dr Bige Szabolcs- : A furcsa zongorista

(részlet a „Nagytelekdi család krónikája” című novellából)

 

 

Tanulmányai, szigorlatai és államvizsgája után friss diplomásként Elek újra jelentkezett munkahelyén.

— Most, hogy már így kikupálódott, gondolom több feladatot fog vállalni! — fogadta Döme, a kultúrigazgató.

— Mi lenne az? Biztosan már kigondoltál valamit.

— Nem én, hanem megkeresett Pápai Veres, tudod, a csíki vajda. Cigánybált akarnak rendezni még mielőtt vége lenne a farsangnak.

— És?

— Szerintem a szilveszteri bálon szereztél bőséges tapasztalatot. Két heted van ezt a mostanit megszervezni.

— Rövid az idő! Hol találom meg ezt a Pápai Verest?

— Elutazott, de itt van Jánosi Rudi, itteni ismerőse. Ő tudja, miről van szó, és hogy ők hogyan is képzelik a bált.

Elek nem késlekedet, és sürgősen felkereste a Tószeg nevű negyedben levő házat. Kívülről igénytelen, de kényelmesen berendezett lakásba jutott. Egy zenész lakásába.

— Éva! — kiáltott a háziasszony a kályha mellől, ahol szorgoskodott. — Vendég jött!

Jó nagy konyha volt, ahova Elek belépett, étkező helyiségként is szolgált, a fal mellett levő asztalnál kényelmesen elfért öt ember, anélkül, hogy kihúznák középre.

— Jó napot kívánok! — szólt a szobaajtóban megjelenő leány.

Ö lehet Éva — gondolta Elek, s nem is csalódott, mert Jánosi Évaként mutatkozott be, miután a vendéget betessékelte a szobába.

— Nagytelegdi Elek vagyok a kultúr-…

— Tudom, ki maga, és gondolom, apát keresi.

Miután a bemutatkozás furcsára sikerült ceremóniáján túlestek, ámulva nézett szét Elek a nagyszobában. Igazi zeneszobát látott maga körül — az ajtó mellett zongora, egyik sarokban cimbalom, a másikban nagybőgő, az asztalon hegedű, tangóharmonika, a polcon klarinét.

— Muzsikusok vagyunk — szólott Éva, látva a férfi elképedt tekintetét.

— Az egész család?

— Csak anya nem. Ő az igazi családfő, takarít, főz, rendet tart és parancsol! — nevette el magát a lány.

— Éva milyen hangszeren játszik?

— Igazából zongorázni szoktam, de nem vagyok a banda tagja. Csak magamnak muzsikálok.

— Nem értem.

— Nézze, apa a banda vezetője, cimbalmon játszik, Józsi bátyám a prímás, a többiek, a testvérek, unokatestvérek a többi hangszer mesterei. Igazán!

— Elhiszem!

— Mind ide járnak gyakorolni, mert messze vannak a szomszédok, de ha hallják is, ahogy Gyuri öcsém harmonikázik a ház előtt, még örvendeznek is neki.

— De maga?

— Velem az a helyzet, hogy apám, a cimbalmos, aki a tudását apjától tanulta, mint ahogy az is az apjától, így fel egész nem tudom meddig, szóval, apám korán megismertetett a billentyűkkel és a kottával. Hamarabb olvastam a kottát, mint betűt. Játsszak valamit?

— Kérem.

Hosszú ujjai végigfutottak a billentyűkön, és sohasem hallott, mégis ismerősnek tűnő dallamok árasztották el a szobát. Elek lenyűgöződve hallgatta.

— Mi volt ez? — kérdezte, miután Éva váratlanul lecsukta a zongora fedelét.

— Egyveleg a vendég tiszteletére.

— Miért szakította félbe olyan hirtelen?

— Nem akartam, hogy nagyon elragadjon a zene. Egy adott pillanatban úgy éreztem, elrepülök, a hangok magukkal ragadnak, elszállnak velem a semmibe! Megijedtem, s ezért hagytam abba egyszerre, és a zongora fedelét is lezártam, nehogy kiszabaduljanak!

— Csodálatos! — ámuldozott Elek.

— Maga is szokta így érezni?

— Ó, hát már megismerkedtek? — lépett be a szobába Jánosi Rudi, félbe szakítva ezzel a beszélgetést.

— Elnézést az alkalmatlankodásért…

— Semmi, semmi! Tudtam, hogy felkeres, Pápai Veres már jelezte.

— Nagyon szépen zongorázik a lánya! — szakította félbe a hivatalos megbeszélést a vendég, annyira a hallott zene és vallomás hatása alatt volt még.

— Ő a mi házi zeneszerzőnk és korrepetitorunk. Minden új dalt, amit valamelyikünk megismer, vagy hazahoz, azt ő lekottázza, betanítja, hangszereli. A nyilvánosság elé azonban soha sem lép. Zavarja a közönség, csak itthon muzsikál saját magának, vagy nekünk, esetleg néhány szerencsés vendégnek.

— Ezek szerint én a szerencsések közzé tartozom.

— Szerencsés ember mindenképpen. A bál szervezését illetően is. A zenétől a büféig mindenről gondoskodunk. Nincs miért aggódnia!

— Pedig a rend és biztonság gondot okoz. Nem lenne jó, ha a mulatság valami verekedés félébe torkollana, mint öt évvel ezelőtt. Ezért is tiltották évekig a cigánybál rendezését.

— Hmm. Ez valóban gond!

— Hallottam hírét néhány erőszakos, garázda fiatalnak. Ha megrészegednek, biztos bajt okoznak.

— Ez gond, de ha összedugjuk a fejünket, csak kisütünk valamit.

— Miért nem őket kéritek fel a rendfenntartásra? — szólalt meg váratlanul Éva, akinek a jelenlétéről meg is feledkeztek.

— Micsoda ötlet! — kiáltott fel Elek.

— Nekem is tetszik — értett egyet a felvetéssel Rudi.

— Hol találjuk meg őket?

— Estére idehívatom a fiúkat. Legyen itt úgy kilenc körül. Majd kicsit muzsikálunk, s közben megbeszélünk mindent, amit kell.

A megbeszélések egymást követték a következő napokban, mindig akadt valami újabb tisztázni való, de a zene iránti vonzalom is hozzájárult az ismétlődő találkozásokhoz. Nem is volt ezért semmi baj, csak éppen Ibolyának tűnt különösnek ez a sok megbeszélés.

— Mit tudtok annyit tárgyalmi?

— Megbeszéljük a díszítést, büfét, meghívottak névsorát, a műsort. Ez utóbbi az igazi gond. Bemutatnak néhány vidám jelenetet, ezeknek minden szavát ellenőrizni kell. Ugyanígy minden zeneszámot is meg kell vizsgálni, nincsen-e bennük valamilyen tiltott, vagy finomabban szólva nem ajánlott dallam. Ezt nagyon szigorúan veszik.

— Ezt mind értem, de nincs ott esetleg egy csínos barna lány is, aki vonzóbbá teszi a ti megbeszéléseiteket?

— Hát, ami azt illeti, van! Jánosi Rudi leánya, Éva a neve.

— Tudtam! Tudtam!

— Mit tudtál?

— Hogy miért jársz olyan lelkesen oda Rudi házához.

— Nem sok köze van ahhoz, ennek a különös lánynak, aki muzsikus is meg nem is. Gyönyörűen zongorázik, de soha fel nem lép közönség előtt. Nem akar, vagy nem engedik, vagy mind a kettő.

— Nem értem…

— Mindannyian kicsit furcsák, de Éva még náluk is különösebb. Otthon van bármilyen zenei témában, ő kottázza le az új dalokat, amit a többiek valahonnan hazahoznak. Nem csak rögzíti a dallamokat, hanem ki is dolgozza a zenekar számára. Minden hangszerre külön-külön. Kottából akármit eljátszik, segít a többieknek betanulni az új dalt.

— De?

— Egyetlen darabot sem képes végig játszani. Bármelyikbe is belefog, rövid idő múlva elkezdi variálni, eltérve teljesen az eredetitől, mégis harmónia hatja át a játékát, de egyre szenvedélyesebben, vadabbul játszik, míg egyszerre hirtelen abbahagyja. A hangoktól valami feltámad benne, felajzódik, hogy aztán túlzásba, a végtelenbe hajszolja. Mondják, hogy egyszer annyira belelovalta magát, hogy elájult. Ettől nagyon megijedt, de megijedt az édesapja is.

— Mit mondott az orvos?

— Nem vitték orvoshoz, mert restellik a dolgot. Ez a család gondja, nem tartozik másra, se doktorra, se senkire — mondják.

— De hát, biztosan valamilyen súlyos betegsége lehet, amit meg kell gyógyítani!

— Vagy nem!* Bár szólhatnék az orvosunknak, de milyen jogon avatkozzam bele egy család életébe?

— Ez igaz, mesélj még róla!

— Megnyerő jelenség, de a zenén kívül nincs számára semmi más a világon. A házimunkát elkerüli, nem segít édesanyjának, nem kézimunkázik, sem más ilyen leányszokásnak nem hódol, csak a kottákat nézegeti, dúdolgat, néha odaül a zongorához, de néhány akkord után abbahagyja. A többieket ellenben segíti az új dalok, zeneszámok betanulásánál, figyel minden hangra, ütemre és soha nem téved. „Állj, állj — kiáltja, ha valami hibázik —, nézd csak meg jobban a kottát!” Pedig előtte nincs kotta, mégis kiszúrja hibát, s a megszólított bocsánatfélét motyog, és újra játssza az elrontott részt.

— Honnan tud mindent ennyire?

— Ezt kérdeztem én is, és azt válaszolta, hogy látja. Azt már nem mertem megkérdezni, mit lát, mert így is zúgott már a fejem a sok számomra érthetetlen dologtól. Kívülről tudja az összes valaha megismert dallamot, bármit első látásra hibátlanul lejátszik a kottából, de önállóan nem képes végig játszani egyetlen — legyen bár akármilyen rövid — zenedarabot sem.

 

(Ugorjunk előre az időben: néhány év múlva Éva mégis orvosok kezébe került. Egyre súlyosodó látásromlása miatt vizsgálták és kiderült, hogy agydaganata van…)

 

—.—

 

*”Sosztakovics agyában volt egy háborús repeszdarab, ha oldalra hajtotta a fejét, zenét hallott” — írja Dr. Dajue Wang egy tanulmányban.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.