Marthi Anna : Nagy vers – kis ember

 

Lehuppanok magányomba, ide a kanapéra.

Nagy versek, apróka emberek, s a jelen,

mi folyton kivet magából. Van aki átaludná,

mégis felriad, szenvedély horzsolja bőrét.

Mostohább órák a hajnal padjába ültetik,

szürke krétával a palatábla éjből kiszel egy

holdkaréjt – remete sarc, fennmaradásért.

Kit szerethet végül a pírba öltözött, írt ad,

de keservektől csendesen, félsiker benne

a türelem. Éj haját viszi a másik féltekére,

arca hiába farkasszemez, amíg csak itt ülök,

többet kért belőlem, s ezért egyedül hagyott.

Belém kapaszkodó érzéseim a gyermekek,

kendőben ringatom őket, de hiába mind?

Legutóbbi módosítás: 2012.06.28. @ 07:16 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1339 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak