Nagyajtai Kovács Zsolt : Játszottunk egy jót IV.

*

 

 

 

Telefon megvan, szerencsére érintetlenül a zakóm e célra rendszeresített zsebében. Gyorstárcsázás, géphang, a hívott fél jelenleg nem kapcsolható, kérjük, ismételje meg hívását később. Dögölj meg, te gép. Azt hiszed, ha nem mondod, nincs annyi eszem, hogy magamtól is megismételjem? Mi az, hogy később? Mikor, mennyivel később, mihez képest később, he? Erre felelj, te héteszű, piszkos fülbemászó.

Vegyük csak sorra, hol is lehetnek a csajok. Szállodában biztos nem, mert Kata utálja az ismeretlen helyeket, amellett három utcával arrébb se tud elmenni, csak navigátorral. Valamelyik barátnéja érte jöhetett, lehet, hogy ő vitte el őket valahová. Ez így nem jó, így soha nem találom meg őket. Barátnéja van neki ezer, ők aztán ilyenkor egymást múlják felül abban, hogyan segítsenek egymáson nem titkoltan azzal a céllal, hogy a másikba, jelen esetben belém döfködjenek jó nagyokat egy bajonettel. Ha valóban érte jött az egyik boszorkány, akkor tényleg baj van, Kata nem fogja megmondani, hogy hol van. Mi lenne, ha megnézném a kocsit, egyáltalán a garázsban van-e? Hogy ez milyen jó ötlet, ezzel kellett volna kezdenem. Igaz ugyan, hogy Kata eddigi leghosszabb útja, amit kocsival megtett, a sarki boltig terjedő nyolcvanhat méter volt, az is tíz perc alatt, de mit lehet tudni, milyen erők szabadultak föl és győzedelmeskedtek benne a tegnapi nap után? Irány tehát a garázs, lakás bezár, kulcscsomó zsebbe, nyomás.

A garázs üres volt. A kapuval szembeni falon egy A/4-es nagyságú papírlap, az alábbi szöveg rányomtatva:

 

MIHÁLY

 

KÖLTÖZZ EL A HÉT VÉGÉN,

 

A LAKÁSRA SZÜKSÉGEM VAN — NÉLKÜLED.

 

NE KERESS, NEM TALÁLSZ MEG,

 

ADRIKA VELEM VAN.

 

Kínomban elröhögtem magam, mert ez nem akármilyen üzenet volt. Jó, hogy nem írta alá, hogy „Netudki”. Átgondolatlanság, ellentmondás, tipikus női kapkodás, Katára jellemző „önállóság”. Még dr. Rúthmann Amália, minden bírók legszörnyűbbike is adott két hetet a lakás elhagyására, de miután az közös tulajdon, így hát valamiféle ügyvédi segédlettel a lakással kapcsolatos jogokat tisztázni kell. Aztán itt van az, hogy „ne keress”, de közben tudtomra hozza, hogy Adrika vele van, tehát ne aggódjak. Először bántani akar, egyfajta nézőpontból fenyeget, majd megnyugtat. Ki érti ezt?

Nos, ettől nem lettem semmivel sem okosabb. Próbáljuk meg azt a nyomorult telefont újra, hátha jelentkezik, ha nem, hát nem. Baszódjon meg az, aki a géphangot feltalálta. Ejnye, ejnye, Szerémi komám, nem szoktál te így beszélni. Most sem szokok beszélni, magában az ember gondolkodik, ami ugye egészen más. Újra csak éljen a szép magyar nyelv. Kezdeni kéne végre valamit, mert így nem jutok sehová.

Mindenekelőtt venni kell egy hirdetési újságot, ahol albérleteket ajánlanak a gazdagok a magamfajta szegény népeknek. A városközpontban van egy szép, nagy, hírlapokat áruló bolt, ott szétnézek, a helyi újság apróhirdetéseiben nem bízom. Egy csöndes környéken kéne egy csöndes kis lakás, szoba, konyha, zuhanyzó. Ahol nem zavar a forgalom zaja, ahol nem ricsajoznak a szomszédok, nem akarják a másikra erőltetni az egyébként nemkívánatos barátságukat, ahol dolgozni lehet, és nyugalom van. Mondjuk egy házrész, vagy egy hátsó épület, vagy mit tudom én. Kezemben az újság, szemben ott a „Libresszó”, szép, nagy, árnyékos terasszal. Kértem egy hideg sört (elvált ember vagyok szabad szombaton, ihatok), és nekiláttam böngészni az újságot. Nini, itt mindjárt van is egy bizalomgerjesztő hirdetés, nincs is messze, ezt megpróbálom. „Csendes helyen árnyas fészek”, szól a szöveg, tehát lehet, hogy a bérbeadó kicsit ütődött, de az is lehet, hogy teljesen gyagyás. Mi az, hogy fészek? Mindegy, felkeresem. Találtam még két hirdetést, mindkettő a környéken található, aránylag barátságos szöveggel. Megittam a sörömet, és elindultam először a fészket megnézni. A ház a Vízöntő utcában volt, az utca onnan kapta a nevét még vagy száz évvel ezelőtt, hogy miután az egyik legmagasabb területe volt a városnak, egy-egy kiadós zivatar után az innen lefolyó víz a fél várost elöntötte egészen addig, míg a terület csapadékvizének elvezetését néhány évvel ezelőtt hozzáértő elmék meg nem oldották. Büszke voltam rá, hogy a terveket az én csoportom készítette, a rendszer azóta is kifogástalanul üzemel. A házra kéne figyelnem, mert ha nem ott jár az eszem, nem fogom megtalálni. Már túl is mentem rajta, a hét szám hátrébb van. Megálltam a ház előtt, takaros, jól karbantartott, masszív épületnek látszott, beljebb, az udvar hátsó részében pedig egy szintén jó állapotú, csinos kis épület állt. Az udvar rendezett, fő, fák, virágok, az egész együttes jó ízlésről árulkodott. Becsengettem, jó egy percig semmi mozgás. Újra megnyomtam a csengő gombját, kissé tán türelmetlenül.

— Azonnal! — trillázta egy hang, mely fekvése alapján egy nőnemű hölgyé lehetett. Kisvártatva megjelent a trilla gazdája is, ám e jelenés hatása előre semmiképpen sem volt prognosztizálható. Ilyen ijesztően ronda nőt én még az életemben nem láttam. Legalább két méter magas volt, ehhez képest pedig úgy negyvennyolc kiló. Ez még hagyján, de tősarkú cipőt viselt, kissé kancsi szemeket rebesgetett rám, akkora orral rendelkezett, mint Pinocchio, csak vaskosabb és három kiló festéket viselt az ábrázatán. Lejjebb, a nyakán és a mellkasán, ahol nem viselt festéket, ezer ráncot fedezhetett fel a szerencsétlen lakáskereső. Az egész ruházata egy rikító színekből összeállított selyemkimonó volt, csábos dekoltázzsal és kivillanó combokkal, melyekhez képest az én alkarom vastagságát csak egy többemeletes épület alappilléreihez lehetett hasonlítani. Mindezeket mintegy megkoronázta a hosszú szipkában kojtoló cigaretta. Szabályszerűen megijedtem, legszívesebben futásnak eredtem volna, de nem tehettem. A hölgy érzékit slukkolt a szipkából.

— Helló, szépfiú —, búgta sűrű szemrebbentések közepette. Azt figyeltem, mikor esik le a műszempillája, de az egyelőre kitartott.

— Jónapot, izé… helló — böktem meg a nemlétező kalapomat. — Az albérlet ügyében…

— Gyere be, szépfiú — invitált a hölgy —, gyere, mindent megmutatok neked. Mindent! — hangsúlyozta élveteg mosollyal a képén, amitől rögtön látni lehetett, hogy vagy hat foga már nincs a helyén. „Csendes helyen árnyas fészek”, ezzel nem is lenne baj, csak a fészeklakóval, gondoltam. Igaz, hogy nem ütődött, se nem gyagyás, viszont akkora kurva, mint egy ház. Nem is nagyon akaródzott bemennem, de már nem volt visszaút.

— Izé, én csak a lakást… — kezdtem volna motyogni valamit a delnőnek, de ő azonnal belém fojtotta a szót.

— Ne aggódj, szépfiú, azt is megmutatom neked. Mi a neved?

— Szerémi Mihály vagyok, tisztelettel.

— Jaj, ne légy már ilyen hivatalos Misóka. Én Gizella vagyok, művésznevemen Emannüelle. Te melyiket fogod szeretni Misóka? — hunyorogta szerelmetesen Gizella.

— A Szűz Máriát leginkább — szaladt ki kissé meggondolatlanul a számon, de nem lett belőle semmi baj.

 — Ahh, hha-hha, hát ez jó — kacagott fel kézfejét szerencsére szája elé tartva Gizella. — Szeretem a jó humorú palikat, Misóka, és te annak látszol. Mit iszol, whiskyt, tequilát?

Közben odaértünk a hátsó épülethez, Gizella kinyitotta az ajtót, és engem tolt be rajta elsőnek.

 — Lépj be szépfiú, elsőnek ebbe a szentélybe. Mit szólsz hozzá?

A lakás pazarul be volt rendezve, de rögtön láttam, hogy nem nekem. Az ülőbútorok és a fekhely, ami akkora volt, mint egy tank, nehéz, almazöld selyemmel behúzva, a szekrények, székek, asztalok kézi faragással készültek, a falakon festmények. Az volt a baj az egésszel, hogy mondjuk a fürdőszobában az aranyozott csaptelepek és a méregdrága csempék között egy egészségeset fingani se mertem volna, nemhogy az ágyat például arra használjam, amire kitalálták. Főleg nem Gizike Emánuellel. Csalódottan ültem le egy székre.

— Nem tetszik, Misóka? — hajolt fölém Gizi Emánuelle, úgy, hogy közben feltétlenül látni engedje mellei helyén a két ványadt dohányzacskót. Ezért igen hirtelen felpattantam a székről.

— De, nagyon — feleltem gyorsan. — Csak az a baj, hogy én impotens vagyok, meg buzi is, így hát sajnos nem fogunk tudni megegyezni.

— Hát ezt mondhattad volna hamarabb is, Misóka — korholt csalódottan Emánuel Gizella. — Tudod mit, már nem is vagy olyan szép fiú. Egy vén trotli vagy.

— Mégis, már bocsánat, de honnan tudhattam volna? — kezdtem kicsit ideges lenni, de rájöttem, hogy nem ér annyit az egész. — Mindenesetre köszönöm, hogy megmutatta a lakást, sok sikert hozzá. Viszlát.

A vén leányzó még valami motyogott nekem addig, amíg kiértem a kapuig, de azt már nem értettem, hogy mi volt a mondandó lényege. Nem kérdeztem meg, amúgy is sejtettem. Vissza sem fordultam, további szó nélkül kisiettem a kapun és megkönnyebbülten sóhajtottam egy nagyot.

Hát ez nem lesz egyszerű dolog, ez a lakáskeresés. Ezt most megúsztam, de sokkal óvatosabbnak kell lennem a következő esetekben, mert mint látható, nem lehessen tudni, ki mit merényel manapság a naiv lakáskeresővel szemben. Nézzem is csak rögtön, hogyan szól a következő hirdető szövege? Aszongya: „Egyszobás lakrész igényesnek kiadó, hosszú távra. Csalogány utca 21.”. Hm. Ebbe nem sok beugratót vélek. Nyerő számú ház, a „hosszú távra” azért annyi jelenthet, hogy az ürge egy féléves lakbért előre kér. Meglátjuk mindjárt, csak most előbb erre a nagy ijedtségre inni kéne egy sört valahol, mert ráadásul baromi meleg van. Megállj, Kata, megkeserülöd még te ezt, hozlak én még ehhez hasonlóan kellemetlen helyzetbe, de nem én akartam. Nem én kezdtem.

Megittam a sört az első útba kerülő kocsmában, majd ötperces séta után elértem a Csalogány utcát. Valahogyan másra emlékeztem, mint amilyen kép elém tárult, ahogyan a sarokról végignéztem az utcát. Tény, hogy évek óta nem jártam erre, de úgy emlékeztem, hogy egy virágos, tiszta utca, öreg fák sűrű lombbal, az előkertek mögött takaros házak, ez a Csalogány utca. Ehhez képest töredezett járda, kiszáradt fák, omladozó vakolatú házak képe fogadott, a látvány elhanyagoltságot, nemtörődömséget mutatott. A vakolat ki nem javításának lehetnek anyagi okai, ezt még csak-csak elfogadom, de a kapubejáró elé leborított szemétkupac és a kuka hiánya bizony jellembeli hiányosságokra enged következtetni, az én szerény véleményem szerint. Egye fene, továbbá üsse kavics, esetleg csípje kánya az én szerény véleményemet, mégiscsak megnézem azt a 21. számú házat, ha már idáig elkutyagoltam. Nohát, nohát, itt is vagyok, la. Semmiben nem különbözik a többitől, belül azért még lehet elfogadható, nem igaz? Az első csöngetésre (csak a tények hű rögzítése kedvéért, nem is csengő, hanem egy hosszú dróttal működtetett kolomp, optimista emberben még nosztalgikus érzéseket is kelthetne) egy rém koszos öregember csoszogott elő, hatnapos borostával, szájában szivarvéggel.

— Igen? — nézett rám szúrósan a kapu mögül.

 — Jónapot aggyisten. Az albérlet érdekelne — próbáltam meg barátságos lenni. 

— Magát? — kérdezte az öreg teljesen feleslegesen. — Hát, hátul van, innest nem látszik. Két helyiség, húszezer havonta, két hónap előre. 

— Megnézném — kötöttem az ebet a karóhoz.

— Maga tudja — mormogott a jóember nem túl nagy bizalommal, és félreköpött a szivar mellől. — Győjjék be — nyitotta ki a csikorgó kapuszárnyat.

Hátramentünk a főépület mögé, egy nagy veteményes kert közepén állt egy fészer, láthatóan az összedőlés határán, bádogtetővel, vakolatlan falakkal, más épületet nem láttam. 

— Hol a ház? — kíváncsiskodtam.

— Ahun-e, há’ ott áll maga előtt — bökött a fészerre a derék gazda.

— Jééé, tényleg. És mondja, lakott abban már valaki?

— Az előző lakó nagyon elégedett vót vele.

— Képzelem. Miért ment el? — érdeklődtem.

— Kivonták a forgalombó’, két évre. Konpekciós per, rendes ember vót.

— Koncepciós.

— Az, az, aszondom én is ippen. Ismerte?

— Nem, hál’istennek. Mondja, víz van?

— Honne lenne. Ehun a kerti csap, lássa,

— Lásom. Meleg víz?

— Minek az magának? Most nyár gyün, hidegvízbe is lehet borotválkozni.

— Velem megesik, hogy néha, nagyobb ünnepek után, vagy esetleg előtte megmosdom, mit szól hozzá? Na, köszönöm. Isten áldja.

— Nem veszi ki, mi,

Vettem egy nagy levegőt, szembe fordultam az emberrel, határán álltam annak, hogy valami sértőt mondjak neki, végül azonban csak kedvetlenül legyintettem egyet.

— Nem, bátyám. Ezt nem. Kösz a fáradtságot, viszlát — intettem a jobb kezemmel egy üdvözlésfélét a kisöregnek, és sietve pucoltam kifelé az udvarból.

Elkeseredetten indultam vissza a belváros felé, elkeseredésembe egy jó adag düh is vegyült, ráadásul szomjas voltam és éhes is. Ránéztem az órámra, dél múlt tíz perccel, ebédelni kéne valahol. Szar dolog a legényélet, ennyit máris leszögezhetek. Hol lehet Kata, főleg pedig hol lehet Adrienn? Nem ártana, ha tudnék róluk valamit. Telefon, gyorstárcsázás, géphang. Kata, ezt nem teheted meg velem, kapcsold be azt a kurva mobilodat, mit gondolsz, mindent megtehetsz? Hol az újság, mi a harmadik cím? Ehun-e, Patkó utca 73. szám, a fene ott egye meg, ahun van, a világ végén van. Csak nem gondolja ez a ferde hajlamú hirdető, hogy ki fogok költözni a város szélére, csak azért, mert ő ott méltóztatik hirdetni valamiféle szaros albérletet. Szoba kiadó, lavórt hozzon magával, vizet is, egy év előre fizetendő. Tele van a facipőm is az albérlettel, majd kitalálok valamit, van még tizenhárom napom. Na, végre, itt a söröző, még a teraszon is van hely. Apró örömök az életben. A felszolgáló hozza a sört, nagyot kortyolok belőle, a szomjhaláltól mentett meg ez a korty. Rágyújtok, hátradőlök, elkerekedik a szemem.

Emese. Facövek legyek, ha az a csaj ott nem Emese. De nem létezhet, mert Emese legalább harminc éve kiment Kanadába, férjhez ment valami Albert nevű fütyihez, egyszer Montrealból küldött karácsonyi képeslapot. Várjunk csak, mikor is ment ki pontosan? Őőőő, aszongya hogy huszonnyolc éve. Igen, pontosan. Éppen májusban, akkor én már két éve nős voltam, de Emesét nehezen tudtam felejteni. Huszonnyolc éve egyszer véletlenül találkoztunk, megittunk egy kávét és közben elmesélte, hogy egy Kanadában élő magyar, aki itthon volt rokonlátogatáson, megkérte a kezét és ő igent mondott. Két hét múlva utazik. Gratuláltam neki, sok boldogságot kívántam és nagyon fájt a szívem, hogy nem fogom látni többet. Azóta jó néhányszor rájöttem, hogy Emese volt, vagy legalábbis lett volna az igazi, csak hát hová jutna a világ, ha mindig mindenkinek sikerülne élete legnagyobb szerelmével házasságot kötnie és boldogan élne, míg meg nem halna. Fölálltam az asztalomtól és odamentem hozzá. Fagyit nyalt egy hatalmas nagy tölcsérből.

— Emese? — kérdeztem bátortalan hitetlenkedéssel.

Felém fordult, érdeklődő arcot vágott, majd kis híján elejtette a fagylaltját. Ő volt az.

— Mihály? — nézett rám, mint aki kis zöld emberkét lát. — Mihály… Nem hiszek a szememnek, tényleg te vagy az?

— Szia, Mesi — álltam szemben életem legnagyobb szerelmével, és nemigen jutott eszembe semmi értelmes gondolat, amit ilyenkor aztán mondani lehet. — Igen, igen, én. Izé, azért ez nem akkora csoda, hiszen én mindig is én voltam… vagyishogy izé, itt voltam, mármint hogy itt laktam, de mit keresel te itt? Már persze nem úgy értem, hanem hogy izé, szóval… Hazajöttél?

Emese csak mosolygott, és én megállapítottam, hogy ugyanolyan gyönyörű, mint amilyen akkor volt, amikor az enyém volt…

— Amint látod — szürcsölt bele az időközben teljesen elolvadt fagyijába, majd keresett egy szemetest és beledobta a teljesen elázott tölcsért. — Április végén szállt le a gép velem.

— Végleg, vagy visszamész még? — kérdeztem nem túl tapintatosan. Emese csak nézett éjfekete szemeivel, nem is biztos, hogy rám, és pici késéssel válaszolt. 

— Végleg, azt hiszem.

— Ha van egy csöpp időd, gyere be velem a teraszra, én onnan vettelek észre — nyújtottam a kezemet felé. Emese elfogadta a kezemet és bólintott.

— Mehetünk, van egy fél órám.

Visszaültünk az asztalhoz, kért egy ásványvizet, én még egy sört, és percekig csak néztük egymást. Emese magára szedett pár kilót, de ez nem ártott neki, sőt, ettől inkább „asszonyossá” vált az alakja, arca pedig szebb volt, mint valaha. Teljesen hihetetlennek tartottam, hogy itt ül velem szemben, azt sem hittem eddig, hogy valamikor még egyáltalán találkozunk az életben.

— Mesélj — szólaltam meg nagy nehezen.

— Miért én kezdjem? — mosolygott poharát forgatva.

— Mert végül mégiscsak te jöttél haza a világ túlsó feléről, ezért úgy illik — simogattam meg a kezét, s legnagyobb örömömre nem húzta el.

— Egyszer, majd, talán pár hét eltelte után elmondom neked, mi történt velem az elmúlt harminc évben. Egy dologra azonban felkészülhetsz: mesélni nem tudok majd neked. Semmi olyan nem történt velem odakinn, amiről abban az értelemben mesélni lehetne, ahogyan te gondolod. 

— Hűha — próbáltam még mindig könnyeden viselkedni, de már jóval nagyobb óvatosságra intett Emese nem éppen szikrázó jókedve. — Az a benyomásom, hogy nem voltál felhőtlenül boldog a házasságodban, vagy ha igen, akkor is másként voltál boldog, mint ahogyan a kezdetén elképzelted.

— Tévedsz, Mihály — nézett mélyen a szemembe Emese. — Végig boldog voltam Alberttel, és az életünk sem alakult ellentétesen az előzetes elképzelésekhez képest. Csak éppen nem volt gondtalan, nem volt könnyű. Mindenért állandó harcot kellett vívni, mindig mindenhol úgy kellett viselkedni, hogy elfogadjanak az ottaniak kanadainak, de közben folyamatosan magyarnak kellett maradnunk, mert mégiscsak magyarok vagyunk és voltunk ott is, és ezt büszkén vallottuk. Le kellett győznünk a gyakorta jelentkező honvágyat, nem volt szabad, de időd sem volt nagyon letargiába esni, nosztalgiázni és a többi, mert egy-két nap alatt leköröztek volna mások, eléd állnak és kezdheted elölről azt, amit évekig építgettél… Nekem talán ez volt a legnehezebb, most majd lesz időm ezeket végiggondolni. Talán elfáradtam egy kicsit, jobb lesz itthon.

Ha eddig tapasztaltam is magamon a jókedv piciny jótékony hatását, az mostanra elszállt. Észrevettem azonnal Emesén, hogy élete igencsak nehéz időszakát éli, harminc év után települt ismét haza, itt pedig keresi a helyét, ráadásul egyedül. Egyedül? Valóban egyedül? Hol van a férje, Mr. Albert Hegedüs vagy ki a macska?

— Egyedül jöttél haza, Mesi? — kérdeztem óvatosan.

— Igen — húzta vissza a kezét az enyémből — egyedül. Nem maradt senki, aki elkísérjen, ám ha maradt volna valaki, akkor sem biztos, hogy maradok.

— Elmondod ezt egy kicsit részletesebben? — érdeklődtem, kínosan ügyelve arra, nehogy véletlenül is tolakodónak legyek látható.

— Egyszer biztosan — mosolyodott el Emese, mintegy visszatérve a jelenbe, majd benyúlt a táskájába. — Most mennem kell, de itt van a telefonszámom, hívj fel pár nap múlva valamelyik este. Ne feledd, hogy te következel életed ismertetésében. 

— Ilyen címszavakban, ilyen röviden talán nekem is sikerülhet — álltam föl Emesét követően a székről, és lesepertem a hamut a nadrágomról, ami előttem ismeretlen időpontban került oda. Emese váratlanul egy cuppanós puszit nyomott a képem bal felére, majd a régi, kamaszos mosolyát — amitől a hóember is rogyadozni kezdett — bevetve szinte elfutott mellőlem, egy alig hallható „szia” kíséretében.

 

Emese. Hogyne emlékeznék minden vele töltött percre, pillanatra. Huszonéves korunk elején, az egyetemen találkoztunk. Gyönyörű volt, csinos, mindig elegáns, ami azért volt különösen feltűnő, mert hiszen mi voltunk a híres farmeros nemzedék, mindenhol a feketepiacon vásárolt „Super Rifle”— nadrágunkban jelentünk meg, főleg ott, ahol a farmernadrág viselése tiltott, de legalábbis nem kívánatos volt (a kapitalista idiotizmust képviselő nadrágban megjelenni egyébként sehol nem volt kívánatos, ezért hordtuk). Akinek pedig „Lee” márkájú farmerje volt, azt már a nadrágjára nézve is vagány csávónak lehetett tekinteni, mert az csak az igazán kiváltságosaknak juthatott.

Emese nem viselt farmert akkoriban (később persze igen), hűen a hagyományokhoz és a szigorú neveltetéséhez szoknyát, blúzt, meg kiskosztümöt hordott, haját nem tupírozta, hanem amolyan nagymamás kontyba tőzte. A kontyról csak akkor szokott le, amikor már hetek óta együtt jártunk és én addig dumáltam neki, amíg el nem hitte, hogy kontyot csak a vénlányok vagy a kilencvenéves matrónák hordanak. Azt mondta, ha magasugró-edzésen van, akkor az a legkényelmesebb, márpedig edzés minden nap volt. Emese a kontyától függetlenül haladó világnézetet vallott, hirdette a szabad szerelmet, annak tettleges gyakorlását és annak fontosságát házasság előtt is, mondván, a fene megette azt a házasságot, amiben csak a boldogító igen után derül ki, hogy mondjuk pöcse van a menyasszonynak, vagy az ifjú férj állandóan fél hatos óraállásban van. Politikai nézeteinek is igen sűrűn adott hangot, bátran kritizált felelős beosztású, hatalmukkal nyilvánvalóan visszaélő, korrupt embereket, akik természetesen megvédték magukat a Párt hathatós segedelmével, de visszavágni, esetleg eltávolíttatni (magyarul kirúgni) az egyetemről nem merték, mert annyi eszük azért volt e derék elvtársaknak, hogy ezzel elismerték volna saját azon bűneiket, amelyekre Emese hívta fel a figyelmet.

Emese KISZ-tag volt (akkoriban ki nem?), a taggyűléseken egy idő után rendszeresen feltűnt egy bizonyos Manyika elvtársnő. Az elvtársnő nem szólt soha senkihez egy szót sem, ám az egyetem elvégzése után csodák csodájára, pártutasításra Emesét elhelyezték Petymegpusztától alig ezer kilométerre dolgozni azzal a feladattal, hogy — bár senki azt sem tudta, merre van az ország ez eldugott pöttye — a terület építészeti struktúráját strukturálja ki, különös tekintettel a mélyépítési struktúrára.

Ezen struktúra hatására Emese villámgyorsan, ám még előttem ma sem ismert módon megismerkedett egy Hegedüs Albert nevezető fickóval, és néhány hét múlva Kanadából üdvözölt sokunkat, véget vetve ezzel két éve tartó, virágba borult szerelmünknek. Írtam volna neki levelet, kértem volna én magyarázatot arra, hová lettek a házasságunkról szőtt gyönyörű tervek, de nem tudtam a címét, mert azt nem írta meg, a kis feledékeny… Igen, igen, mielőtt elutazott, találkoztunk valahol a városban, akkor elmondta, hogy elmegy, gratuláltam meg mindent mondtam, csak el nem hittem, hogy valóban megteszi. Mondta, hogy szeret, de a körülmények, ugye, megértem, én mondtam, hogy nem és leszarok minden körülményt, és csak bambán röhögtem az egészen. Egészen addig, amíg a rövid üzenet meg nem érkezett, akkor már kénytelen voltam elhinni.

Akkor kezdtem Katával járni, ha nem is volt valami észtvesztő szerelem köztünk, mégis jó volt együtt lenni, szép csöndben szerettük egymást és nem sokkal később elvettem feleségül. Ez sem igaz így, mert Katát is szerettem, ha nem szerettem volna, nem csinálok három gyereket vele csak úgy, kedvtelésből. Csak másképpen szerettem, tapasztaltabban, józanabbul, kiszámíthatóbban, vagy mit tudom én, hogyan. Kata is szeretett, de vele nem lehetett semmi hülyeséget elkövetni, és ez néha hiányzott.

Emlékszem, Emesével egyszer egy átszórakozott forró nyáréjszaka után, mert melegünk volt, ő egyszál bugyiban és melltartóban, én alsógatyában mentünk vissza a diákszállóra, ahol némi jatt árán a gondnoktól kaptunk egy napra egy szobát, lévén nyári szünet, uborkaszezon az egyetemen is. Senkivel nem találkoztunk, minden jóravaló ember humikált az ágyikójában, de mi nem voltunk jóravaló emberek és hajnalban kezdtük az éjszakát. Amikor ezt egyszer elmeséltem Katának, fél napig hápogott, aztán ugyanennyit szörnyülködött, hogy nahát, meg hogy ilyen-olyan hülyék vagyunk, miközben ordított róla, hogy belül, a tudatalattijában piszkosul irigyelt minket.

Kata olyan átlagos volt, szabályszerű, talán ez a legjobb kifejezés. Mindegy, leéltük az életünket, csak valami hiányzott belőle, ami egyedi, ami a miénk, ami a sajátunk. De legalább valami volt, most már valami sincs, már sajátunk sincs.

A fene egye meg, itt ülök egy órája, össze-vissza gondolkodom és nem jutottam semmire. Emese, Kata, nem, nem, egyedül akarok maradni, csak magamra akarok gondolni, senki másra. Hagyjatok békét nekem, elvégre elvált ember vagyok, jogom van egyedül lenni, ráadásul Rúthman Amália utasított is rá.

Emesét sem fogom soha felhívni, mert elég vele még egy óra együtt töltött idő és újra fülig szerelmes leszek belé. Hazamegyek, szunyókálok egy kicsit, aztán mégiscsak meg kell írnom, sőt, valakivel fel is kell olvastatnom a gyászbeszédemet. Máskülönben sosem maradok egyedül. Azért a gyerekek jelentkezhettek volna, tegyük fel, telefonálnak, hogy hé Öreg, hogy ity ma a fity ma, nincs-e szükséged valamire? Azért elég gyökér egy manus vagy te, Szerémikém. Itt nyávogsz, hogy hagyjon téged mindeni békén, most meg azért, mert a kutya se törődik veled. Mi lehet Adriennel? Pisilni kell, nem kellett volna ennyi sört inni, nyomás haza.

Csak most ne találkozzak senkivel, de tényleg, mert ha meg kell állnom akárkivel is dumálni, azonnal bebrunyálok a nadrágomba.

 

Legutóbbi módosítás: 2008.03.07. @ 09:44 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest