Pista úr ráérősen sétált a nemrég lerakott járda kövein. Vasárnap délután volt, tavasz és kellemesen sütött a nap. Az orgonabokrok már virágozni készültek, és a sárga virágú Forsythia bokrok vidáman kandikáltak ki a kerítések résein.
Pista úr itt lakott a város szélén egy takarosan felújított régi házban. Mindenki tisztelettel köszöntötte, ha szembetalálkozott vele, de senki nem tudta, mivel foglalkozik. Ha szóba került megélhetésének forrása, csak annyit mondott, hogy érdekeltségei vannak a belvárosban.
Pista úr tisztán, elegánsan öltözködött, bár egy kissé különc módra. Most is fehér betétes cipőt hordott, élesre vasalt halvány drapp színű nadrágot, hozzáillő kockás zakót, nyitott nyakú puha inget. Szemét sötét napszemüveg takarta, és pomádézott göndör haja enyhe pacsuli illatot áraszott.
Pista úr nem öncélúan sétált. Figyelte az utca forgalmát. Ki hova megy, honnan jön? Akad-e valami újdonság? Mint például az a család, amelyik most nemrég költözött be faluról, abba házba, melyiknek özvegyember gazdája elköltözött egy szebb, nyugalmasabb világba —, módfelett érdekelte. Miből élnek vajon? Kifizették már a rokonoknak a ház árát? Mennyi adóságuk van?
Pista úr nagyon udvarias ember volt. Mindenkivel szóba elegyedett. Mindenkihez volt néhány közvetlen szava. Ez sem tartozott azonban az öncélú beszélgetések közzé. Koránt sem. Hiszen így szerzett tudomást azokról a dolgokról, amelyek érdekelték. És minden érdekelte.
Pista úr szívesen felajánlotta a segítségét, ha valakinek gondjai akadtak. Legyenek azok bármilyen természetűek. Elsősorban anyagiak. Tudott szerezni hosszabb-rövidebb lejáratú kölcsönt. Na, nem ő adta. Szó sem lehetett róla, hogy ő bármilyen kapcsolatban is legyen a kölcsönökkel. Ő csak tanácsot adott, esetleg címet, ahova fordulni lehet.
Pista úr sok mindenkit ismert és ezt az ismeretséget használta fel, ha valakinek gondjai támadtak. Állást is tudott szerezni, vagy bejárónőt, kertészt, kiscselédet. Nem, nem — soha nem kért érte semmit cserébe, csak egy halk köszönömöt. És „ne tessenek senkinek sem szólni, hogy én ajánlottam” — mondogatta a hálálkodóknak.
Pista úr megállt most az új szomszéd kapujában, és a házból kilépő Rozikának udvariasan köszönt, és elégedetten legeltette a szemeit a sudár fiatal lány alakján. „Rozika, gyere be, ne álldogálj a kapuban!” — kiáltott ki az anyukája. „Ó, csak én rabolom az ifjú hölgy drága idejét” — válaszolt Pista úr. Rozika pedig elvihogta magát a furcsa szavak hallatán.
Pista úr megfigyelőképessége nagyon fejlett volt, és mély benyomást tett rá a fiatal teremtés esetlen vihogása. Sokat ígérőnek tetszett előtte ez a megnyilvánulás. Minden figyelmét most az anyuka felé fordította. „Szerencsésnek mondhatja magát asszonyom, hogy ilyen szép, okos gyermeke van. Hány éves is a kisasszony?” „Tizennyolc leszek!” — kiáltotta büszkén Rozika, bár a kérdés nem neki szólt.
Pista úr jól tudta, hogyan kell egy társalgást irányítani. Kihez kell a szavakat úgy intézni, hogy mások is hallják, és a maguk módján reagáljanak rá. Így folytatta hát: „Asszonyom, a mai világban félteni kell ám a kiskorú leánygyermeket, még ha ők ezt nem is fogadják jó szívvel.” Most sem a megszólított válaszolt. „Nem kell engem félteni, tudok én vigyázni magamra!”
Pista úr tudta mikor kell a beszélgetést abbahagyni, hogy nyoma maradjon. Most éppen ezért be is fejezte, és hangos „viszontlátásra” köszönéssel tovább lépett újabb megfigyelések, és beszélgetések reményében.
Eltelt néhány hét és a tavasz még jobban kiteljesedett. Kinyílott a gyöngyvirág az udvarokon, és bódító illata betöltötte a városszéli utcácska levegőjét. Rozika gyakran álldogált az udvarukon, a kapun belül és a kerítés résen leskelődött az utcára. Vajon jön még erre a kedves idegen, aki kisasszonynak titulálta, de közben bosszantó módon lekiskorúzta is? Az édesapja sokat dolgozott, gürcölt, minél hamarabb meg szerette volna adni az adóságot, amit a házvételkor kért. Édesanyja meg egész álló nap zsörtölődött valami miatt. Elkívánkozott innen Rozika — akárhová. Egyszerű kis lelkében Pista úr testesítette meg azt a távoli izgalmas, szép világot, melyről bár semmit nem tudott, de ahova vágyódott.
A közeli térre mutatványosok érkeztek, állatsereglettel, bohócokkal, akrobatákkal. A gyerekek és a fiatalok alig várták a szombati megnyitót. Rozika nagyon szeretett volna elmenni, de nem volt, aki elkísérje, édesapja későn került haza, édesanyja pedig hallani sem akart egy ekkora pénzkiadásról. Mentőangyalként jelent meg Pista úr a kapu előtt. Udvariasan bekopogott, beköszönt, majd megkérte a háziasszonyt, hogy engedje el vele Rozikát a matinéra. Természetesen a költségeket viseli, és megígéri, nagyon vigyáz rá, és időben haza hozza. „Épen és egészségesen!” — tette hozzá tréfás pátosszal.
„Látom, nagyon okos lány vagy” — beszélgetett Pista úr Rozikával a cirkusz felé menet —, „hány osztályt jártál? Mert most ugye már nem jársz iskolába?”
„Nyolcat végeztem” — válaszolta kis kacajt hallatva a kislány.
„Nyolcat?” — csodálkozott Pista úr.
„Igen, igen!” — kacarászott tovább a kérdezett — „a kisegítőben”.
„Értem” — nyugtázta megelégedve Pista úr.
Az előadás nagyon jól sikerült. Rozika kitűnően szórakozott. Kacagta a bohócokat, csodálta a táncoló lovakat, izgult a kötéltáncos miatt, és Pista úr háta mögé bújt ijedtében, mikor bejöttek az oroszlánok. Hazafelé menet végig csacsogott, ugrándozott. Alig bírt magával a boldogságtól.
„Mikor töltöd a tizennyolcat, Rozika?” — kérdezte hirtelen a férfi.
„Holnap, holnap!” — énekelte ugrálva.
Hazaérkezve Rozika boldogan rontott be a házba, és be nem állt a szája, akkor élmény volt számára az előadás. Az édesapja is hazaért már, és behívta a kedves Pista urat is, megköszönni a kislánynak szerzett szép délutánt.
„Nem akarok zavarni!” — szabadkozott.
„Nem zavar, de ha most önnek alkalmatlan, akkor jöjjön vissza holnap, vasárnap délután egy kávéra” — kedveskedett az édesanyja is.
„Nem, sajnos nem érek rá. Az érdekeltségeim vasárnap is lekötnek” — magyarázkodott.
„Sajnáljuk! Talán máskor…”
„Jövő vasárnap! Akkor lesz egy kis szabad időm”.
Ebben maradtak, és így is történt. Egy hét múlva Pista úr elegánsan, bár kissé feltűnően, mint mindig, megjelent Rozika szüleinél egy kávéra. Kellemesen elbeszélgettek mindennapos, lényegtelen dolgokról. Kifelé menet a vendég megemlítette úgy mellékesen, hogy egy barátja újonnan létesített vállalkozásához keres ügyes kezű varrólányokat. Fizetett betanítási időt ajánl, mert hamar be szeretne indulni a konkurenciát megelőzve.
„Beajánlhatná Rozikát” — szalad ki az anya száján a kérés.
„Meglátom, megkérdezem a barátomat, de csak ha már nagykorú lesz”.
„Nagykorú vagyok!” — kotnyeleskedett bele a beszélgetésbe a kislány.
„Majd jelentkezem” — búcsúzott Pista úr.
Pista úr türelmes embernek tartotta magát. Soha nem sietette a dolgokat, nem erőltette. Hagyta, érjenek be maguktól. Véletlenül elejtett megjegyzései, mellékesen odavetett információi a türelmetlen embertársai lelkében termékeny talajra találtak. Ők bezzeg sietették volna a dolgokat, a nyereséget, hasznot, gyors gazdagodást óhajtó vágyaik sarkalták őket.
Rozika és szülei is alig várták a vállalkozó válaszát. Három nap múlva, nagy megelégedésükre, meg is kapták. Pista úr hozta, és mindenféle óvatos kifogásokat sorakoztatott fel ellene, de amikor a feltételeket meglátták, lelkesedésük minden kifogást elsodort. Az ajánlat egy hónapos betanítási időszakról szólt. A jelentkező varrólány a fizetés felét kapja, teljes ellátást — koszt, lakás. Ez a fél fizetés is több, mint apa nehezen megszerzett havi bére. Egy kérdés maradt még ezek után nyitva: a fővárosba való felutazás kérdése.
„Szó sem lehet róla, hogy egyedül utazzon!” — szegezte le Pista úr.
„De hát dolgozom” — siránkozott az apa.
„Volna esetleg egy megoldás” — óvatoskodott Pista úr — „tudniillik az unokanővérem, aki most nálam vendégeskedik, a héten akar visszautazni a fővárosba. Megkérhetném, legyen a kisasszony kísérője. Igaz nagyon szigorú asszony.”
Mindent megbeszéltek, és Rozika érzékeny búcsút véve szüleitől, a szigorú szemű középkorú hölgy társaságában felszállt a gyorsvonatra.
Pista úr kikísérte őket az állomásra, és látva, hogy jó kezekben van Rozika, nyugodt szívvel sétált haza. Közben figyelmesen vizsgálgatta a környéket, ahol végigment, a házakat, az embereket. Ugrásra készen figyelt mindenre, mint a vadat becserkésző ragadozó.
Az első levél egy hét múlva érkezett. Kissé dülöngélő nagybetűkkel írta Rozika, hisz a kisegítő iskolában csak ennyi tudományra jutotta. Beszámolt benne mindenféléről, hogy milyen aranyosak a lányok, a többiek, hogy a főnökasszonyt úgy kell szólítani: Blanka madám, hogy a kuncsaftok is milyen kedvesek, hogy külön szobája van…
A következő levél egy hónap múlva jött meg. Ebben is lelkes szavakkal ecsetelte a mindennapok apró örömeit, és pénz is volt a borítékban. „Egy kis hozzájárulás az adóság törlesztésére” — megjegyzéssel.
Havi rendszerességgel követték egymást ezután a levelek. Egyre több pénz volt bennük, és egyre kevesebb sor. Rozika lelkes beszámoló helyett csupán néhány szó, hogy „vettem egy új kalapot”, vagy egy új ruhát, bundát, meg más ilyesmit.
Rozika szülei örömmel fogadták a pénzküldeményeket, szépen apadt az adóság, csak a kislány szófukarsága aggasztotta őket. De hogy nincs rossz dolga, azt kiolvashatták a levelekből.
„Jó lehet ott a fővárosban élni, ahol még a varrólányok is ilyen jól keresnek!” — gondolták magukban.
A nagy szalonban unatkozva lógatták a lábukat a lányok, Rozika egy mély fotelbe süppedve meredt maga elé, látszott az arcán, hogy ez a lusta semmittevés az életeleme. A báros fiú a pult mögött halkan zörgött a poharakkal. A szoba távoli homályos zugában ült Blanka madám, mint egy pók a hálója sarkában. Ebbe a koradéli csendben ágyúlövésnek hatott, ahogy kinyílt hirtelen a bejárati ajtó és egy ottfelejtett szék felborult. Hirtelen mindenki odanézett. Az ajtónyílásban pedig megjelent egy elegáns úr — Pista úr, régi ismerősünk. A lányok felugráltak, és köréje sereglettek, de ő elhessentette őket, és a közelgő madámhoz lépett, karon fogta, majd eltűnt vele az iroda nevű különszobában.
„Ki ez?” — kérdezte az új lány, aki a múlt héten érkezett.
„A tulaj!” — mondta áhítattal a báros fiú.
Legutóbbi módosítás: 2008.04.16. @ 07:23 :: dr Bige Szabolcs-
