamán-szigeti nyelv maradt, összesen öt beszélővel. Az Andamán-szigetek ma is a világ egyik „legelszigeteltebb” pontjának számítanak. Többek között egy olyan törzs is él arrafelé, akikkel a mai napig nem tudták felvenni a kapcsolatot, se kereskedők, se antropológusok, se misszionáriusok, se az indiai állam hivatalnokai, mert minden külső érintkezési kísérletre elutasító erőszakkal válaszolnak. Így e Sentinel-szigeti nyelvéről sem tudunk semmit.

 

 

 

Forrás:

mult-kor.hu

Péli Péter – nyest.hu

MTI

 

 

 

 

Humor

A közmondások eredete: “A kutya ugat, a karaván halad.”

Elolvasta:
196 250
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ezúttal Tóth Elemér nyelvészprofesszor veszi górcs? alá az ismert közmondást miszerint “A kutya ugat, a karaván halad”.

– Szeretettel koszöntjük Tóth Elemér nyelvészprofesszort, aki mai el?adásában a jólismert "A kutya ugat, a karaván halad" közmondást járja körül.

 

– Köszönöm megtisztel? meghívásukat, és annak is külön örülök, hogy közvetlenül a nagynev? Arpad Totter után következek a szemináriumi sorozatban. Lám csak, ismer?s arcokat is látok a padsorokban. Szervusz Gézám! Üdvözöllek, Ali!

 

De amúgy népiesen, csapjunk is mindjárt a lovak közé, hogy k? kövön ne maradjon! A kutya ugat, a karaván halad közmondás kedvenc témáim közé tartozik, doktori értekezésemet is ebb?l írtam. Egyébként a disszertációm egy példánya megtalálható az Országos Széchényi Könyvtárban, a másik pedig otthon a könyvszekrényemben.

Dehát mir?l is van itt szó tulajdonképpen? Egyrészt egy ugató kutyáról, másrészt egy mozgásban lév? karavánról. Azonnal adódik a kérdés, vajon miért ugat az eb? Miért nem vonyít, nyüszít vagy csahol? Netán haragszik? Esetleg fél? Lehet, hogy éhes? És egyáltalán miféle karavánról van szó? Hol van az a karaván? A sivatagban? Vagy egy vándorcirkusz vonul át a porlepte Alföldön?

Kiindulhatnánk abból a feltevésb?l is, hogy a szóbanforgó négylábú maga is a karavánhoz tartozik, de az is ugyanúgy megállja a helyét, hogy valójában egy akvarista elveszett uszkárjáról szól a történet. Persze, hogy ugat szegény pára, hiszen napok óta nem látta a gazdáját. Eddig kutyatápon élt, és kibélelt kosárban aludt, most pedig izomlázzal a lábaiban zsákmányt kellene ejtenie. El?bb csak dühös volt, majd elégedtelen lett, végül letargiába esett. Már épp azt fontolgatta, hogy másik gazdát keres magának, az akvarista egyébként is túl sokat foglalkozott a díszhalaival, amikor az elcsigázott eb végre valami mozgást észlelt. Egy színes karaván közeledett szekerekkel, t?znyel?kkel, mágusokkal és egyéb csepürágókkal. A kutya egyre nézte ?ket, majd keservesen ugatni kezdett, beleugatta a légbe egész addigi elhibázott életét. Csak ugatott és ugatott, a karaván pedig eközben haladt a maga útján, mitsem sejtve a tovat?n? eb panaszos kiabálásáról.

Eleinte magam is erre a magyarázatra hajlottam, ám amint egy dermeszt? téli estén teámat szürcsöltem hintaszékemben, hirtelen egy gondolat villant át rajtam. Pontosabban egy másik kozmondás, mégpedig "A pénz beszél, kutya ugat" jutott az eszembe. Azonnal rájöttem, hogy "a kutya ugat" csupán a két közmondás átkötéseként funkcionál, és valójában a lényegre "A pénz beszél, a karaván halad" mondat világít rá. Hiszen így már teljesen mindegy, hogy miféle karavánról beszélünk, és a helyszín sem számít, hiszen az állítás egyetemes érvény?, ha fizetnek érte, akkor a karaván mozgásban marad.

 

Ezzel mondandóm végére értem, köszönöm a figyelmüket. Szervusz Alikám! Kedves nejednek okvetlenül add át üdvözletem!

Hírek

KÉREM, ÁLLJUNK MEG EGY SZÓRA!

Elolvasta:
25 642
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A nyelvművelőnek tudnia kell, hogy a nyelv bölcsebb, mint a nyelvész – vallja a ma 80 esztendős Grétsy László

 

 

 

“A nyelvművelőnek tudnia kell, hogy a nyelv bölcsebb, mint a nyelvész. Figyelnie kell a változások irányait, és ha képes megállapítani, hogy közülük melyik számít jónak és melyik rossznak, akkor ki kell jelölnie a cölöpüket” – vallja Grétsy László nyelvész, főiskolai tanár, az anyanyelvápolás ismert személyisége, aki ma tölti be 80. életévét.

 

[…]

Tanár úr! Még mindig a vasszervizóvoda a kedvenc szava?

 

Igen! S mivel nem az én találmányom, szerénytelenség nélkül vállalhatom. Bence Imre, a kiváló földrajztudós és nyelvi játékos alkotta meg a vasszervizóvoda szót, melyben négy nyelven található meg a „víz” szó: németül (wasser), magyarul (víz), franciául (eau /kiejtve: ó) és  oroszul (voda). Bence Imre még egy történetet is létrehozott a szóhoz, aminek az volt a lényege, hogy egy kávéfőző-szerelő üzem női dolgozói számára létrehoznak egy óvodát, amit vasszervizóvodának neveznek el.

 

A nyelvi játékok szerelmeseként, évtizedek óta gyűjti a különleges szóösszetételeket. Mikor olvashatjuk ezeket az érdekességeket nyomtatásban is?

 

Boldogan jelenthetem, hogy a magyar nyelvi játékokról szóló könyvem kéziratával elkészültem, és ha jól tudom, 2012 folyamán meg is fog jelenni. Ami azért is nagy hír, mert erre a könyvre harminc évvel ezelőtt kezdtem készülni.

[…]

Fülöp Mónika

Grétsy László: a nyelv kertésze

 

Arany János:

Honnan és hová?

részlet

 

Mély homályban, éjfél tájban,

Kis fény is ha nagynak tetszik,

Hogy a föld körén bolyongtam:

Egy barázdát én is vontam.

Az emberek ráveték

Pillantásukat egy percig, –

S egy tudós tán megfigyelt

És lapjára, sok száz jelhez

– Ahogy csillagfutást felvesz –

Könnyed, vékony karcolással

Rólam is tőn némi jelt,

Mire reggel ő sem ismer;

S összevéti annyi mással

A jövendő nemzedék,

Mely se kérdi tán, se tudja,

Nem is igen lesz rá gondja:

Hogy itt éltem, s a tömegben

   Én is lantot pengeték.

 

 

Grétsy László Budán született, de Pestszenterzsébeten nőtt fel. 1950-ben vették fel a budapesti bölcsészkar magyar-történelem szakára, ahol Pais Dezső professzor szemináriumainak hatására a nyelvtudomány mellett kötelezte el magát. Diplomával a zsebében hároméves aspirantúrán vett részt, 1960-ben a szóhasadásról védte meg kandidátusi értekezését. 1954-ben lett az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa, majd főmunkatársa. 1971-ben Lőrincze Lajos utódaként átvette a magyar nyelvi osztály vezetését. 1987-ben az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán a magyar nyelvtudományi tanszék vezetője lett, innen ment nyugdíjba 1998-ban.

 

Tanári-tudósi tevékenysége mellett számos tisztséget viselt, ezek mindegyike az anyanyelv ápolásával állt kapcsolatban. 1987-től a Magyar Televízió nyelvi bizottságának társelnöke, 1993-96 között elnöke, 1989-től az Anyanyelvápolók Szövetségének főtitkára, majd alelnöke, 1994-től ügyvezető elnöke. 1992-ben megválasztották az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának társelnökévé, 2006-ban tiszteletbeli elnökévé. 2001 és 2007 között az MTA közgyűlési képviselőjeként tevékenykedett. Szerkesztője, rovatvezetője volt a Magyar Nyelvőr, az Édes Anyanyelvünk, az Élet és Tudomány, a Szabad Föld című orgánumoknak. Közreműködött számos nyelvészeti-nyelvművelő rádió- és tv-műsorban. Az Álljunk meg egy szóra címő sorozat 500. adása alkalmából 1997-ben nívódíjat kapott.

 

Grétsy László számos könyvet írt, szerkesztett, A szóhasadás című 1962-ben jelent meg. Ma is büszkén tekint 1964-ben megjelent és azóta több tízezer példányban kiadott Szaknyelvi kalauzára, amely az idegen szavakkal zsúfolt szakmák (például a hagyományos mesterségek: a kovács, asztalos, építész, sőt az orvoslás) művelői számára készült nyelvi tanácsadó, ismeretterjesztő, amelyben bemutatja a helyesírás, a szóalkotás, a mondattan legfontosabb kérdéseit, a helyes és a helytelen formákat. Húsznál több – olykor társszerzőkkel készített – tudományos munkája közül kiemelkedik az Anyanyelvi kaleidoszkóp (1973), az Anyanyelvünk játékai (1974), a Mai magyar nyelvünk (1976), a hatóságok helyes nyelvhasználatát segítő Hivatalos nyelvünk kézikönyve (1976), a kétkötetes Nyelvészet és tömegkommunikáció (1980-1985), az Iratszerkesztési és -fogalmazási tanácsadó (1987), amely az állampolgárnak nyújt gyakorlati segítséget.

 

Grétsy László a komoly nyelvészeti szakmunkákon kívül olyan kedvelt népszerűsítő, játékos könyveket is közreadott, mint a Nyelvi illemtan (1987), a Nyelvi illem – nagyszüleink kiskorában (2001), a Szójátékos anyanyelvünk (2001) vagy az Anyanyelvi rejtvénytár (2002). Kutatómunkája során mindig arra törekedett, hogy tudományos eredményeit összhangba hozza a valósággal, a gyakorlatban is érvényesüljenek a nyelvhelyesség sajátos szempontjai. Egyik előkészítője volt a 2002 februárjában életbe lépett törvénynek, amely elrendelte, hogy az idegen szavakat és kifejezéseket magyarul is közzé kell tenni a reklámban, a sajtóban.

 

Grétsy László munkásságát számos díjjal honorálták, legutóbb 2007-ben Magyar Örökség-díjat kapott.

 

MTI

 

TV1 – Álljunk meg egy szóra 1987

 

http://www.youtube.com/watchőv=BSIEaxmscCo

 

 

 

Rendhagyó interjú Grétsy Lászlóval

 

 

Grétsy László nyelvészt legtöbben talán az Álljunk meg egy szóra! című műsorból és rádiós mősorokból ismerik. A közkedvelt „Tanár úr” – akiről a napokban egyik barátja azt nyilatkozta, hogy a Széchenyi-díjon kívül gyakorlatilag már minden elismerést megkapott – tegnap, (2010. megj.: Pulai) július 14-én vehette át professor emeritusi oklevelét az ELTE rektorától. Ez alkalomból kértük fel szerzőnket, Grétsy professzor fiát, Grétsy Zsombort, készítsen egy rendhagyó interjút édesapjával. Zsombor némi rábeszélésre kötélnek állt, így egy kivételesen személyes hangú beszélgetéssel örvendeztethetjük meg olvasóinkat.

 

Grétsy László megkapta a professor emeritusi címet! Főszerkesztő Úr javasolta, hogy írjak egy kis alkalomhoz illő köszöntőt. Legalábbis én így értettem. A Főszerkesztő Úr viszont nem így értette.

Ezek után megkörnyékeztem Édesapámat, hajlandó-e egy, az alkatától, szerénységétől messze távolálló, kissé személyesebb beszélgetésre is.

 

Apuska! Először is nagyon köszönöm, hogy időt szánsz egy kis kérdezősködésre. Pontosan tudom, mennyire nem kedveled, ha nem a nyelvészettel, hanem veled, a személyeddel kapcsolatban kíváncsiskodik bárki. Bele is vágnék!

Mesélj valamit a gyerekkorodról!

 

Pesterzsébeten nőttem fel, ahol egy szép nagy sarokházban laktunk szüleimmel és lánytestvéremmel. Gyönyörű kertje volt ennek a háznak, amelyhez még egy szoba-konyhás, úgynevezett gondnoki lakás is tartozott. Abban édesapám erdélyi ismerőse élt.

Aztán jött a világháború. 1944-ben már egyre inkább közeledett a front felénk, én akkor éppen tizenkét éves voltam. A szüleim úgy döntöttek, hogy nem várjuk meg míg odaér, inkább beljebb vonulunk a városba, egy bérházba a nagybátyámékhoz (ott négyszáz ember élt együtt és egy nagy közösségben nem fél annyira az ember.)

Egy hónappal később le kellett mennünk a pincébe. Nekünk külön pincénk volt, mert egy a front elől nyugatra távozott család átadta a lakását a pincehelyiséggel együtt. Két-három hónapig azután itt voltunk, ahol négyen csak egymás mellett feküdve fértünk el, vagy nap közben üldögéltünk.

Február 13-án elesett Budapest (ebben az volt a különös, hogy nekem pont erre a napra esik a születésnapom). A szüleim akkor azt mondták, hogy most szabad a járás, menjünk vissza Pesterzsébetre. Egy ródlira pakoltuk a holminkat, amelyet csak úgy tudtunk vonszolni, hogy kettőnk húzta, a másik kettő pedig az oldalánál tartotta a rakományt.

Messziről látszott, hogy áll a ház és úgy tűnt, nincsen semmi baja.

 

Ez így elsőre szerencsésen hangzik!

 

No, igen… Csak hát közel érve láttuk, hogy teljesen elhordták a nagy gyönyörű kerítést, és hogy a kertben egy harckocsi áll. Maga a ház tele volt orosz, kirgiz, türkmén, ukrán és ki tudja még milyen katonákkal. Nem volt mit tennünk, de nekünk csak ez maradt. A Papám egy kicsit tudott oroszul, és kézzel lábbal, de elmagyarázta, hogy nekünk nincsen semmi másunk a világon, csak ez a ház, amelyben éppenséggel negyven katona van elszállásolva – megengedték, hogy a kerti gondnoklakban legyünk.

Viszont egy „nagyszerű” ötlettel álltak elő. Dolgoznunk kellett rájuk: a szakácsuk gondolta ki, hogy fogjanak minket munkára. Mindennap behoztak egy nagy zsák krumplit, egy-egy tálat és kést is kaptunk tőlük. Így aztán kora reggeltől egészen délutánig, egy kis asztalt körbeülve krumplit pucoltunk. (Úgy gondolom, akár most is megnyernék bármilyen krumplihámozó-versenyt.) Mindezért cserébe azonban mindennap kaptunk meleg ételt, amiben volt például egy kis káposzta, meg – krumpli. Aztán két hónap után hirtelen, minden további nélkül elmentek, utánuk már csak az út porzott.

Megnéztük, mi maradt a házból. Szörnyű nagy volt a pusztítás, a vécé, a bútorok, minden-minden összetörve. De borzasztóan tudtunk örülni annak, hogy megmaradtunk.

 

A házra én is emlékszem, még kiskoromból. Számomra az akkor már hatalmas szőlőlugas volt a legcsodálatosabb: úgy lehetett ülni az udvaron a kerti asztalnál, mintha egy hatalmas teremben lettünk volna. Nyáron mindig kellemes hős volt, s persze, ha úgy adódott, ehettem a „plafonról”… És állandóan ott bujkált a lábaink alatt egy nagy cica, a Nagymama macskája – ez külön élmény volt számomra, bár bevallhatom, egy kicsit féltem tőle, mert szép, nagy jól fejlett példány volt!

De kérlek, folytasd tovább! Hogyan tudtatok ismét mindent újra kezdeni?

 

A nehéz időkben Papám, aki egy rendkívül kreatív ember volt, mindent elkövetett a megélhetésünkért. ő a HANGYA szövetkezetnél dolgozott kereskedelmi szakemberként, így szerencsére volt jó pár ismerőse, akikkel tudtak egymásnak segíteni, miután maga a HANGYA megszűnt. A családi értéktárgyaktól kezdve mindent, amit a volt kollégái által – vagy bárhogy – be tudott szerezni, vitt vidékre csereberélni, és mindig tudott hozni – nemcsak nekünk, hanem akinek csak tudott, mert kivételesen jószívű férfi volt – nagy batyukban valami ennivalót, cukrot, lisztet, zsírt, esetleg zöldséget, amit csak lehetett.

Azután vállalkozásba fogott: ott, a szép házunk udvarán kezdett csirkét tenyészteni, egy barátja tanácsai alapján. Sikeresen indult a dolog, azonban hamarosan valami csirkevész pusztított a madaraink között. Egyre több kezdett nehezen járni, csak kókadoztak, szinte lebillent a fejük, rossz volt látni. A következmény pedig sejthető: gyorsított ütemű levágás, eladás, illetve gyorsított csirkeevés!!! Így talán érthető: én ezután évtizedekig nem ettem csirkét…

A Papám hamarosan újabb tervvel próbálkozott. A házunk nagy pincéiben megfelelő táptalajjal megtöltött tenyészládákat rakott össze és megindult – a gombatermesztés. Mindehhez teljesen autodidakta módon, könyveket végigolvasva szerezte meg a szükséges ismereteket. Nagyon szorgalmas ember volt, egyik életelvének tartotta, hogy minden, de minden nap kell még valamit csinálni a szokott kötelezettségeken túl! Sokáig sikeresen működött is a dolog, azonban később egyre nehezebben lehetett a gombát értékesíteni, a szokásos ismerősök-vásárlók elmaradoztak, hiszen a pénzzel sem lehetett nagyon mit kezdeni, meg a gombát is meg lehet unni. Így ez a bizonyos gombakorszak is véget ért. Talán már említenem sem kell: néhány évtizedre a csirkehús mellett a gomba is lekerült az étlapomról…

 

Hogy állsz az állatokkal? Többször emlegetted a pestszenterzsébeti kutyádat!

 

Nem is egy, két kutyám is volt, mind a kettő szép hosszú életet élt. A Cigány egy nagy-nagy fekete komondor volt. Szinte vele nőttem fel. Már kisebb koromban megengedték a szüleim, hogy én járjak a közeli piacra vásárolni: Cigány mindig jött velem és érezhetően vigyázott rám az emberforgatagban. Nagyon szomorú módon egy alkalommal egy sintér egyszerűen ellopta a pompás ebet. Azóta is felelősnek érzem magam Cigány sorsáért.

A másik kutyusom Tubi volt, egy kis fehér keverékecske. Volt egy különös „mutatványa”, amelynek mindenki csodájára járt a környéken. A jó két méter magas kerítésünk egyik szögletes beugrójánál valami mód föl tudott kapaszkodni a kerítés tetejére. Valahogy úgy fészkelte föl magát, hogy minden mancsával megtámaszkodott a kerítés vékony fémkeretén. Még ma sem értem, hogyan csinálta: a mellsőit lehetett látni; de hová tette a hátsó lábait? Félórákat figyelgetett-nézelődött a magasból, hogy jön-e már a gazdija.

Egyébként világéletemben állatbarát voltam. Mindig csodálattal töltöttek el a természetfilmek. Bevallom, ma sincs nap, hogy ne néznék valamit az Animal Planet csatornán. Főleg az állatmentésekről szóló részeket szeretem.

 

Apuska, szándékosan nemcsak a kutyáidról kérdeztelek, van még egy nagy kedvenced: tudom, mert akárhányszor csak eljutottunk egy állatkertbe, én már tudtam, mit is fogunk alaposan tanulmányozni…

(Egy mosoly fut át Édesapám arcán.)

 

No, igen. Bizonyára a szurikátákról van szó. Az egész kis állatcsapat folyton nyüzsög-mozog, de néhányan mindig szigorú vigyázban állnak, figyelve, villámgyors fejmozdulatokkal jobbra-balra lesve, nem fenyegeti-e a családot valamiféle veszély! Nagyon mulatságos, kedves kis lények.

 

Mennyire érezted magad különleges gyereknek – ha egyáltalán észrevetted, hogy nem vagy átlagos nyelvi képességű?

 

Egyáltalán nem éreztem magam különlegesnek, nem is voltam az, csak nagyon szerencsés. Kiskoromban ugyanis nagy lépéselőnyre tehettem szert, mivel a nővérem nálam két évvel volt idősebb s ekként, amikor elkezdett iskolába járni és tanulni, én szórakozásból igyekeztem minél többet ellesni tőle. Amikor jött haza az iskolából, én mindig megkérdeztem, hogy ma is hozott-e nekem egy betűt? Szóval négyévesen vele tanultam meg olvasni, és persze azt is olvastam, amiket ő: leányregényeken nőttem fel. Aztán persze jöttek a Verne- meg a May Károly-könyvek is. Igaziból viszont nem is az olvasás meg az írás érdekelt, hanem a nyelvi játékok! Nagy szerepe volt ebben Grätzer Józsefnek. Az ő jóvoltából terjedtek el széles körben Magyarországon a különféle képrejtvények, játékos szóösszerakó-szétszedő feladatok, rímfaragós játékok, a szótagkeresztrejtvények, a szóláncos játékok, az anagrammás fejtörők, ilyesmik. Például nagy „rímköltészeti” alkotásom volt a következő kis sor:

„Akik Rigában születtek lettek lettek” – hát valahogy így…

Később olykor lapokhoz is beküldtem egy-egy érdekes játékot, feladatot. Emlékszem, a Fehér barát című folyóiratban (ez a ciszterciek lapja volt, járt nekünk; szüleim rendkívül vallásosak voltak) egyszer megjelent egy keresztrejtvényem, „Grétsy Lacika olvasónk feladványa” címmel. De nem akármilyen rejtvény volt ez: sikerült úgy alakítanom a szavakat, hogy magában a feladat négyzethálójában nem is szerepelt fekete mező! A szerkesztőségtől egy tortát kaptam „honoráriumként”!

 

Gyerekként, fiatalemberként mit gondoltál, mi lesz a hivatásod, a munkád?

 

Középiskolásként fölvetődött bennem, hogy idegsebész legyek, illetve komolyan elgondolkodtam azon, hogy hivatásos sakkozó legyek-e. Az első osztályban versenyeztem, igaz, nem voltam első- vagy másodiktáblás játékos. Végül ráébredtem, hogy csak középszintű sakkozó lehetnék.

 

De azért a sakkszerelem megmaradt! Emlékszem, kiskoromban engem is megtanítottál sakkozni, de nagyon reménytelen esetnek bizonyultam. Aztán amikor a nálam öt évvel fiatalabb húgomnak is megmutattad a lépéseket, és ő még aznap délután jól be is mattolt engem, többet nemigen próbálkoztál velem – teljesen érthető módon. Úgy vélem, ezzel mind a ketten jobban jártunk… Viszont épp nemrég láttam a Sakkéletben, hogy megjelent egy partid egy hadállása!

 

Persze, a játékkal azóta is foglalkozom! A Sakkélet azóta is jár nekem, és az igazán izgalmas mérkőzéseket szépen lépésről-lépésre magam is lejátszom. Ott, a könyvespolcnál, nem dísznek van az a sakktábla! És óriási harcokat vívok a sakkgépemmel (erre főleg nyaralásokkor tudok időt szakítani, mert egy-egy ilyen csata akár két-három napig is zajlik). Kifigyeltem, hogy ha a szélen meg tudok indulni egy gyaloggal az alapvonal felé, akkor van némi esélyem le is győzni ezt a gépet: erre valahogy nem figyel… Persze, nem a gyilkosan erős fokozataival játszom, hanem ahogy még követni tudom; a játék, a gondolkodás öröme így is teljes!

Mindenesetre végül a bölcsészkarra jelentkeztem.

 

Hát ezek után ez elég meglepő! Mi mozdított ebbe az irányba?

 

Sokáig, 1950-ig írói-költői ábrándokat kergettem, noha a nyelvtudomány is érdekelt. Aztán hamarosan, voltaképpen már elsőéves koromban eldőlt – nem utolsósorban Pais Dezső professzorunk szemináriumainak hatására –, hogy a nyelvtudomány mellett kötelezem el magam.

 

Írtál is verseket? Jókat írtál – már amennyire ezt meg lehet ítélni…

 

Írtam, persze. Volt egy nagy albumom, abban tároltam az írásaim. A sors úgy hozta, hogy az évek során eltűnt az egész köteg. Nekem a Nyugat költészete volt a mérvadó. Abban éreztem magam otthon, abban gondolkodtam-dolgoztam. Azóta a költészet hihetetlenül megváltozott. Én nem tudom igazán érezni azt a költészetet, amivé fejlődött az utóbbi fél évszázadban. Helyesen döntöttem, amikor a nyelvészet irányába indultam el.

Friss diplomásként aspirantúrára mehettem. A tudósképzésnek ez a hároméves formája elég volt a tudományos kutatómunkához szükséges ismeretanyagnak legalább a megalapozására.

 

Mi volt a tárgya a kandidátusi értekezésének? Tudom, hogy ez egy nagyon komoly munka volt. Magam is olvastam természetesen, de nem merném állítani, hogy minden pontos hivatkozást, etimológiai elemzést érteni merészelnék…

 

A címe és alcíme: A szóhasadás – egy kevéssé számba vett szóalkotásmód típusai és szerepe irodalmi és köznyelvünk fejlődésében.

Ezt, a virágkorát a XVIII. és a XIX. században élő jelenséget addig nem vizsgálta a nyelvtudomány. A lényege: egy szó hangalakja kettéválik, majd a két hangalakhoz két egymástól különböző jelentés társul. Ez a nyelvi gazdaságosság gyönyörű példája! Nézzük: a törökből került a magyarba a „tengeri révkalauz” jelentésű kilavuz szó. A magyarban ez két formában is megjelent, kalóz-zá és kalauz-zá vált a hangalak, és az előbbihez később a „tengeri rabló”, az utóbbihoz a „jegykezelő” jelentés kapcsolódott. Két forma ez, és a nyelv is kihasználja a lehetőséget: más értelművé csiszolódott a két szó!

De folytathatom. Ugyanabból a szóból lett a „silány” jelentésű vacak és a „kisebb emlősállat vagy szegény ember fészke, búvóhelye, pihenőhelye” jelentésű vacok. Érdekes, hogy birtokviszony esetében másként is ragozzuk őket: vacakja és vacka. Ilyen módon vált el egymástól a dulakodik és a tülekedik vagy a magános és a magányos. A példák száma több százra, talán ezernél is többre tehető. Nyelvünk a szóhasadásokkal máig gazdagodik. Prém és perem, fátyol és patyolat, toboz és doboz. Mind-mind olyan szópárok, amelyek egyazon szóból alakultak ki, mégpedig kétféle, de hasonlatos hangzással, s lassan önálló, saját – de tartalmilag valamelyest összetartozó – jelentést nyertek (például a doboz egy olyan kisebb tárgy, amelyben tárolhatunk valamit, míg a toboz is egy kisebb tárgy, amelyben viszont a nyitvatermők magjai találhatók).

 

Frissen kandidált nyelvtörténészként 1958-ban az MTA Nyelvtudományi Intézetének a főmunkatársa lettél, majd 1971-ben Lőrincze Lajos utódaként átvetted a magyar nyelvi osztály vezetését. Másfél évtized múlva az ELTE Tanárképző Karán a magyar nyelvtudományi tanszék vezetője lettél, egészen 1998-as nyugdíjba vonulásodig.

Mit szerettél jobban? A kutatást vagy az oktatást?

 

Ez a kettő nem választható el egymástól! Jó oktató csak az lehet, aki a tudományos munkában is naprakész, aktívan foglalkozik a nyelvtudománnyal. És fordítva: nem lehet a tanítványok serkentő frissessége, új meglátásai, gondolatai nélkül nem elfásulva-elszürkülve, hanem friss szellemmel vizsgálni a szűkebb értelembe vett tudományos kérdéseket.

Nem elégített ki, hogy valamiféle elefántcsonttoronyban műveljem a szakmámat. Szerettem volna másoknak is elmondani azt, amit megtanultam, és amiről úgy gondoltam, hogy őket is érdekli.

A szóalkotás más módjaival is foglalkoztam. E tekintetben kiváltképpen érdekes időszak volt a nyelvújítás kora. Ne feledjük el, hogy a Magyar Tudományos Akadémia létrehozásának is a magyar nyelv ápolása, fejlesztése volt a legelső célja. A ma embere nemigen létezhetne az akkori nyelvújítók áldásos tevékenysége nélkül. Pedig akkor a nyelv dolgaiban a tudományosság színvonala igencsak alacsony volt. És gondoljunk bele, milyen érdekes az is, hogy az idő tájt korántsem tudományos módszerekkel teremtettek új szavakat. Például két szót megfeleztek, és egy-egy darabjukat összeragasztották. Így lett a cső-ből és az orr-ból csőr. A „rovátkolt barom”-ból robar (ma persze már rovar alakban használjuk). A levegőégből vagy lebegő ég-ből lég. És ez a lég utóbb több száz különféle szónak lett a szülője: légcsavar, léghajó, légtornász, légzsák, légcső, légmell, légnyomás és így tovább.

 

A rádió és a televízió az egyik legismertebb, legnépszerűbb magyar nyelvésszé tettek. Így lettél az egész országban „Tanár úr”. Sőt, még a könnyűzenei élet is „megemlékezett” rólad. Az egyik legnépszerűbb ilyen dalos emlékmű az Irigy Hónaljmirigy együttes egy számából: „lemegyek a tóra, ott a Grétsy László, na álljunk meg egy szóra”. Hogy viselted ezt az ismertséget?

 

Sosem zavart, de mindig nagyon vigyáztam, hogy ne is legyek soha feltűnő, magamutogató. Az ilyet mindig rendkívül visszataszítónak találom. Akár kevésbé, akár jobban ismert az ember, jó ha tudja, hogy nem ez teszi az életét értékessé.

Ugyanakkor fontos, hogy a média világa milyen nagyszerű lehetőséget adott épp az előbbiekhez: kilépni az elefántcsonttoronyból, hogy megoszthassam másokkal is azt, amit tanultam, amit fontosnak és szépnek, értékesnek, sőt, szórakoztatónak és érdekesnek tartok. Úgy vélem nagyon sokat köszönhetek a rádiós műsoroknak, amelyekben rendszeresen, évtizedek óta dolgozhatok, és a televíziónak is.

Az első tévés műsorom 1960-ban indult, Családi félkör címmel, majd sorban következtek A nyelv világa, a Szójáték klub, a Szabálytalan nyelvtanóra, az Álljunk meg egy szóra, a Gyöngyök, végül, 2004-ig, az Anyanyelvi szószóló. Hát kinek adatik meg, hogy a hivatásáról-hobbijáról 44 éven át beszélhessen egy ekkora nyilvánosság előtt? Hálás vagyok ezért a lehetőségért, és remélem hasznosan és örömet okozva éltem vele!

 

El kell, hogy mondjam, kiskölyökként nekem teljesen természetes volt, hogy délután a tévében látlak (a televíziózásod kezdete után egy évtizeddel születtem), este meg már otthon vagy a konyhaasztalnál, s tréfásan mondod a négy gyereknek a szendvicsek fölött, mintegy vacsoraindításként: „Mindenki küzd az életéért!” (Ugye, mi ezek után ugrottunk neki az evésnek.) Nem gondoltam én a tévéről semmi különöset, olyan magától értetődő volt. S ennek meg is van a jó oka (személyes ismerőseid ezt mind megerősítenék): te mindig teljesen önmagad voltál! A valóságban is pont olyan barátságos, megértő, kedves, nyugodt és derűs, mint a képernyőn! Ezt sokan nem mondhatják el magukról…

Tudom, hogy komoly sportkedvelő vagy, magad is komolyan sportoltál. Mesélnél erről?

 

Már fiatalon rajongtam az atlétikáért, igazolt sportoló voltam. Különösen a rövidtávú futószámok álltak jól nekem, de nagyon szerettem egy olyan atlétikai ágat, amely azóta már nem szerepel az olimpiák programján. Ez a helyből távolugrás! Külön jó volt benne, hogy ezt otthon, a kertünkben is tudtam állandóan gyakorolni, csiszolni. Arra is nagy hangsúlyt fektettünk Édesanyával, hogy mind a négy gyerkőcünk is sportoljon. Ezt persze a feleségem nélkül nem lehetett volna megoldani: mindannyitokat már hajnalban ébresztett és vitt az uszodába, onnan az iskolába, majd vissza a Margit-szigetre a délutáni edzésre. Ugye ismerős?

 

Hajjaj!!!…

 

Magam mind a mai napig, minden áldott reggel tornászom – ahogy idősödöm, egyre többet, mert már egyre nehezebben „ébrednek föl” reggel a térdek, a csípők. Jelenleg 20 perc az adagom!

 

Közismert zene- és színházrajongó vagy. Milyen a kapcsolatod a zenével?

 

Valóban zenerajongó vagyok, a szüleim zenére neveltek. Az autómban mindig szól valamilyen operaária. De bevallom, a könnyűzenét, a ma divatos együtteseket, irányzatokat egyáltalán nem ismerem. Hangsúlyozom: nem nem szeretem, csak nem ismerem őket. Egyszerűen nincs módom követni a fejlődést, a változásokat.

 

De ha jól emlékszem említetted, hogy nem csak hallgatni szereted a zenét! Sohasem felejtem el azt a karácsonyt, amikor az egyik unokatesóm pianínóján játszani kezdtél!

 

Mint mondtam, a szüleim is zenére neveltek: évekig tanultam zongorázni és gitározni is. Így utólag még nekem is furcsa, de jó ideig még játszottam is egy dzsesszzenekarban, zongoristaként.

 

Engedj meg három butácska kérdést! Rendszeresen fölteszik nekem Apuskával kapcsolatban!

Az egyik: hogy állsz a dohányzással?

 

Ez valóban nem fontos kérdés, de legyen. Meglehetősen átlagos módon, a katonaság alatt bizony rászoktam a cigarettázásra. A feleségem is dohányos lévén, évekig szívtuk együtt a füstöt. Később azonban, pár évtizede már, észrevettem, hogy előadásokon vagy épp tévés fölvételeken gyakran krákogok, köszörülgetem a torkom. Ez nekem is kellemetlen volt, meg másokat is föltartottam a munkájukban.

 

Ne folytasd, láttam! Egyszer, ahogy hazaérkeztél, pont erre az asztalra tetted a nálad lévő fél doboz BT-t. Soha többé nem gyújtottál rá! Ez nekem a hivatásod iránti elkötelezettséged szimbóluma lett!

A másik bosszantó kérdés, amelyet mindig megkapok, ha rólad hallanak, az, hogy melyik a legszebb magyar szó?… Tudom, „legszebb szó” – nincs. De talán így érdekesebb, értelmesebb a kérdés: „Mi a kedvenc szavad?”

(Apuska úgy húsz feszült másodpercig, huncut szemöldök-összehúzással koncentrál, majd megszólal:  )

 

Ha egy fémiparral, szereléssel is foglalkozó cégnek saját ovija is van, az nem más, mint:

vasszervízóvoda.

Ebben a szóban négy nyelven is benne van a ’víz’ szó: magyarul középen, az elejét fonetikusan kiejtve németül (vasszer), a végén lengyelül (voda), a középtáji hosszú „ó” pedig franciául jelent ’víz’-et, ha helyesen ejtjük ki, mert ők úgy írják le, hogy „eau”. Hát nem nagyszerű?

 

A harmadik kérdésem pedig ez (nyilván tanár korodban terjedt el): igaz az, hogy fejből ismered kedvenc költőd, Ady Endre összes versét?

 

Nem, nem igaz.

Az én koromban már felejt egy keveset az ember.

 

Tudom, hogy egy nagy álmodon dolgozol, már pár éve. Végezetül ejtenél erről néhány szót?

 

Örömmel. Az alapgondolat már 1970 táján megérett bennem. Akkoriban vezettem Vargha Balázs kollégámmal egy vasárnaponkénti játékos összejövetelt, ez volt a Nyelvi Játékosok Klubja. A sziporkázóbbnál sziporkázóbb ötletek, nyelvi lelemények óriási parádéja volt ez. Már előtte is elhivatott nyelvi játékos voltam (meggyőződésem, hogy ebben a formában lehet a legeredményesebben, szórakozva-szórakoztatva, élvezettel csiszolni nyelvünk, kifejezésmódunk, szókincsünk), s azóta is csak gyűlnek a nagy szekrényben a játékok, fejtörők, rejtvények, érdekességek. Már régebben megjelent az Anyanyelvünk játékai című könyvem – igen nagy sikerrel. Úgy tudom, azóta újabb kiadása is napvilágot látott.

Pár éve úgy éreztem: itt az idő, meg kell csinálnom a magyar nyelvi játékok nagykönyvét. Kicsit vissza is vonultam az ügy érdekében, s már két éve ezen dolgozom.

 

Mikor lesz kész?

 

Talán már… De maradjon ez még titok! – mosolygott rám Édesapám búcsúnk előtt.

 

Grétsy Zsombor

2010. július 15.

nyest.hu

 

 

„Szeretem nyelvemet, ezt a minden előttem élt magyarnak lelkével átitatott drága örökséget, ezt a minden utánam élő magyarra átszármaztatandó szent muzsikát, s gyönyörűséges kötelességemnek érzem ennek minél tökéletesebb megismertetését, megbecsültetését, megkedveltetését.”

Zsirai Miklós

 

 

Grétsy László:

Levélféle Hajdú Péter akadémikushoz 

(Élet és Irodalom 41/20, 1997.05.16., 6)

 

Kedves Barátom! Van annak már 14-15 éve is, hogy legutóbb találkoztunk. Ha jól emlékszem, a televízió egy akkori, talán egy évtizedet is megélt nyelvi műsorának („A nyelv világa”) egyik adásában volt ez, ahol rokonszenvesen fejtegetted, hogy az idegen szavak, főleg szakszavak terjedése – előttem vannak példáid is: on-line, off-line – milyen nehézségeket okoznak a magyar lakosságnak, s javasoltad, hogy ahol csak lehet, tájékoztassák a fogyasztókat, a vásárlóközönséget magyarul.

Most május 9-én egyszerre két helyen is találkoztam a neveddel: egy meghívón s egy nyilatkozatban. A meghívó egy óbudai általános iskola május 28-án tartandó névadó ünnepségére invitál. Az iskola e napon veszi fel az 1955-ben elhunyt jeles finnugor nyelvésznek, nyelvrokonaink kiemelkedő tehetségű és hatású kutatójának, Zsirai Miklósnak nevét, s a róla megemlékező beszédet Te, e tudományterület egyik jelenlegi legnagyobb alakja mondod. A nyilatkozat pedig, amelynek 39 aláírója között ott látom a Te nevedet is, sommásan annak a nézetnek a „tudományos”, kinyilvánítása, hogy a nyelvművelés, az anyanyelv ápolása „a tudomány mai állása szerint” értelmetlen, fölösleges tevékenység, s az idegen szavak támadásától, növekvő térhódításától s az elamerikanizálódástól való „ódzkodás” egyszerűen egy ősi ösztön; ugyanaz az archaikus ösztön, amelyet a „fajgyűlölő ideológiák” is fel- és kihasználnak.

A nyilatkozat nem szűkölködik csúsztatásokban, torzításokban. Azt írja, hogy a „nyelvvédők” szerint rendeleti úton kell megvédeni a magyar nyelvet az idegen szavak használatától. Ez így természetesen nem igaz. A nyelvművelők – sok-sok olvasó hallgató, néző tanúsítja – nem általában minden idegen szót bírálnak, sőt igyekeznek meggyőzni az érdeklődőket, hogy szükség esetén, vagyis ha egy új fogalom megjelölésére nincs megfelelő szavunk, s nem is igen remélhető, hogy lesz, el kell fogadnunk az idegen szót, kifejezést. Rendeletet vagy pláne nyelvtörvényt általában az idegen szavak ellenő A nyilatkozat aláírói nyilván nemigen veszik kezükbe az idén éppen 125 éves Magyar Nyelvőrt. Persze, miért is vennék kezükbe? Az aláírók jelentős része anglista, amerikanista, közöttük jó néhány angol nyelvészeti doktorandusz, aki az angol és amerikai angol nyelv oktatásával és kutatásával kíván foglalatoskodni, továbbá az elméleti nyelvészetnek több olyan kutatója, aki nem a magyar nyelvvel, hanem általában „a” nyelvvel foglalkozik, általános törvényszerűségeket keresve. Honnan is tudhatnák hát, noha az említett akadémiai folyóirat idei első száma jegyzőkönyvszerű hitelességgel tájékoztat róla, hogy az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága még 1996 májusában tüzetesen megtárgyalta a kérdést, s a leghatározottabban úgy vélekedett, hogy egy általános érvényű nyelvtörvény az idegen szavak ellen káros volna, az egy-egy területre vonatkozó korlátozó, szabályozó előírások azonban szükségesek.

A nyilatkozat aláírói tehát mélységesen tévednek, vagy, mint említettem, torzítanak, amikor az idegen szavak elleni általános támadásról, nyelvtörvényről beszélnek. A valóság egyszerűen az, hogy most készül a reklámtörvény, s mivel a tervezetben számos tilalom is olvasható – tilos olyan reklámot közzétenni, amely közerkölcsöt sért, környezetet károsító magatartásra ösztönözhet stb. –, elengedhetetlennek érzünk egy olyan passzust, amely szerint olyan reklámot is tilos közzétenni, amely túlzott idegenszó-használatával vagy teljes egészében idegen nyelvű voltával sérti a magyar anyanyelvű lakosság személyiségi jogait. Mert ma már ott tartunk, hogy a Magyar Köztársaság teljes jogú polgára Budapest utcáin sétálgatva minduntalan olyan feliratokkal találkozik, amelyek neki vagy neki is szólnak, őt akarják rábeszélni, rábírni valamire, de nem anyanyelvén, hanem a reklámok „jóvoltából” a szélvihar gyorsaságával és hevességével terjedő amerikai angol nyelven. Mi ez, ha nem a személyiségi jogok durva megsértése? S az ez ellen tiltakozókat még ki is oktatják! Azt írják, hogy a nyelvművelők „a konzervatív nyelvhasználatot” részesítik előnyben, mivel aki az idegen szavakat, fordulatokat nem látja szívesen, az mind konzervatív. Ezek szerint a múlt század nyelvújítói mind konzervatívak voltak, amiért több tízezer magyar szót alkottak, hogy a tudományokat magyar nyelven is lehessen művelni? Ugyancsak a konzervatív nyelvhasználat rabjai századunknak azok a lelkes sportújságírói, akik, mivel magyar nyelven akarták tájékoztatni olvasóikat a különféle sporteseményekről, pályázatok segítségével vagy kétszáz szót megmagyarítottak, a knock out-ot kiütés-sel, az offside-ot les-sel, a modern pentatlon-t öttusá-val, az épée-t párbajtőr-rel váltva fel? S mindezt Magyarországon nyilatkoztatja ki néhány képzett nyelvész (linguist)!

Vagy itt van a nyelvkihalás ügye. A nyilatkozat megszövegezői szerint „A magyar nyelv és a legtöbb más nyelv tömegesen vett át idegen szavakat történetének különböző korszakaiban, mégsincs tudomásunk olyan nyelvről, amely »elromlott« vagy kihalt volna ennek következtében”.

Nem, az nem lehet, hogy ezt Te figyelmesen elolvastad, s úgy írtad alá. Nem lehet, hiszen éppen Te a Finnugor népek és nyelvek című, méltán népszerű könyvedben részletesen írtál azokról a magyarral rokon népekről, így a merjákról vagy a muromákról, akik elszlávosodtak, elvesztették nyelvüket, s mint népek is eltűntek. Sőt még a karatájokat is említetted, akik mint nép nem haltak ki, külön etnikai csoportként ma is élnek, de finnugor nyelvüket elfelejtették. Róna-Tas András most megjelent kitűnő könyvében olvasom: „Egyes vélemények szerint egész Oroszország valójában a bevándorló szlávok által egymás után asszimilált finnugor népességből áll. Ha ezt a teljes Oroszországra kiterjedő finnugor népességet feltételező véleményt egyelőre nem is lehet bizonyítani – noha cáfolni sem –, arra számos bizonyíték van, hogy finnugor népek elszlávosodtak és eltűntek.” (A honfoglaló magyar nép, Balassi Kiadó, Budapest, 1996.153. o.)

Nos, ennyit a nyilatkozat állításairól. Legföljebb még azt teszem hozzá, hogy a nyelvművelők általában nem a nyelvet bírálják, hanem a nyelvhasználatot. A kettő nem ugyanaz. Hosszú távon azonban, évtizedek vagy inkább évszázadok alatt, a nyelvhasználat visszahat magára a nyelvre is. Tehát ha a magyar nyelvet nem is fenyegeti a kihalás veszélye, sőt gazdagságban, kifejezőerőben bármely más nyelvvel versenyre kelhet, ha sok olyan elveket hirdető, olyan szemléletű ember él vagy fog élni ebben az országban, mint amilyen elveket és szemléletet a nyilatkozat tükröz – mondjuk, néhány millió –, akkor már csakugyan veszély fenyegetné a nyelvet.

Végezetül még egyet hadd idézzek emlékezetedbe, bár ezt Te amúgy is nagyon jól tudod. Zsirai Miklós, aki ugyanazt a tudományterületet művelte, mint Te, a harmincas években öt éven át az akkori nyelvművelő folyóiratnak, a Magyarosan-nak is a szerkesztője volt, s gyakran tartott nyelvművelő, anyanyelvi ismeretterjesztő előadásokat a rádióban is. Ezekből az előadásokból a Magyar Rádió tavaly egy csinos és értékes kötetét ki is adott Zsirai Miklós emlékére: Azon a meghívón, amelyre levélfélém elején utaltam, egy idézet is olvasható attól a kiemelkedő tudóstól, akit a névadó ünnepségen méltatni fogsz. Az idézet a következő.

„Szeretem nyelvemet, ezt a minden előttem élt magyarnak lelkével átitatott drága örökséget, ezt a minden utánam élő magyarra átszármaztatandó szent muzsikát, s gyönyörűséges kötelességemnek érzem ennek minél tökéletesebb megismertetését, megbecsültetését, megkedveltetését.”

Kedves Péter! Kérlek, nyugtass meg, hogy ha a Te aláírásodat is tartalmazó másik irományt nem is, ezt valóban figyelmesen elolvastad.

 

Grétsy László

 

 

 

Forrás:

MTI

kulturpart.hu

web.unideb.hu

csaladilap.hu

nyest.hu

 

 

 

Hírek

puffogok

Elolvasta:
16 704
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Levélben írtam: Ne puffogj… Válaszul kaptam: Ilyen szó nincs!

 

 

 

Azt mondják, ma már nem puffoghatok. Ilyen szót nem ismer a Magyar Tudományos Akadémia. Nem ismerte már A MAGYAR HELYESÍRÁS SZABÁLYAI Tizenegyedik kiadása sem 1986-ban.

Pufoghatok, puffanhatok – ha leesek, és felpuffadhat az arcom a begyulladt foggyökeremtől.

De nem puffoghatok. (Csak a puffogó vipera tarthatta meg jogát a puffogáshoz.)

 

Hűtlen lettem hozzád helyesiras.mta.hu, vedd tudomásul, hogy van, aki még manapság is puffog!

 

A wikiszótár megkegyelmez nekem, még példamondatokat is mutat:

 

– Hadd puffogtassák el puskapoukat!

…a duda nyekegte a nótáját, a vert asztal puffogott; s a kápolna oltára előtt kiterjesztett karokkal…

– Mi… mi… – puffogott Colos, mint egy lyukas játékpuska.

És még egy pár idézettel simogat: puffogj csak puffogj.

 

A „Népszótár” is ismeri még a szót:

puffog – dohog, durcáskodik, duzzog (Hát erre gondoltam, én, az őskövület!)

 

És leltem még:

 

puffog, buffog – megharagszik, emiatt dúl-fúl ÚMTsz (pufog). Általános népi szó és hangalakváltozata.

 

forrás: Székely-magyar szótár – szekelymagyar.transindex.ro

 

 

És a legszebb, legjobban nekem tetsző Pais Dezső írása! Elolvasása után úgy érzem, szívesen puffognék még pár száz évig…

 

 

Pais Dezső: Puha, puffan, páhol.

 

Puha, puffan, páhol.

 

MIKLOSICH a puha szót a halitus, hauch jelentésű pih és a pluma tenuis, flaum jelentésű pih szavakkal együtt a feltételezett ó-szláv pyh, új-szl. pih halitus, cs. puch flaum szavakból származtatja (vö. Nyr. XI, 365—6). Ezt a magyarázatot HALÁSZ IGNÁC: Nyr. X, 351 “»Visszahódított« magyar szók” c. dolgozatában nem fogadja el. Azt mondja, hogy a puha inkább a tót puchi-val vethető össze, amely nőnemű pucha alakjában teljesen megegyezik a magyar szóval. HALÁSZ azonban hangsúlyozza, hogy a puha szláv eredete ennek ellenére sem bizonyos és inkább hajlik BUDENZ felé, aki finnugor eredetűnek tartja a szót. A MUSz. 446—7 szerint ui. a m. puha csak fogalomtársulásnál fogva fejezi ki a lágy-at és első jelentése pohadt, tumidus volt. BUDENZ, MUSz. 440—1 a pohos, pohók és a pofa, pofók szavaknál szintén a duzzadt, tumidus jelentésre megy vissza és 441—2 a poffad ~ puffad (pöffed) szavakhoz kapcsolja őket. Mindezek alapjául pedig ugor psng-, psg- (m. poh-) tumere tövet jelöl meg, amelyhez rokonnyelvi megfelelőkre is hivatkozik. Ennek igei származéka (nomen verbaleja) szerinte a *puhajs > puha. HALÁSZ: Nyr. XVIII, 215 visszatérve a puha szóra, annak a valószínű ségét pedzi, hogy a tót puchy a magyarból való. BUDENZ magyarázatához csatlakozik SZEREMLEY CSÁSZÁR LORÁND: Nyr. XXV, 163.

Arra akarok itt rámutatni, hogy BUDENZnak és HALÁSZnak igazuk volt, amikor a puha szót eredetinek tartották.

Tekintsük át a következő szócsoportokat:

A. I. puffan [1. hangról, 2. esésről] : püffen [esésről] | puffant [hangról] NySz. pufog ~ puffog [1. hangról], 2.dörmög, haragszik: püfög szaggatottan, visszafojtva sír: pöfög | puffad mérgelődik magában | puffaszkodik duzzog.

A.II. pufol ütlegel: püföl; ö s s z e-pufol összeüt, összetákol (egy adat Zala megyéből, ahonnan, közelebbről Zalaegerszegről, magam is ismerem) | pufál püföl | puflag ütleg ; puflagol ütlegel | pufákol ~ pufátol ~ pufánkol ütlegel. — Vö. bufol, bufál, bufog, buffan, buffant (EtSz. I, 552): dufál, duffan, duffant stb.

A. III. puffad (f e l-) NySz.: poffad, k i-, m e g-poffad, poffadás NySz.: püffed (f e l-) ~ pöffed (fe l-) NySz. | puffadék tumor NySz.: pöffedék NySz.: pöfeteg NySz. | puffadoz (e l-) NySz.: pöffedező dagadozó | puffaszt (f e l-) NySz.: püffeszt~pöffeszt | puffan (f e l-) NySz. | puffancs.

A. IV. pufa~pofa C.-ból; pof-on Czegl: MM. 189-ből NySz.; pofoz (m e g-) Czegl.: Japh. 104-ből NySz.; pofáz Pázm: Préd. 1082-ből NySz.| pofos pufók | pufók ~ pofók: püfők | pufi pufók | pufli ua. | pofit, pufatos ~ pofitos ~ pofotyos ua. | pufál zabál.

B. I. puhan puffan | puhant ~ puhint puffant (pl. ágyúval, puskával) | puhantós hang mély, dörmögő? | puhog puffog | puhatag pöfeteg-gomba, lycoperdon bovista.

B. II. puhol 1. püföl, 2. porol 3. puhít (párnát, derékaljat, almát ü t ö g e t é s s e l ; e l-puhol elver, elpüföl ; k i-puhol 1. kiporol, 2. megpuhít (párnát, úgy hogy a szalmát benne ü t ö g e t é s s e l összetöri ; m e g-puhol megpuhít ; f e l-puhol fölpuhít (párnát, derekaljat | m e g-puhingál megver, eldönget | c s u h é-puhé ~ c s i h é-puhé ~ c s i h i-puhi ütés-verés | m e g-puhudik megpuhul | puhogó elérett, szotyogós, túlságosan leves | puhongós puha, puffadós | puhos korhadt.

B. III. poháll dagaszt (kenyértésztát) | pohaszt 1.pohosít, pohossá, tesz, 2.dagaszt | púhos ~ pohos: pöhös | pohók potrohos, pohos CzF.

 

A felsorolt szócsoportok jelentéskörét tehát így jelezhetjük:

                                 A. puf-                                                     B. puh-

I.                            1. hang, 2.                                                    hang

                                  esés                   1. ütés-verés, 2. kevéssé szilárd halmazállapot —az 1.és

II.                           ütés-verés                                             2. keveredve is

III.                         duzzadt alak

IV.                        duzzadt alak

 

Az összeállítás szerint a két tő: puf- és puh- családja alak és jelentés tekintetében egyaránt közösséget mutat egymással. A hang, amelyre vonatkoznak, olyan, amilyen p u h a vagy d u z z a d t ü t ő d é s énél vagy e s é s é nél támad. Az ü t é s meg a hangja közt keletkező kapcsolatra például hozhatjuk fel, hogy döng mellett szintén van e l-dönget elver. A hangot, illetőleg ütést jelentő szó pedig egész természetesen válhatott az ü t é s-v e r é s előidézte alaknak vagy h a l m a z á l l a p o tnak is a kifejezőjévé. Így előzhette meg a pufogó, puffanó értelem a mostani puha jelentést a puh- tő származékainál, köztük a puhá-nál. A puha szóra tulajdonnévi adatot 1438-tól ismerünk (OklSz.), köznévit C.-tól, még pedig malacus mollis jelentéssel (puhán, puháskodik, puhaság, puhaszt, puhít, puhogat, puhul, puhatol, puhatolódik NySz.).

A pofa és puha képzés szempontjából olyan viszonyban állhat a puf-~ pof-, illetőleg a puh-tővel, mint pl. a fita ~ finta a fit- (fitul, fitos, fintor) vagy a potya a poty- (potyog, potyol, potyó, potyor) tővel (vö. PAIS, A fitul, finta szócsalád. MNy. XI, 357). Az -a lehetett denominalis deminutiv képző, lehetett azonban deverbalis igenévképző is, ami különben alapjában egyremegy (vö. PAIS: MNy. XXII, 135 a s e s e-susa szóról).

A hangutánzó puf- ~ pof– tőhöz a pufók ~ pofók esetében -ók kicsinyítő (nagyító) képző járult, a puh-~ poh- pedig a puhos~ pohos-nál közvetlenül vette fel az -s melléknévképzőt.

A tárgyalt szavak rokonságába tartozik a páhol, illetőleg e l-páhol ige is. A páh- tő — azt gondolom — lehet a puh-~ poh– hangutánzó hosszúhangzós változata. És ide tartozhatik egy helynév is, aminek a vizsgálata adta tulajdonképen az ösztönzést az előző szócsoportok vizsgálatára.

Zala megyében Keszthely közelében van A l s ó- és F e l s ő-Páhok. Ennek felel meg:

 

1259: Terra castri Zaladiensis Paah in qua castrenses p e l l i p a r i residebant; 1289: Tres ville Phah [?] nuncup.; 1324, 1328, 1382: Poss. Paah; 1340: Nogpah; 1340: Huzzyvpah; 1354: Poss. Scenthanduryaspaha, B e u rpah; 1354: Bodugazunpaha; 1368: Huzziupah, Zent-Andraspah, B o rpah; 1369: Huzyupah al. nom. B e u rpah, Zenchandreaspah, Bodugazzonpaha; Felpah al. nom. Nemethpah; 1419: Poss. Hozyupah al. nom. Nemetpah et Zent Andraspah; 1430: Kyralfyapah et Hwziupah; 1479: Bodogazonpahya (CSÁNKI III, 91).

 

Eszerint régen több Páh volt és ma is van kettő. Így aztán érthető, hogy a mai nyelvben a többesszámi Páhok forma merevedett meg (vö. Nyr. XIII, 5, 122, XXII, 374).

A fentebbi adatok közül az elsőben (1259.) azt olvassuk, hogy a helységben eredetileg “c a s t r e n s e s  p e l l i p a r i” azaz t i m á r foglalkozású várnépek laktak. Ennek egyébként az 1354, 1368, 1369-ben említett B ő r-páh névben szintén nyoma maradt. A timármesterséghez, a cserzővargasághoz tartozik a bőrnek v í z b e n való kallózása, ványolása. Ez a bőr ü t ö g e t é s é v e l, v e r d e s é s é v e l történik (l. Pallas Nagy Lexicona IV, 692), tehát olyanféle művelet, amelyet joggal nevezhettek el a páhol, e l-páhol igével. Így gondolom én, hogy a Páh helynév a páhol igének páh– alapszavából származott, amely mint hangutánzó igenévszó önállóan is élhetett, és a bőrkészítés műveleténél az egyik mozzanat műszavává lehetett. Hogy pedig a timártelep épen ezen a helyen alakult, annak is megvolt az oka : az 1328-ban említett “palus s a a r Hwzys a a r nominata” és a “locus vulgariter H e w y z dictus” (a mai Hévíz! — CSÁNKI i. h.), amely különösen alkalmas volt a bőr áztatására.

Mátyás korában és 1504-ben merül fel Pah in com. Albensi sedis Zolt; a mai Páhi puszta felel meg neki Kiskőrös és Izsák között a koloni tó közelében (CSÁNKI III, 341).

 

                                                                                                                                 Pais Dezső

 

Ahol a köznyelvtől eltérő adatoknál nincs forrásjelzés, ott a MTsz.-ból idézünk.

Ehhez tartozik puhancs kisbéres, ostoros hevesmegyei tájszó CzF.; vö. pukkancs MIsz.

Vö. SIMONYI, TMNy. 385 és Nyr. XLII, 477. — Nb. még buhu- vagy puhu-b a g o 1y EtSz. I, 559.

 

 

forrás:

http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/eforras/tananyag/nyelveszet/puha_puffan_pahol.pdf