Tulajdonképpen Dusán Pasics volt a tisztességes neve, de a községben mindenki csak Hikmetnek hívta. Szerette Nazim Hikmet verseit, és sokat kívülről tudott, diák korában az iskolai ünnepségeken állandó műsorszám volt a szavalása. A név rajta ragadt.
Amúgy bosnyák volt, de ez nem jelentett neki sokat. Jugoszlávnak tartotta magát, nem volt vallásos és tulajdonképpen ki volt békülve a Titó-féle világgal. Nem politizált.
A községben egyébként is több nemzetiség élt békében, voltak bosnyákok, horvátok, magyarok, szerbek és jól megfértek egymással, a régi ellentétek, atrocitások már rég nem gátolták a jó viszonyt. Volt ugyan egy-két nehezebb természetű ember meg ott volt a felfuvalkodott Vladics rendőr is, de ők sem rontották el az amúgy jó hangulatot. Hikmet asztalosnak tanult, de szakmájában sosem dolgozott, hanem a közeli városban a regionális újság munkatársaként kereste — az egyébként meglehetősen szerény — kenyerét. Mégis csak jobban illik ez egy irodalom iránt érdeklődő fiatalemberhez.
Az újságnál a státuszt Lászlótól, barátjától és volt osztálytársától örökölte, aki féloldalas cikkben emlékezett meg a világháború után a magyar civilek legyilkolásáról, kihasználva a főszerkesztő szabadságát.
Az újságtól Lászlót rögtön kirúgták felróva neki, hogy egymásnak uszítja valótlan dolgok állításával az egymást szerető nemzetiségeket, majd másnapra beidézték a Rendőrségre.
Rossz érzéssel ment és nem is csalódott. Vladicshoz kisérték fel, aki először csak üvöltözött vele majd némi gumibotozás után búcsúzóul betörte az orrát.
László másnap elutazott szülőfalujából és többé nem tért vissza. Eleinte még küldött Hikmetnek egy-egy képeslapot Hamburgból, Budapestről, később ezek is elmaradtak.
Hát így örökölte meg Hikmet a munkát, de nem csak azt. Verát is, aki László barátnőjeként Hikmethez is mindig nagyon kedves volt mintha nem tudott volna dönteni közöttük.
Hamarosan összeházasodtak és beköltöztek Hikmet elhunyt nagyszülei ütött-kopott kis házába. És akkor az ifjú férj vállalkozásba kezdett. Málnát, szőlőt vásárolt fel termelőktől és azután Nyugatra eladta. Ezen kissé elcsodálkoztak a községbeliek, mert Hikmetet mindenki egy kicsit habókosnak, élhetetlennek tartotta. Mindenesetre erre alaposan rácáfolt, mert pár év alatt jócskán megszedte magát. Otthagyta az újságírást, autót vett majd lebontva a kis házat egy kétszintes, nyugati mintára tervezett házat épített magának. Illetve dehogy magának, hiszen addigra már megszületett a kislányuk is, Vera és Hikmet szemefénye.
Ekkor már azt is megtehette, hogy drága külföldi fürdőhelyeken töltse az idejét. Később vett egy használt zongorát és fél évet azzal töltött el, hogy régi szakmáját felhasználva felújítsa a hangszert. A zongora tényleg gyönyörő lett, csillogott, intarzia díszítette, a zongoraszék diófából készült és imádkozó angyalkát formált. Mindenki a csodájára járt. A hangszer a legszebb szobában kapott helyet, Hikmet úgy gondolta, hogy egy úri ház nem úri ház zongora nélkül, bár zongorázni csak Vera tudott.
Már nem tartották Hikmetet habókosnak, sőt Hikmetnek sem, a neve egyre inkább Pasics úr lett. Ez már a Titó halála után idő volt.
És akkor megbolondultak az emberek. Azok, akik odáig jól megfértek egymással most egymás ellen fordultak és hamarosan hadszíntér lett a környék is.
A bosnyák családok a szerb hadsereg és szabadcsapatok elől a hegyekbe menekültek, csak pár ember maradt otthon a házakra vigyázni, így Hikmet is.
Nem volt jó döntés. Amikor a harcok abbamaradtak és az emberek visszamerészkedtek a romokban álló községbe, Vera sírva nézte a leégett, kifosztott házukat és várta, hogy Hikmet is előkerül valahonnét. De nem jött. Sem akkor, sem másnap, sem soha többé.
Az ENSZ egészségügyisek találtak rá egy tömegsírban.
Vera lánya idővel férjhez ment és közösen rendbe hozták a házat, bár a régi jólét már nem köszöntött be.
Azután egyik este egy szomszéd szaladt át Verához azzal, hogy riportot látott az egyik szerb szabadcsapat volt parancsnokának özvegyével Belgrádból, és a háttérben jól felismerhetően ott látta Hikmet intarziás zongoráját a zongoraszékkel együtt, ami egy imádkozó angyalkát formáz. A szabadcsapatos parancsnokot néhány éve valami üzleti leszámolás keretében felrobbantották az üzlettársai.
És akkor a község régi lakossága összefogott. Felkerekedtek és megkeresték a belgrádi címet, becsengettek és elmondták, hogy Vera elhurcolt zongorájáért jöttek. Az özvegy nem tiltakozott, megjegyezte, hogy úgy tudta a zongorát a férje egy régiségboltban vásárolta, de ha így áll a helyzet — vigyék. Búcsúzásként megajándékozta Verát a férje képével. A képen fiatal férfi látható egyenruhában, vidáman mosolyogva.
Viszonzásként Vera is otthagyta Hikmet képét, aki a szomszéddal látható, közvetlen a kihantolás után.
A zongora visszakerült a házba, és Vera néha leül eléje a zongoraszékre, ami egy diófából faragott angyalt formáz, felhajtja a fedelet, de sosem zongorázik. Csak ül és sír.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.13. @ 11:15 :: Torjay Attila