Ahogy kislány fonott copfját szokás
visszafejtve kiereszteni elalvás előtt,
fotonjaira bontom a napsugarat,
hagyom kisiklani ujjaim közül,
majd számlálhatatlan, parányi
üveggolyóként szóródik
szét a földön,
beragyogva az utcát.
Én csak látni akartam egy csodát,
mielőtt elfogadom
a valóság egyszerűségét,
nem tép szét semmilyen vihar,
arcbőröm nem bántja rideg, késő őszi szél,
megfogod kezem
pislogó lámpafények alatt,
árnyaink követnek hazáig,
lépteink nyoma ütemesen zenél
a betonon,
ereimben zúgolódik megannyi hormon,
megszorítom kezed,
mintha épp átadnék egy titkot,
pedig csak kibomlott copfom,
körülöttünk fotonjaira hullt szét
a lámpafény,
és tisztán láttuk egymást a másik szemén.
Legutóbbi módosítás: 2015.03.21. @ 15:01 :: Tóth Zita Emese
