Kiapadhatatlan
a tó békés üdve,
elhajított kavics
kacsázik rajta.
Így kezdhettem írni
nem is olyan régen,
most ismét
visszakanyarodtam,
nem látok más kiutat,
csak ragaszkodni hozzád.
Évgyűrű ráncolja
víz bársonyát,
merengek,
miből lesz az egy kör,
miből a szétváló kettő…
A meredek hegycsúcsra
úgy vetek egy pillantást,
mint a mindentudó;
érezlek.
Fentről nézel le rám,
én addig felsóhajtok;
a megmászható hegyet,
kedves völgyet,
egyenes utat,
kacskaringós kanyart
veszem nézőpontba.
Csak így nőhetek naggyá,
így serkenhetek utánatok,
kit itt hagyott az idő,
ha a szemlélődő hősből
bölcs lesz, inkább hallgat.
Mélységek,
magasságok,
ti áldott ima-domborulatok,
smaragdzöld kendőbe
tekert hajtövek,
örökzöldek,
hadd maradjak meg
nektek egészen kicsinek,
hadd lássalak titeket
hatalmasnak.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: Horváth Nóra
