Tükör®regény – 13. fejezet

Ez a könyv: kettő az egyben! Egy történet két asszonyról, akiknek a sorsa egy véletlen folytán pár pillanatra összekapcsolódott s ettől kezdve életútjuk hol párhuzamos, hol érinti egymást.

 

13. fejezet

 

Horvai mesterfodrász

 

Horvai mesterfodrász nem értette, min bazsalyognak a lányai olyan sejtelmesen. Barátságosan visszamosolygott rájuk, ez azonban csak olaj volt a tűzre, viháncoló nevetésben törtek ki.

  – Mi van, hölgyek, nyitva van a sliccem?

  Az egyik lány vonagló járással odament hozzá, benyúlt a köpenye zsebébe és a két ujja közé csippentve kihúzta azt a bizonyos névjegykártyát, aztán egy lezser mozdulattal a főnöke orra alá dugta.

  – Tegnap itt járt a hölgy, akit szívesen felhívna.

  Horvai úr elvette a névjegyet, rábámult, megforgatta s közben erősen kutatott az emlékezetében. Lassan felderengett valami.

   – Mondtuk neki, hogy jöjjön vissza ma.

   A férfi önkéntelenül a tükörbe pillantott, hogy ellenőrizze a küllemét.

   – Köszönöm, lányok!

   Ettől a perctől kezdve Horvai Kornélnak fergeteges jókedve lett. Mi a szösz, a csábos tekintetű érett vöröske személyesen kereste? Alig várta, hogy a lányok figyelme elterelődjön róla, beosont a kis irodájába s  márkás kölnijéből, megerősítendő a reggeli adagot, még egy réteget permetezett magára. A tükörben alaposan szemügyre vette a fizimiskáját, megfésülte a haját, majd mégis inkább beleborzolt, a szemöldökét kiigazította egy kis kefével s a végén úgy találta, tűrhető külsejű fickót lát.

  Visszament az üzletbe s úgy látszott, mintha teljesen belefeledkezne a munkájába, a hozzá érkező hölgyeknek szebbnél szebb frizurákat fésült, de a gondolatai egyre csak a vörös tüneményhez tértek vissza, és sűrűn pillantgatott az órára is. Nem sokkal négy óra után odalépett hozzá az egyik lány, bizalmasan a füléhez hajolt, úgy súgta:

  – Főnök, itt van!

  Horvai felnézett a tükrön át s a bejáratnál megpillantott egy ágrólszakadt, izgatottan toporgó picike asszonyt, akit ő még soha az életben nem látott. A ruhája szánalmasan szegényes, a karján egy elnyűtt, mocskos szatyor lógott. Kérdőn nézett kolleganőjére, de az felhúzta a vállát.

  – Ő volt itt tegnap is, ő hozta a névjegyet.

  Horvai Kornél olyan ideges lett, hogy remegni kezdett a kezében a fésű és az olló; mi dolga lehetne neki egy szakadt hajléktalannal? Egy puha törülközőt borított a félig kész vendéghölgy vizes fejére és odamosolygott a tükörképéhez.

   – Bocsásson meg, asszonyom, valamit el kell intéznem!

   Arcára nyugalmat erőltetett s mire Julkához ért, már mosoly is ragyogott rajta.

   – Jó napot, hölgyem! Miben segíthetek?

   Julka gyanakodva végigmérte, ezt kérdezték itt tőle a múltkor is, de ezt az embert oly megnyerőnek találta, hogy a félénksége egyszerre elszállt és egyenesen a férfi szemébe nézve mondta.

   – Horvai Kornél mesterfodrász urat keresem

   A férfi meghajolt kissé.

   – Parancsoljon, kérem, én vagyok Horvai Kornél.

  Julka újra végigmérte a férfit s most már biztosan tudta, hogy nincs mit félnie tőle, aki szemben áll vele, az nagyon jó ember. Máskor, ha így szóltak hozzá, merő gúnyolódás szokott lenni, de ez most más, ez az ember nem akarja bántani. A táskáját lerakta és előhúzott a zsebéből egy cédulát, ezt odanyújtotta a férfinek.

   – A másik a kisasszonyoknál maradt tegnap.

   A fodrász elvette a névjegyet s egy pillantás után biztos volt benne, hogy csakis azé a vörös hajú hölgyé lehet, akinek egy italt küldött nemrégiben. Vajon hogy került ehhez a szerencsétlen teremtéshez a kártya? Elvesztett, vagy kidobták?

   Az asszonyka mintha olvasott volna a gondolataiban:

  – Én ezeket ebben a cigarettában találtam, amit egy hölgy adott nekem néhány hete – mondta, és előhúzta a márkás, mostanra már erősen megkopott dobozt.

  Horvai figyelmesen megnézte, Julka szertartásosan felhajtotta a tetejét, és lassan kicsúsztatta az aranyöngyújtót is.

  – Ez is itt volt benne… – nyújtotta a férfi felé s biztatta egy biccentéssel, hogy vegye el, nézze meg közelebbről azt is. – Azt mondják, ez nagyon értékes…

   A férfi óvatosan a kezébe vette a gyújtót és elismerően bólogatott, Julka pedig csendesen folytatta:

   – Már vissza akartam adni a hölgynek, egyik este megvártam a kapuja előtt, de rám kiabált és elszaladt… Most azért jöttem magához, mert szeretném megkérni, hogy juttassa vissza hozzá!

   Horvai felkapta a fejét.

   – Én?

   – Úgy gondoltam, mint az ismerőse…

   – Sajnos, nem ismerem a hölgyet.

   – Nem? De az se baj! Úgy gondolom, magát akkor sem kergetné el… Mást meg nem tudok, akit megkérhetnék. Mert én ezt mindenképpen vissza akarom adni, a hölgy csakis tévedésből adhatta nekem.

  Horvai az asszony tenyerébe nyomta az öngyújtót.

  – Várjon itt egy kicsit, mindjárt visszajövök!

  Odaszaladt a vendégéhez, intézett hozzá pár szót, majd odaintette az egyik lányt, hogy folytassa a munkát, ezután visszasietett Julkához.

  – Jöjjön velem, kérem, tegyük tisztába ezt az ügyet! – és megindult az üzlet hátsó végébe, ahol egy szerény irodaféle volt kialakítva, semmi flanc, csak egy asztalka és két szék. Nagyot sóhajtva leült az egyikre, a másikat Julkának mutatta. – Foglaljon helyet! Nos, hát az a helyzet, amint már említettem is, hogy a hölgyet nem ismerem, csupán egyetlen egyszer láttam. Kölcsönös érdeklődést mutattunk egymás iránt s akkor íródtak ezek a névjegykártyák, melyeket volt szíves most prezentálni. Sajnos, bizonyos okok miatt meghiúsult a kölcsönös kártyacsere, de ezt gondolom, ön is kitalálta.

   – Hát nem… Én nem…

   – Az ügy szempontjából ez mindegy is! Igen, talán visszaadhatnám én is ezt a tárgyat, de nem teszem s nem azért, mert önnek nem akarnék segíteni. Momentán azért nem teszem, mert nem így akarok jó pontokat szerezni és nem utolsó sorban maga –, mint becsületes megtaláló! – akkor elesik valami jutalomfélétől… Mert magam is úgy vélem, hogy ez valóban egy nagyon értékes darab – intett az öngyújtó felé, amit Julka még mindig a tenyerében szorongatott – s a hölgy minden bizonnyal hálás lesz, ha visszakapja.

   – De én nem azért!…

   – Csak ne szerénykedjen! Megérdemli és bocsásson meg az őszinte szóért, de úgy látom, hogy éppenséggel nem dúskál az anyagi javakban…

   Kis csönd állt be, majd Julka bátortalanul megszólalt:

  – De hogyan tudom én visszaadni? A hölgy nagyon fél tőlem, pedig egy szóval se bántottam. Megtenné, hogy elkísér…

  Horvai láthatóan meghökkent ettől az indítványtól, emberséges, megértő, segítőkész, de ennyire már mégse. Az arckifejezéséből olvasva Julka is rögtön érezte, hogy túlzásba esett és szégyenlősen lehajtotta a fejét.

  – Ez, sajnos, nem kivitelezhető, én nagyon elfoglalt vagyok… De talán mégis tudok segíteni… Legalábbis megpróbálom.

   A telefon után nyúlt, a zsebéből pedig elővette a névjegyet. Tárcsázott, majd egy pillanatra odafordult Julkához, ránézett. Nem így képzelte ezt a hívást, de hitte, hogy mindennek oka van, talán annak is, hogy ez így történik.

   – Jó napot kívánok, Horvai Kornél vagyok. Thormássy Vanda asszonyt keresem… Kezét csókolom! Talán emlékszik még rám, pár hete egy étteremben voltunk és bátorkodtam egy italt és egy névjegyet küldeni önnek. Boldoggá tesz, hogy ezt mondja!…Nos, amiért most keresem önt, az egy kissé bizarr. Itt van nálam egy… asszonyka, aki elhozta a két névjegyet, és egy különleges öngyújtót. Azt mondja, hogy ön bizonyára tévedésből adta oda neki és szeretné önnek mihamarabb visszaadni. Egyszer már meg is próbálta, de ön valószínűleg félreértette. Igen… Igen… Nem, dehogy! Nem, nem olyan! Higgyen nekem, asszonyom, csalhatatlan emberismerő vagyok! Nyugodtan fogadhatja! … Jó, értem rendben van! …És még valamit! Felhívhatnám önt még egyszer, valamivel alkalmasabb körülmények között? Nagyon–nagyon köszönöm! Csókolom a kezét! Viszonthallásra!

   Letette a kagylót és jelentőségteljesen Julkára nézett.

   – Nos, hát akkor! A hölgy nagyon örült, hogy visszakapja ezt a kedves emléktárgyát, de most éppen betegeskedik, ezért arra kéri önt, hogy egy hét múlva keresse fel a lakásán. De előtte mindenképpen telefonáljon, tessék, adom a számát, hogy megbeszélhessenek egy konkrét időpontot. Na, persze, ha ez önnek nem jelent problémát. És én magam vállalok kezességet, hogy most már nem lesz elutasító!

   – Köszönöm. – rebegte Julka, és felállt.

   Horvai a tárcájában kotorászott, néhány bankjegyet vett ki belőle és az asszony felé nyújtotta. Julka megrázta a fejét.

   – De vegye csak el nyugodtan, én a magam részéről is nagyon hálás vagyok azért, mert elhozta hozzám ezt a névjegyet.

  Julka makacsul rázta a fejét, a férfi pénzt markoló keze pár másodpercre megállt a levegőben, mintha csak egy panoptikumi figura lenne. Egy ideig farkasszemet néztek, aztán Julka lesütötte a szemét és alig hallhatóan motyogta:

   – Kérhetnék más valamit?

  A fodrász arca enyhén megrándult s kis ingerültség futott át rajta; szerette volna ezzel az összeggel végleg letudni a dolgot s örökre elfelejteni ezt a felemás szituációt. De úriember volt, türtőztette magát.

   – És mi lenne az? – tudakolta mindenre felkészülve.

  Julka sokáig hallgatott, mintha gyűjtené a bátorságot a szavak kimondásához. Lassan felemelte a tekintetét, a férfi szemébe nézett, valósággal szuggerálta, olyan megtartó erő volt a szemében, hogy a fodrász, ha akart volna, se tudott volna máshová nézni.

   – Csináljon nekem egy szép frizurát!

  Horvait annyira meglepte a kérés, hogy ideges rángás futott végig az ajkán. Julka rögtön visszakozott volna.

  – Csak, ha nem túl nagy kérés… És nem is most rögtön… Előbb felöltöznék szépen, hogy ne ütközzenek meg rajtam a szép hölgyek… De nem baj ám, ha mégse lehet, látom én, hogy ez egy nagyon finom hely… – mentegetőzött ügyetlenül, a férfi megsajnálta.

  – Kérem, kérem! Azt hiszem megoldható ez a kérdés, persze, igen, egy más időpontban, mert momentán, ugye, most tele vagyunk előjegyzéssel és ugye, senkit nem érhet hátrány…

   – De hát nekem egyáltalán nem sürgős! Csak tudja, le akarom fényképeztetni magam és azért gondoltam.

   – Akkor jó! Nézzen be majd egyszer és megbeszéljük. Ezt pedig tegye csak el! Vehet rajta egy szép ruhát! – dugdosta erőszakkal az asszony zsebébe a bankókat, egy kicsit abban a reményben is, hogy ha elfogadja, kevesebb alappal támaszt igényt a frizurára, vagy könnyebben feledkezik meg róla.

   Julka megérezte, hogy ideje távoznia, a pénzt megadóan mélyebbre gyűrte, de nem mondott érte köszönetet. A karjára fűzte a szatyrát, és még egyszer a fodrászra nézett.

   – Köszönöm a segítségét! A viszontlátásra!

   Horvai előzékenyen kikísérte az ajtón, és megkönnyebbülten viszonozta a köszönést.

   – Én köszönöm önnek, hogy felkeresett! Viszontlátásra!

  S ha nem is remélte teljes bizonyossággal, hogy ez a viszontlátás elmarad, azt mindenképpen, hogy nem a közeli jövőben kerül sorra.

   Julka kibicegett az üzletből, a lányok pedig kíváncsi–kérdő pillantásokkal bombázták Horvait. Majd kifúrta az oldalukat, hogy mi volt ez, nem is bírták sokáig magukba fojtani, egyikük szó nélkül otthagyta a vendégét s odalebbent a fésűjeit pakolgató férfihez.

   – Mit akart ez a szerencsétlen?

   Horvai felnézett a lányra.

   – Mit, aranyom? Ez a szerencsétlen egy becsületes megtaláló!

   – Mert megtalálta a maga névjegyét? Az mitől olyan nagy kincs?

   Horvai kissé ingerült lett.

   – Csakhogy volt mellette egy vagyont érő arany öngyújtó is!

   – S ez a kis izé visszaadta?

   – Ühüm! Nem érted, mi? – nézett a tátott szájú lányra. – Nem baj, amúgy se a te dolgod, folytasd inkább a vendéget! Csak még annyit, ha újra megjelenne itt ez az asszony, legyetek vele tisztelettudóak, megérdemli!

   – Eddig se bántottuk. – riszálta magát sértődötten a lány. Csalódott volt, azt hitte, valami izgalmasabb magyarázatot fog kapni.

 

 

 

 

13. fejezet

 

A betegség

 

Másnap Vanda fejfájással, borzongással ébredt és a torka is fájt. Nem akarta Evelint terhelni a bajával, összeszedelőzködött, gyorsan megköszönte a vendéglátást és hazaindult. Gondolta, bevesz egy csomó vitamint, pihen még egy keveset, akkora rendbe jön annyira, hogy pár órára bemenjen az irodába, elintézni a legfontosabb dolgokat. Ám átlépve a lakás küszöbét, nagyon gyengének érezte magát, rázta a hideg és forgott vele a szoba.

   Elővette a lázmérőt és csak úgy ruhástól ledőlt a kanapéra. Félig öntudatlan állapotban várt pár percet, de alig hitt a szemének, 39.1 fokon állt a higanyszál. Lerázta, újra betette, de megint ugyanaz lett az eredmény.

   Egyre gyengébbnek érezte magát, tudta, hogy segítségre van szüksége, mert önön erejéből még orvost sem tud hívni. Alig engedelmeskedő ujjakkal tárcsázott, remélve, hogy Izát otthon találja. Szerencséje volt, a lány pár perccel később már nyitotta az előszobaajtót. Nem sopánkodott, nem tördelte a kezeit, megnézte a lázmérőt, és már kereste is az orvos számát. Aztán megágyazott, a félig ájult Vandát átöltöztette és lefektette.

   Az orvos tüszős mandulagyulladást állapított meg, felírt egy rakás gyógyszert és szigorú ágynyugalmat parancsolt, a munka pedig tilos. Vanda elmosolyodott egy picit, mulatságosnak találta, hogy megtiltanak neki valamit, amire amúgy sem lenne képes.

   A doktor távozása után Iza elment a patikába, főzött egy kanna teát, beadta a betegnek az első adag orvosságot és sajnálkozva elment, mivel fontos előadása volt az egyetemen. Dél is elmúlt már, mire visszajött egy hatalmas szatyorral: vett mindent, ami egy életadó húsleveshez szükséges. Bekukkantott Vandához, az asszony mélyen aludt. Fel sem ébresztette, úgy mérte meg a lázát, amely egy cseppet sem csökkent.

   Kisietett a konyhába, kötényt kötött s néhány perc múlva már lobogott a láng a fazék alatt. Bő másfél óra múlva Iza a pompásan illatozó levest letette Vanda asztalkájára. Tenyerét óvatosan az asszony homlokára csúsztatta, mire az kinyitotta a szemét.

   – Hogy érzed magad?

   – Nem túl jól – nyekeregte fájdalmas arccal.

   – Eszel egy kis levest?

   – A szemközti vendéglőből hoztad?

   – Hogyisne! Én főztem.

   – Olyan sokat aludtam? Egyáltalán hány óra van?

   – Kettő múlt.

   Vanda nehézkesen felült

   – Csurom víz vagyok. Hoznál egy másik hálóinget?

   Iza készségesen segédkezett az átöltözésben, langyosvizes törülközővel áttörölte a beteg arcát, nyakát, karját. Az asszony engedelmesen tűrte és hálásan pislogott.  

   Megette a leves felét, de mire eddig eljutottak rettenetesen kifáradt, Izának úgy kellett beleimádkozni egy kis gyümölcsöt is.

   – Már csak a gyógyszert kell bevenned és ígérem, békén hagylak estig – kedélyeskedett a lány, de ígérete ellenére még a hőmérőt is a hóna alá csúsztatta. – No, ez már biztató, majdnem egy egész fokkal lejjebb ment a lázad. Jót tett, hogy kiizzadtad a betegség egy részét.

   – Gondolod? – kérdezte Vanda révetegen és lecsukódott a szeme.

   Iza tálcára rakta az edényeket, és magára hagyta a beteget. A délután hátralévő részében csendesen matatott a lakásban és az elkövetkező néhány éjszakát is Vandánál töltötte, a segítségére volt mindenben, külön kérés nélkül.

   A harmadik nap hozta meg a változást a betegségben, Vanda kicsit jobban érezte magát, s ezt igazolta a lázmérő is, mert csupán 37.8–t mutatott. Iza örömében szinte felsikoltott, amikor meglátta, de őt mégis az győzte meg igazán a kedvező fordulatról, hogy a reggelire készített sonkás omlett mind elfogyott, a frissen facsart narancsléből pedig még repetát is kellett hoznia.

   Vanda kihasználandó a kedvező helyzetet, rögtön a munkába akarta vetni magát s elhárítva Iza tiltakozását, a lakására rendelte néhány munkatársát, akikkel együtt készültek a rövidesen induló vidéki reklám–bummra. Egész délelőtt megfeszített tempóban dolgozott s bizony delet harangoztak, amikor a kollégák után becsukódott az ajtó. A beteg erőtlenül hanyatlott a párnájára s Iza aggódva nézte gyanúsan csillogó szemeit, kipirult arcát. Rövidesen kiderült, hogy aggodalma nem volt alaptalan, a lázmérő 39.1–nél állt be.

   – Most mit csináljak veled? – fakadt ki panaszos sírósan a lány, amire csak egy elgyötört pillantás volt a válasz.

   A következő néhány napban Iza szabályosan megzsarolta Vandát, amennyiben betegen is dolgozni akar, ő nem ápolja tovább, hanem teljes erőbedobással a vizsgáira fog készülni. Szerencsére nem kellett erőszakoskodnia, az asszony belátta, hogy sokkal kevesebbet tud a munkájával haladni, mint amennyit szeretne, ráadásul az állapota is lassabban javul. Öt napot töltött szigorúan ágyban fekve, akkor már katonás ápolója is úgy vélte, megengedhető egy kevés munka, először egy rövid órácska, a következő napon délelőtt és délután is ugyanennyi. Ez a megoldás megfelelőnek bizonyult, a beteget sem fárasztotta ki, s kézzelfogható eredménye is lett.

   Ez a váratlan betegség két hetet vett el Vandától s szemmel láthatóan nagyon megviselte. Az orvosa csodálkozott is, milyen nehezen épül fel és erősen ajánlotta, felgyógyulása után keresse fel a rendelőben egy alapos kivizsgálásra, mert könnyen előfordulhat, hogy valami lappang a háttérben. Vanda megígérte, hogy elmegy, amint túl lesznek a nagy feladaton. De az egészségénél sokkal jobban izgatta valami más, mégpedig a Viktor elleni bosszú, melyet a betegség csúful elakasztott. Olyan szépen indult minden, ha nem jön a torokgyulladás, már a kezeit dörzsölgethetné, Viktor meg éppen húzhatná le a rolót.

  Szunyókálást mímelve próbálta újra összerakni terve mozaikdarabjait s legalább gondolatban felépíteni a következő lépéseket. Jobbnál jobb ötletek jutottak az eszébe s ezen igen felvidult. A jóból sosem elég, megkérte hát Izát, egy kis időre költöztesse ki a nappaliba, és tegyen be egy CD–t.

   – Mit szeretnél hallgatni?

   – Mindegy! Amelyik legelöl van, jó lesz az.

   – Eine Kleine Nacht Musik?

   – Remek! Hadd szóljon!

  A muzsika hangjai betöltötték a szobát, a játékos kis dallamok ide–oda csapódtak és megvidámítottak mindent; az áttetsző kék üvegvázát az árvalányhajjal, a kanapé selyempárnáit, a szigorú tekintetű öregurat az aranyrámájú képen és a napsugarak is a menüettre bújócskáztak a függöny szeszélyes redőiben.

  Vandát elandalította a zene s nemsokára el is aludt, mélyen, álom nélkül. De mintha belealudta volna magát a zenébe, arca kisimult és nyugodt volt, a szája szögletében békés kis mosollyal. Frissen, kipihenten ébredt és nagyon éhesen. Izát meg is nevettette, ahogy türelmetlenül tudakolta, mi lesz az ebéd és legfőképpen mikor lesz kész, mert ő most egy egész ökröt meg tudna enni.

  Nemsokára be is bizonyosodott, hogy alig túlzott eme kijelentésével, mert hatalmas adagot fogyasztott el a zöldségekkel párolt csirkemellből.

   – Én most elmennék – szólt be Iza, miután elmosogatott. – Találkozóm van.  

   – Nocsak, miből lesz a cserebogár! – nézett rá Vanda a szemüvege felett.

   – Mostanában csak futólag találkoztunk –   restelkedett a lány.  

  – Nem neked kell mentegetőzni! Sajnálom, hogy miattam meghiúsultak még a magán jellegű terveid is. Menj csak, Izám, de előbb mondj valamit az illető úrról!

   – Egyetemista ő is, orvosnak készül.

   – Szintén Erdélyből?

   – Igen.

   – Komoly?

   – A fiú vagy a kapcsolat? Egyébként: igen, igen.

   – És mi lesz, ha végeztek? Maradtok?

  – Nem tudni még! Ez az egyetlen vitás pont közöttünk. Én haza szeretnék menni, ő maradni akar.

   – Hát nehéz lesz dönteni, hacsak az élet nem dönt helyettetek.

   – Mire gondolsz?

   – Ezernyi lehetséges változat van, de most gondolkozzunk csak a pozitív vonalon! Egy: ő urasága kapitulál és hazamentek. Kettő: te is olyan állásajánlatot kapsz itt, hogy nem tudsz ellenállni. Három: jön a kis trónörökös, s az dönt, neki hol lenne jobb felnőni. És még sorolhatnám, de nehogy már az én okoskodásom miatt elkéss a randevúról.

   – Úgyis megvárna. – nevetett a lány felszabadultan.

   – Még jó, hogy megvár! Ha csak egy kis sütnivalója van, nem lehet kétséges előtte, milyen szerencsés, hogy rád talált. De eredj most már!

   A kezével is hessegetve küldte, de még utána kiáltott az ajtóban lévő lánynak:

   – Egyszer azért bemutathatnád!

   Iza nevetve bólintott és kilibbent az ajtón.

   Vanda egyedül maradt a lakásban s bénítóan tört rá a magány, a csend zsibogott körülötte, az árnyak is furcsán megnyúltak. Nem sokáig bírta, bekapcsolta a rádiót, zenét keresett, mindegy milyen, csak szorítsa ki a csendet, űzze el a rossz gondolatokat. 

  Tenyerét a halántékára szorítva ingatta fejét a muzsika hangjára, próbált mélyeket lélegezni s egy belső hang azt suttogta: “Nincs semmi baj! Nincs semmi baj!” Nagyon–nagyon remélte, hogy így is van! Egy kis idő elteltével sikerült arra kényszerítenie magát, hogy a megoldandó ügyekre koncentráljon. Végigsorolta magában a közeli s távoli jövő eseményeit, tennivalóit és ettől lassan meg is nyugodott.

   „Hiába, a magamfajtának a munka a gyógyír mindenre!” s már–már kedvtelve gondolt a következő heti vidéki elfoglaltságaira, amikor majd esténként olyan fáradtan zuhan az ágyába, hogy az ébresztőórát is már–már félálomban állítja be.

   Másnap az orvos még egyszer meglátogatta, és elégedetten állapította meg, hogy a torka teljesen rendbe jött, de megint ráparancsolt, hogy vizsgáltassa ki magát.

   – Jól alszik? Kipihenten ébred?

  – Sokszor forgolódom álmatlanul, olyankor mindenféle jár a fejemben. Reggel pedig nyúzott vagyok, alig tudok felkelni.

   – Mióta van ez így?

   – Pár hete csupán, de mintha folyamatosan csökkenne az erőm.

   – Nos, igen. Az éjszakai pihenés hiánya komolyan megviseli a szervezetet. Írhatok egy gyenge altatót, ha gondolja.

   Az asszony bólintott: jó lenne.

  – Egy hétig vegyen be minden este egy tablettát, lefekvés előtt egy fél órával. Utána megpróbálhatja elhagyni, hátha nélküle is el tud aludni. Aztán majd megbeszéljük a továbbiakat, amikor eljön hozzám. Ugye?

   – Megígérem.

   Az orvos távozása után Vanda komoly arccal szólította Izát és az asztalka felé mutatott. 

   – Itt az ideje, hogy rendezzem a számlát. Tessék, vedd el!

   A lány hatalmasra kerekedett szemmel nézte a három darab húszezrest.

  – Ezt természetesen csak a betegápolásért adom, a többit a szokásos módon rendezzük majd. Rendben?

   – Én nem kérek azért pénzt, mert veled voltam a bajban. Megszámítom barátságból.

   – Ezt nagyon köszönöm, mégsem fogadom el.

   – Szép, hogy így gondolod, de azért ne legyél mamlasz! Vedd már el!

  Iza a szájába harapott és kényszeredetten felnyalábolta a bankókat. Aztán felnézett az asszonyra, könnyben úszó szemekkel. A visszautasítás volt az oka vagy a hála? Vanda az utóbbit vélte s elégedettség töltötte el; igazán bőkezű volt, Izának nem lehet panaszra oka. Ebbéli hitében erősítette meg a lány remegő hangja is, ahogy kimondta:

   – Köszönöm, Vanda.

   Másnap Iza a gardróbot rendezgette, Vanda hivatalos papírokkal foglalatoskodott, amikor megszólalt a telefon. Horvai Kornél telefonhívása, bár nagyon jól emlékezett a férfira, meglepte az asszonyt. Különösen, hogy ott van nála „az a nő”, és vissza akarja adni az arany öngyújtóját. Nocsak!

   – Képzeld, mi történt! Visszakapom az elveszett öngyújtómat – lelkendezett Izának. – Mi az a csomag?

   – Itt találtam, egy ruha meg egy kabát.

   – Mutasd! – Vanda közelebb hajolt a szatyorhoz. – Tudom már! Fuj, micsoda szaga van! A tiéd lehet, ha akarod. Ha nem, odaadjuk annak a hajléktalannak.

 

folyt. köv.

 

 

33látogató,1mai

Szerző Józsa Mara 114 írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.

17 Komment

  1. A sok jó álarca mögött ott érzem készülőben a tragédiát, küldd el gyorsan Vandát a kivizsgálásra, hogy nehogy késő legyen! Igy van ez, az ember mihelyt egy kicsit emberibbé válna rögtön megtámadja valamilyen vészes kór… Kiváló a regényed Mara !- mert úgy tudsz komoly társadalmi és egyéni gondokról írni, hogy ez semmit sem von le az olvasmányosságból. A nagy filozófiai eszmefuttatásokat az olvasók 75%-a időnap előtt abba hagyja. DE EZT NEM ÃÅNJA SENKI, PEDIG NEM LIMONÁÃ?DÉ! – Na, ezt csinálja utánad valamelyikünk…

  2. Kedves Ilon! Ez számomra nagyon megható!
    Közben arra gondoltam, hogy – talán kissé elmaradva a kortól – 1987-ben találkoztam először a hajléktalanság fogalmával. A lányom pelusait vasaltam, szólt a rádió, és egyszerűen nem tudtam felfogni: hogy lehet az, hogy valakinek nincs hová hazamennie! Azóta sok mást sem értek!

Hagyj üzenetet