Fene tudja, hogy hívták amúgy, talán Molnár lehetett a becsületes neve, mert mindenki Molinak ismerte. Nagyon irigyeltük, egész nyáron strandra járt, lábteniszezett, lógott a városban, senki sem volt olyan barna, mint ő. Ez 1975 körül csak keveseknek adatott meg, hiszen törvény írta elő: mindenkinek dolgoznia kell. Hogy valaki fiatalon, harminc körül mindettől mentesüljön, hát az főnyereménynek tűnt. A szakmája nadrágszabó volt és állítólag az egyik legjobb a szakmában, de dolgozni én már nem láttam. Más se nagyon, nem az ő világa volt a munka. Azt beszélték, hogy lefizetett egy orvost, aki leszázalékoltatta.
Bár az is igaz, hogy akkoriban ez nem ment csak úgy. Valamit valamiért. Elnézték neki, de be kellett állnia szavalónak, azaz a Rendőrségnek kellett szavalni, illetve mit szépítsük: besúgó lett.
A fakabátokat minden érdekelte, elsősorban a politikai nézetek, de így kényelmesen lehetett megtalálni tolvajokat, bicskázót, közveszélyes munkakerülőt — bármit.
A Molihoz hasonló kétes egzisztenciák mind szavaltak, és valami kis pénzt is kaptak érte. Sokan röhögve nézték, amikor a hasonszőrűek a rendőrségi fizetés után bevonultak a vendéglőbe és ettek-ittak, illetve inkább csak ittak. Sok volt köztük az alkoholista. Moli is az volt, a kevés rokkantságit pár nap alatt elitta, aztán panaszkodott mindenkinek, hogy már két napja nem evett, sokan megszánták.
És amilyen a párna, olyan a törülköző, akkoriban Ágikával járt, a húsz év körüli, alaposan zakkant cigánylánnyal. Ágika tényleg jogosan téblábolt egész nap munka helyett, nem volt ki a négy kereke, az biztos. Így őt beszervezni sem lehetett, pénze nem volt, néha beállt mosogatni valamelyik cukrászdába. Nyáron állítólag egy fán aludt a ligetben, hogy ne zaklassák, télen meg a Női Idegosztályon húzta meg magát. Persze mindez szóbeszéd, mit tudhatta ezt az, aki este szépen hazament, megvacsorázott, lefeküdt. Ágikának nem volt hol lefeküdni. Isten tudja, honnan került a városba, egyszer csak ott volt, rettenetesen kifestve, késő estig korzózott és azokat, akik nem voltak szimpatikusak neki, borzasztóan lekiabálta, visszhangzott tőle a város.
Moli a lerobbant szobájába vette Ágikát a bontás előtt álló régi malomba, bár mindenkinek letagadta. Nem sok sikerrel, az aranyifjúság folyamatosan ezzel húzta. Ez nagyon zavarta, sosem ment végig Ágikával az utcán, az a másik oldalon követte, jókat szórakoztunk rajta.
Ágika szegény olyan, amilyen, de hát csak nő volt ő is. Egy szép napon Impregnáltfejű, a részeges festő rászállt, fizetett neki egy vacsorát, bort is hozatott, fröccsöztek. Az öreg, koszos festőnek megfelelt volna. Ágika boldogan vigyorgott, Impregnáltfejű pedig megkísérelte leitatni.
Ezt látva többen rohantak megkeresni Molit. Ő pont a strandon oktatta felhőfejesre a srácokat, azt borzasztóan jól csinálta.
— Hé, Moli!
— Mi van? Mit akarsz?
— Tudom, hogy semmi közöd az Ágikához, csak úgy mondom: Impregnáltfejű kikezdett vele, félúton vannak a kisfröccs meg a közösülés között.
— Az a büdös, pacsmagolós gazember! Tudtam, tudtam…
— Tudtál, de megeshet, hogy a piktor még most is tud.
— Már nem sokáig!
Moli kiugrott a nagymedencéből, nem is vesztegette az időt öltözésre. Pár perc múlva mezítláb, úszónadrágban berobogott a vendéglőbe, és ahogy illik, ráborította az asztalt a vén piktorra, vacsorástul, fröccsöstül, Ágikát meg üvöltve húzta magával hazafelé. Üvöltött Ágika is, felháborodva kiabált a festő, vihogtak a pincérek, a város aranyifjúsága pedig a hasát fogta, szinte belepusztult a röhögésbe — micsoda szerelem.
Az volt.
Nyár végén aztán Molinak meggyulladt a ruhája a ligetben egy padon, miközben egy üvegből az öngyújtóját próbálta megtölteni benzinnel, természetesen részegen. Annyira megégett, hogy a kórházban már nem tért magához, másnapra meghalt. A város pénzén temették el.
Harmadnap eltűnt Ágika, soha többé nem láttuk. Aztán a strand is bezárt, Moli rozoga szobáját is lebontották, a nyárnak is vége volt, mi tovább mentünk, ők pedig ott maradtak 1975-ben.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.13. @ 11:47 :: Torjay Attila