Lehuppanok magányomba, ide a kanapéra.
Nagy versek, apróka emberek, s a jelen,
mi folyton kivet magából. Van aki átaludná,
mégis felriad, szenvedély horzsolja bőrét.
Mostohább órák a hajnal padjába ültetik,
szürke krétával a palatábla éjből kiszel egy
holdkaréjt – remete sarc, fennmaradásért.
Kit szerethet végül a pírba öltözött, írt ad,
de keservektől csendesen, félsiker benne
a türelem. Éj haját viszi a másik féltekére,
arca hiába farkasszemez, amíg csak itt ülök,
többet kért belőlem, s ezért egyedül hagyott.
Belém kapaszkodó érzéseim a gyermekek,
kendőben ringatom őket, de hiába nő mind?
Legutóbbi módosítás: 2012.06.28. @ 07:16 :: Marthi Anna