Lantos Tímea : Teregetünk

Nyomtatás

Fejünk fölé ragacsos felhő tapad,

talpig hatoló ismerős nyomás.

Rücskétől simára súrolt lelkek szúrnak

két metafora közzé nagytakarítást.

Mindig költözködünk…

Lepkekönnyű bőröndünk nehéz,

ha  egy fáradt percében az ember nyújtja kezét,          

s levedli felnőtté torzult lelkét.

Míg  ruhája szárad,

pőrén, védtelen rövid álmot rajzol

aztán újra borzongva viseli,

ha a páncél kényszerít.

Te is kedvesem,

mikor elment, ki tovább adta neked az életet,

láttad a repedezett csigaházak felett

a végtelenné  fagyott felleget,

s egy percre lett hited,

hogy a földre roskadt csillagod nem serceg bút.

Olyan konok és kitapogathatatlan üres térben

kongtak a szavak, hogy jaj,… s miért?

Mint most az egymásra fedett tiszta lap sír.

Hideg ujjbegyem, mint madár

szárnyára tapadt dér simogat,

szelídíteném acél kemény ajkadat,

tenyeredbe ültetném foltozott  szívemet,

de már én is hallgatok,

s csillag leszek,

nyárfák és füzek ágára térdepelek…