Horváth Nóra : Óda a mindenséghez!

 

 

Kiapadhatatlan

a tó békés üdve,

elhajított kavics

kacsázik rajta.

Így kezdhettem írni

nem is olyan régen,

most ismét

visszakanyarodtam,

nem látok más kiutat,

csak ragaszkodni hozzád.

 

Évgyűrű ráncolja

víz bársonyát,

merengek,

miből lesz az egy kör,

miből a szétváló kettő…

 

A meredek hegycsúcsra

úgy vetek egy pillantást,

mint a mindentudó;

érezlek.

Fentről nézel le rám,

én addig felsóhajtok;

a megmászható hegyet,

kedves völgyet,

egyenes utat,

kacskaringós kanyart

veszem nézőpontba.

 

Csak így nőhetek naggyá,

így serkenhetek utánatok,

kit itt hagyott az idő,

ha a szemlélődő hősből

bölcs lesz, inkább hallgat.

 

Mélységek,

magasságok,

ti áldott ima-domborulatok,

smaragdzöld kendőbe

tekert hajtövek,

örökzöldek,

hadd maradjak meg

nektek egészen kicsinek,

hadd lássalak titeket

hatalmasnak.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 86 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).