az eljövendő Szent Erzsébet napokra
Tizenkét kőmívest tudnak az asszonyok,
Tizenkét napjegyet számlálnak csillagok.
Közűlük Kelemen, Kelemen Kőmíjes
Regéje váráról, Déváról lett híres.
Bakfarkú, rőt király magos Déva várát
építné hegycsúcsra tekervén szakállát.
Szakálla növését hét rőfre simítja,
álmait s gondjait az Idő szorítja:
„Hol kerül kőmíves, aki ezt mérhetné,
hét tornyát ki kőből égig emelhetné?
Vágynék a magosba, törnék már mennyekbe…
Rontanék virágos, arany szegelletbe!”
Akadt egy boszorka, varjúság képibe’,
szállott a rőt király nyomába-léptibe:
„Esmérök egy embört, Kőmíjes Kelement,
ki puszta kezível szikláknak nekiment,
s aki az köveket, mint vajat faragja,
falait nincs embör, amelyik suvasztja!”
„A’ lesz az én szógám, s kincsem a kelepce!
Kerítsd elő tüstént!… Mire vársz, cemende!
Álljon elém holnap mészforraló üsttel,
fizetek tornyonként hét véka ezüsttel!
Fizetek előre, mingyá’ hozzákezdjen,
felejtse bizalmát az Atyaistenben,
mert erőm erejét szakállamra bízom,
s a falat, mit épít – sziklákról taszítom!
Szállt a varjú fennen, egészt’ Kelemenhez,
s madarak nyelvén szólt így a kőmíveshez:
„Bízvást jó hírt mondok! Magos Déva várát
hogyha felépítnéd, angyalok csodálnák!
Messziről keresnék veretes tornyait,
miként az éjszakák csillagát s holdjait!
Tornyonként illetne oly magas jutalom,
amit nem fizetett még földi hatalom.
Rőtszakáll’ Bak király örömmel fogadna…
Fizetne ezüsttel, válthatnád aranyra!”
Arany a hallgatás, vagy a mézesmadzag,
mágikus erőt ád károgó szavaknak.
Kőmíves Kelemen hitte is meg nem is,
ám lelkét csábítá hírnév és drága kincs:
„Vidd hírül – magamat ezennel ajánlom,
de várat építni elkélne a gáton
tizenegy bérceket faragó mesterek…
S ígérem a tornyok karcolnak felleget!”
*
Amit raktak délig, leomlott éjfélre,
hiába volt gondjuk fára, kőre, ércre.
Évekből telt kettő – suhant az esztendő,
s a hegy oldaláról tűnt a fenyves, erdő…
Egy nap esti tűznél egyezséget tettek,
az Úr színe előtt bármiképp fizetnek,
magos Déva várát – görnyednek már kétrét,
azzal magasítják – érje az Ég szélét,
amelyik feleség érkezik elsőnek,
annak gyönge testét morzsolják a kőnek:
olvadék készüljön hamvával keverve,
szakadjon irdatlan munkájuk keserve.
*
Az Éj közepében ritka álmot látott
Kelemenné asszony, inasér’ kiáltott:
„Fogj be, kocsis, hamar! Hadd lám azt a várat!
Lássam jó uramat, hogy s mint haladának!”
Eléállt a hintó hat almásderessel,
habos lett a marjuk, mire jött a reggel.
Porzott az út széle – iramuk viharos,
Kőmíves Kelemen szíve lett de bajos:
„Lovaim, irgalom! Vesznétek örökre,
gyöngypatkós lábatok akadna bár össze!
Vesznétek inastul oda s kantárostul!
Se’bánnám, valamely’ villámtól bolondul!
Csak szívem szerelme, egyetlen virágja
soha bár ne jutna magos Déva várba!”
Porzott az út széle, sebesen, viharost,
Kőmíves Kelemen szíve szólt hamarost
magos mennyet kérve, küldjön farkas falkát,
szilajat elébük, s ne érjen fabatkát
kocsisa ostora, törjön rúd, tengelyük,
szerelmes mátkája forduljon a’helyütt!
Nem akadt sem farkas, villám sem sújthatott,
Kelemenné asszony maga is hajtatott…
Kipirult orcával érkeze boldogan.
Nem sejté, mi készül, s ideje hogy’ rohan.
„Jó napot, jó napot, tizenkét kőmíjes!
Falatok irdatlan’ meredek, be’ széles!
Szép volna, tornyai hágnának magosba,
hajnali fénykévék festhetnék pirosra!”
Tizenkét kőmíves esküt nem feledve
az asszonyt vaskezű öklökkel követte,
megült a némaság, homlokuk csillogott,
erekből dülledtek halálos, kék lobok.
Kezüket ráveték, ruháját tépdesik,
taszítják, lökdösik, féltérdre míg esik:
„Mit akarsz, mit akarsz, tizenkét kőmíjes?
Asszonyi mivoltot becstelen’ hogy illetsz?
Jó uram, Kelemen, szólj egy szót érettem,
hisz tudod – Istennek sohasem vétettem!”
„Imám sem segített, jöttél lóhalálba’,
ha volt is fohászom, nem sújtott villáma.
Te jöttél elsőnek, élő áldozatnak,
megvetni alapját tornyos boltozatnak.
Kövekhez illesztjük lelkeddel tenmagad,
hamvaid porával így a vár fennmarad!”
„Várjatok, várjatok, tizenkét gyilkosom!
Hadd látom gyermekem, örömem, otthonom!
Hadd tegyek búcsúmra megszentelt pecsétet,
s térülök azután – ígérem – közétek!
Másnap a hű asszony fekete paripán
jött, vérét is vették malomkőn, s taligán
vitték fel a hegyre, vitték oly magosba,
fellegek hol válnak szürkére, habosra.
Falazták térdéig, lelke hogy’ így szólott:
„Uram, én édesem, általam légy boldog!”
Falazták derékig, úgy szólott a Napba:
„Én Uram, Teremtőm, tekints a fiamra!”
Falazták nyakékig, szólott az urára:
„Szerelmes férjuram, meg ne halj a gyászba!”
Falazták setétben, kőszáli viharba’,
s egy angyal üzené, lőn néki magzatja,
szép iker magzatja aranyhaj fonattal…
Szoptassa csillagnál, szoptassa éjt-nappal,
táplálja mindkettőt hét tölt esztendőre,
s a várfal leomlik, rög sem lesz belőle!
*
Kőmíves Kelemen ment haza bújába’,
aranya-ezüstje szekér oldalába’.
Állt a vár, tornyain Bakfark zászló lengett
vöröslőn, mint a rák, s mint a kígyónyelvek.
Kőmíves Kelemen ért haza bújában
egyetlen kérdéssel szíve zegzugában.
Mit szóljon fiának, ha szalad elébe,
s aki két karjában az anyját így kérdte:
„Nagy idő telt, várom én édesanyámat,
valami titka van tán édesapámnak?
Könnyeim fogytán most szívem is elszorult…
Mi a baj, csillaga felhők közé vonult?”
„Hagyd el… Csak ezt hagyd el, s haza jő estére.
Vásárokba küldtem, tegyen a kedvére.
Ha estére nem jő, haza jő reggelre,
mielőtt a félhold sárgára kitelne.”
Reggel is, este is kérdé fiacskája,
merre van, mért nem jön édesanyja, már ha
két félhold eltele, s ha kitelt, elfogyott,
Kőmíves Kelemen szívéhez így kapott:
„Édesanyád’ őrzi magos Déva vára,
nélküle a kőfal szeglete sem állna.
Eredj, fiam, szólíts vén sziklatömböket!
Hullass érte forrást fakasztó könnyeket,
azzal feltámasztod hamvát a porából.
Fekete kancáját ismered szaváról…”
Ment a szem fiúcska elemek dacára.
Szél fútta, szél vitte a vár oldalába.
Megköté a lovát szomorú fűzfához,
s úgy indult a hegynek, a nap hogy leáldoz.
Megveré a sziklát didergő öklével,
meg is megöntözé guruló könnyével:
„Hol vagy, édesanyám, földön-e vagy égben?
Szólj bár egy szót hozzám, égre-földre kérem!
Szólj bár egy igaz szót lelkem vigaszára,
látlak-e maholnap… Mért hoztál világra?”
Három nap könyörgött lelke-istenadta,
szíve is meghasadt, szikla nyílt alatta.
Az Ég is megdöndült, hozott bősz felleget,
a tornyok be’ nyögték, szánták a gyermeket…
*
Kőmíves Kelemen asszonyt vitt a házhoz,
esztendőkből hét telt, mi kötötte gyászhoz.
Szépséges esküvő készült a birtokon,
érkezett messziről számtalan ős-rokon,
magos Déva várát míg lepte síri csend,
s károgó kárhozat uralta odafent.
Nem hangzott ki onnét énekes madárdal,
egy igaz sóhajtól omlott voln’ a várfal…
Nem volt még ideje, fogta még az átok,
hét évig büszkén állt hét torony s a várfok.
Hetvenhét holdtölte, s hozzá még hét hónap
jelezte, vége van Bakfarkas álmoknak.
Kelemenné asszony csapott a tömbökre
szívbéli sóhajjal, s megnyíltak előtte.
Meghasadt a kőfal hatalmas robajjal,
két angyal kísérte fényes diadallal,
diadal-fényesen glóriás esőben,
énekkel vértezve holtiglan erőben.
Száz dallal ajakán ment a két ikrekkel,
mezítláb és pőrén csillagnyi sereggel.
Pőrén és mezítláb, úton és útfélen –
egyetlen pecsétet sem hordott szívében.
Levette magáról szétfoszlott pár rongyát,
abba bugyolálta két iker porontyát.
*
Nap szentült alkonya vezette a házhoz,
köszöntők hangzottak ünnepi fogáshoz.
Nagy volt a vigalom, húzták a cigányok,
sülteket tálaltak fogadott leányok.
Kelemenné asszony gyűrűjét lehúzta,
aranyhaj fonatú gyermekire bízta.
Kitanítá őket, mily szókkal illessék
a sudár vőlegényt s a barna menyecskét.
Szétnyílott a násznép, hogy közéjük léptek…
„Milyen két szép gyermek!” – hallottak beszédet.
„Hajuk tán színarany! Fényesebb a Napnál!”
Meg is megállottak elhűlt asztaloknál…
„Jöttünk köszönteni, mink es az ifju párt,
kicsinyég menyasszonyt, s vőlegényt legkivált!
Terüljön boldogság mindétig e házra,
őrizze békejét angyalok áldása!
Hosszi útat tettünk, volt időnk temérdek,
ajkunkról homokszem pergett csak az ének.
Hét nap s hét éjjelen folyton folyt’ danoltunk,
dombok és váralján kiszáradt a torkunk!”
Hozták a friss mustot – erősen csodálva,
honnan e fiúcska, lányka bátorsága…
Töltöttek poharat a nagy csendességbe’,
nem sejtvén – csordultig lesz majd bölcsessége.
„Emeljük poharunk az igaz lelkekre,
akiknek hűségét gyűrű pecsételje!
Kívánunk ezennel oly szép vigasságot,
amelyet magos menny gyönyörűn megáldott,
megáldva két ember éltének szentségét,
amiben meglátják az Ég rendelését!”
Egy hajtásra ittak, nem úgy a leányka.
Lassan kortyolgatta, hogy mindenki lássa.
Lassan, mert nyelv alatt, ott lapult az ékszer,
amit – amíg ivott, billentett nyelvével.
Így mikor poharát szájától emelte,
asztalszélt’ borulván nagyot csörrent benne,
s kigurult – damasztról jegygyűrű csillogott,
Kőmíves Kelemen térde is megrogyott.
Felismerte, s rögvest – haló minutába’
röppent vissza lelke boldogabb órákba,
boldog-szép hajnalra nyíladó estékre,
mikortól e gyűrű lett szíve szentélye
húzván az ujjára kedvese-mátkának,
s cseppjei teltek be szerelem-forrásnak.
Kérdte az ikreket, merre s hol az anyjuk.
„Hamisság idejét eztán ne múlassuk!”
Fogták a két kezét, vitték istállóba,
mátkája hol várta koszorúkat fonva.
Mindkettőt rózsából – kettejük fejére,
legyen mindörökké szerelmük pecsétje.
Kelemen meglátta, ölelte, csókolta,
s csak aztán ment vissza a sokadalomba.
Letépte a selymet, gyöngyöt és brokátot
a más’ menyasszonyról, ki reszketve állott.
„Bocsáss meg énnékem, ha dúvad tettemért,
bár látnád, mit áll ki lélek a lélekért,
Istenért mennyekben, akiről nem tudtok…
Szedd össze szép szóval, s vidd a pereputtyod.
Bocsáss meg, hisz mától nincs dolgom véletek,
magam ellen többé magam sem vétkezek.
Holtnak hitt én rózsám jött angyalsereggel,
meg is megáldottan aranyos ikrekkel.”
E szóknál vállára fehér galamb szállott,
így lett az életük Miatyánktól áldott.
S hogy eltűnt a násznép, ment a hű mátkához,
letérdelt előtte, úgy fogott imához.
Fel is öltöztette, ölbe vette szépen…
Úgy éltek sokáig, mint írva mesékben.
2013. augusztus 21.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.21. @ 13:14 :: Pásztor Attila - Atyla
