Egy verőfényes reggel, tekintettel Gölöncsér bácsi korára, az áramszolgáltató kisüzemből elbocsátották. Pedig harminc évig szorgalmasan kerékpározott egyhelyben, bekapcsolt dinamóval.
A portás fenéken se billentette a kapuban, csak barátja, Huszár Bandi kapott egy irtózatos nagyot az ülepére. Őt szó szerint kirúgták az állásából. Persze megérdemelte. Öregember létére, minek áll le vitatkozni Kence úrral, a főnökkel csak azért, mert elvette tőle az ebédjegyét is. Igaz, másnapra pacalpörkölt volt kiírva a kantinba, és mint édesszájú, Bandi azt nagyon szerette. Pedig reggel még örömtől kipirultan, izgatottan ment be a dinamórészlegbe, egy korhadt faládát cipelve. Főnöke, Kende úr kérdésére, hogy minek hozta be ide ezt a tákolmányt, ő csak kacsintva odasúgta a fülébe, hogy az éjjel befogta a villámot.
Mivel részeg — meg persze öreg is — már nem kellett felvennie a kerékpáros mezt sem, csak kezébe adták a munkakönyvét
Később miután feltápászkodott az utca porából, olyat káromkodott, hogy néhány szerelmet még nem ismerő veréblányka belepirult a közeli akácfaágon. Barátja, Gölöncsér Lajos leporolta, megkereste a ládát, majd elindultak a „Jobb, mint otthon” nevű kocsma felé. Szép lassan mentek, mert már volt idejük. – No, meg Bandi is húzta egy kicsit a lábát.
Ballagtak, s közben arról elmélkedtek, hogy mért kell, veszni hagyni az istenadta tehetséget, és mért kell egy életen át értelmetlen munkát végezni?
A kis Gölöncsért is — pedig csak a fafaragásnak élt — annak idején beadták tanoncnak a dinamó üzem pedálozó részlegébe, ahol máig is szolgált. Csak két év kihagyással, mikor is nemzetgyalázásért építkezésen kényszerdolgozott.
Pedig mindketten kivételes tehetséggel születtek, ami évezredben mérve is ritka. Igaz Huszár Bandi csak később jött rá, hogy lángeszű mestere a villanyszerelésnek. Mikor, mint elitélt albán kém dolgozott a bányában, egy mester mellé osztották, aki mérőműszer hiányában ővele ellenőriztette, hogy áram alatt vannak-e a magasfeszültségű vezetékek. Három nap alatt hetvenkétszer csapta meg a drót, aminek mindegyike végzett volna egy kisebbfajta megye lakósságával, de neki ez meg se kottyant. Ezért, mint kiváló vezető kegyelmet kapott és a még melegében a dunapentelei építkezésre kinevezték másodsegítő-helyettesnek Kánya Vili malterkeverő-mester keze alá, aki egyébként keresett miskárolója volt a falujának.
Ott találkozott Huszár Bandi újra gyerekkori pajtásával, Gölöncsér Lajcsival, aki már szoknyás kora óta csak a fafaragásnak élt. Még beszélni se tudott, de kicsi bugylibicskájával olyan sípot faragott, amit Leipziger bácsi, a boltos árult cukorból, hogy csodájára jártak. Négyéves korára pedig farigcsált egy olyan tyúkot, amit a sekrestyés udvarában az anyós éppen kopasztott. Egyébként leghorni vörös tojó volt, de azt a kicsi nem tudta. Bérmálásra pedig remekelt magának egy schaffhauseni zsebórát. Azt pácolt juharfából faragta ki, mert az még vízálló is volt és pontos, talán a rádiót is utána igazították.
Lassan, meg-megállva mendegélt a két barát. Éppen delet harangoztak, mikor a tikkasztó melegben elértek a kocsmához. A „Jobb, mint otthon” egy régi vastagfalú kőház volt és az udvarában jól ellehetett hűsölni a százéves gesztenyefa alatt. Lajcsi visszaadta a ládát Huszár Bandinak, mert eddig ő cipelte.
— Egyáltalán mi van benne? — kérdezte Gölöncsér.
— Befogtam egy villámot. Tudod, hogy milyen vihar volt az éjjel, de szerencsésen elkaptam egy kisebbet. — Evvel kinyitotta, hogy Lajcsi is belenézhessen.
— Azannya! Ki gondolná? — álmélkodott, mert a láda tele volt drótokkal, dobozokkal és egy kis acélkazetta is volt a jobb sarokba rögzítve, amin egy konnektor vége látszott.
— Ott van a szíve! Kicsire zsugorítottam a hely miatt. Ha oda a konnektorhoz bedugsz egy vezetéket, annyi áramot kapsz, amennyit akarsz. Várjál, lerajzolom neked, hogyan is működik.
Éppen akkor libbent oda a hetvenéves kocsmárosné, akit egyébként Karcos Rózsinak hívtak. Minden férfi ismerte és becsülte, mert néhányan még, mint pelyhes állú legénykék még pengőt loptak otthonról, hogy megláthassák, hogy mit hord a nő a lába töviben. De Bandi nem volt rá már kíváncsi, csak két liter bort, papírt és ceruzát rendelt. Miután Rózsi kihozta a párás üvegeket, ittak egyet, majd mire kiürült az első üveg, a rajz is kész lett.
— Namármost. Így szabályozhatod az áram erejét. Tehát beállíthatod egy olvasólámpára is, vagy ha Dunántúl teljes világítását akarod, az is mindegy neki — mosolygott büszkén Bandi.
— Lajcsikám, jó lenne, ha szerkesztenél egy díszesebb ládát a villámotthonnak. Meg a tetejére jól mutatna bükkfából egy mosolygó turulmadár.
— Nahát! Ez aztán a véletlen! — ujjongott fel Lajcsi. — Meglesz a madarad. Én meg faragtam somogyi bükkfából egy igazi komputert! Gazsi gyerek, a Meszteghy tisztelendő úr keresztfia, szétszedte nekem az övét, és én meg két év alatt kifaragtam az egészet a legapróbb alkatrészig. Grünwald órás adott egy nagyítót, avval még a csipszeket meg a processzorokat is kidolgoztam. Összerakni aztán már csak gyerekjáték volt. Még rovarirtóval is beszórtam az egész masinát vírusok ellen.
— És működni fog? — kérdezte Bandi kíváncsian.
— Hát a masina, amiről lenéztem, az működött, akkor az enyém is – mosolygott magabiztosan Gölöncsér.
— Csak kellenének még drótok hozzá Bandikám. Mindegy, hogy milyen vastag, csak vezesse az áramot. Csak hozd át és én megmutatom, hogy hova kell forrasztanod a meghajtókat.
Közben teltek az órák, újabb és újabb üveg bort rendeltek és fogyott a papír is, mert nem győzték a terveket, ötleteket lerajzolni.
Koraestére kidolgozták a legapróbb részletekig a tökéletes módosításokat. Mikor kifizették Karcos Bözsinek a hat liter bort és a négy felest, fáradtan, de boldogan hazanótáztak. Ahogy hajnalra kialudták magukat, egész nap szereltek. Használt villanykörtéket aggattak a fákra, az istállóba, a háztetőre pedig egy világháborúból maradt légvédelmi fényszórót is rögzítettek. Gazsi meg hozott egy gramafont ajándékba. Másnap lesz Lajcsi hatvanadik születésnapja és egy meglepetéssel akarják megünnepelni.
Még alig pirkadt, mikor Meszteghy plébános úr káromkodva, pókhálós reverendában lehozott a padlásról egy poros, fekete-fehér monitort. De azért mosolyogva adta Gölöncsér bácsinak, hogy: — használja egészséggel, nem, nem kell visszaadni — ásította, majd visszafeküdt aludni.
Este a megszokott békés csendbe burkolózott a falu. Pontosan kilenckor az ország bizonyos hivatalos helyein, ahol még a WC ajtók is csak kódszámmal nyílnak, nem hogy a számítógépek, egy beérkezett üzenetet olvastak káprázó szemekkel az ügyeletes tisztek. Először csak valami hülye viccnek vélték. Az egyszerű szöveg különben így hangzott:
„Lajcsinak születésnapja van, ezért tiszteletére ma huszonkét órakor öt percre kivilágítjuk a Balatont. Kérjük a légtérbe berepülő harci- és polgári repülőgépek pilótáit, hogy tegyék fel a napszemüveget. Aláírás: ’Éjjen Lajcsi!’”
Este aztán megkezdődött a csoda a faluban! Bandi másodpercnyi pontossággal tízkor lenyomott egy kapcsolót a ládán és hirtelen az egész vidék fényárban úszott. A Balaton vize felett az ég augusztusi napsütésben csillogott, mint amikor levesmarsra kongat a déli harangszó.
Előtte még azonnal az email vételekor a szakemberek százai próbálták lázas izgalommal azonosítani a számítógépet, ahonnan az ominózus email jött és persze annak a küldőjét is. Néhány specialistát rögtön szanatóriumba szállítottak, és amikor befutott egy újabb üzenet: — Na? Mit szóltok hozzá bubik? — a kutatócsoport főnöke az öreg professzora a mikroelektronikának és az akadémiának dísztagja is ráadásul, sírógörcsöt kapott és a hamarjában széjjeltépett diplomáján ugrált két lábbal. Az se segített.
Eredménytelenül tértek vissza a vadászgépek is, mert mire felszálltak a légtérbe hogy bemérjék a fényforrást, már újra sötét lett. A Tó felett rekedt vízimadarak is csak vakrepülésben találtak haza.
(Befejezés következik)
Legutóbbi módosítás: 2008.05.26. @ 12:13 :: kisslaki
