Eldobta apja, anyja.
Unalmas, nyávogó kolonc.
Nem kell!
Üvegszív roppan, törik.
Egy marék érzés szökik.
Nem kell!
Kibérelt „anyák, apák”.
Hullaszagú humanitás.
Nem kell!
Letört szárnyak, véres sebek.
Lehetne rendes életed.
Nem kell!
Jöjjenek drogok, pia!
Üresszivűek tábora.
Ez kell!
Ez kell!
Öntudatlan barlangi lét.
Kitépjük mások szivét.
Ez kell!
Ez kell!
Kollektív apátia.
Kivetett emberfia.
Ez kell?
Ez kell?
—
Kedves Judit!
Versed két okból javaslom a naplóba: egyrészt nem látok benne akkora művészi értéket, ami alapján szívesen feltenném, másrészt olyannyira leegyszerűsített fekete-fehér tartalmat jelenít meg, amely már-már ítélkezésbe hajlik. Könnyű ítéletet mondani bármiről, bárkiről, bármilyen élethelyzetről, szituációról, de a líra inkább pont ennek az ellenkezőjét tudja igazán jól megjeleníteni. A beleérző képességet. Ezt nem oldja fel az sem, ha mellette a kivetett emberfiát dobjuk oda koloncként. Az az emberfia ugyanis épp az apátiából, üres szívből, barlangi létből akar bennünket kiemelni.
Üdv: KM
