Kozák Mari : Egy fakult fénykép

 

 

Csupán ennyi maradt meg
jó öreg nagyanyámból,
egy fénykép…
mára már megfakultak
a színek, akár az elmúlt
boldogtalan évek.

Már nem emlékszem
miért bújtam ölelő karjába
és zokogtam fájdalmam
e nyomorult világba,
hagytam könnyeinket
összecsókolózni,
puha tenyerét fülembe suttogni.
Mert mindig nekem beszéltek
azok az öreg ujjak,
ha baj volt, hozzám simultak,
a vén tenyérnek
hangosan köszöntem,
ha nagyanyám a küszöbön leltem.
Mert emlékeztem
a forró kenyér illatára,
a befűtött kemence
halk duruzsolására,
mikor száját nagyra nyitva
a friss cipót elém hajította.
Szinte éreztem, ahogy égeti
aszott tenyerét
és sebesre marja ujja hegyét,
de csak mosolygott
míg arcom simította,
az első szeletet mindig nekem adta.
Egyszer, mikor beteg lettem
ő virrasztott felettem,
dolgos kezében megállt a kanál,
nem szólt csak nézett rám,
számba tette a vacsorát,
egy széken ülve virrasztotta át
az egész éjszakát.
Emlékszem, ha én sírtam
kezét fejemre tette,
szeméből a könnyeket
kézfejével letörölte,
majd kötényzsebébe dugva
eres kezét, a sarokba húzódott
akár egy vendég.
(sokáig nem értettem
ezt miért tette,
ma már tudom: ilyenkor
a fájdalmat, magához vette)
Már emlékszem
miért bújtam ölelő karjába,
már tudtam
mit is jelent a hála,
mutatni akartam
mennyire szeretem,
de csak zokogni tudtam, emlékszem.

Csupán ennyi maradt meg
jó öreg nagyanyámból,
egy fénykép…
mára már megfakultak
a színek, akár az elmúlt
boldogtalan évek.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.01.03. @ 13:40 :: Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.