Megtépázott
esőcsepp koppan,
kopottas ereszből
ömlik, vele tart
a rakoncátlan öröm,
a kínkeserves feltételezés,
hogy akarlak.
Eressz el,
nem vagyok
és nem is leszek a tied,
de ezt te úgysem értheted meg.
Felhőtlen
ábrázatom lágy
mélyedései pedzegetik
igazam simulékony
dallamát;
arcom higgadt,
azt hiszed,
zavarba hoz,
zakkant kinézeted.
Már elígérkeztem.
Fekete kabátom patentja
egymásba illeszkedik;
övé az enyémbe,
enyém az övébe.
Birtokolni vágysz,
birtokolnak,
a sötétség fogságába
éjkönnyedén omlok.
Elnézem, ahogy öntelten,
egymagadban álldogálsz,
várj, csak várj rám,
úgysem jövök el,
egy percig nem
hitegettelek,
ez most sem lesz
másként,
közömbös vagy.
Csak vele
vagyok képes
álmokat szőni,
de ezt te úgysem értheted meg.
Öntudatlanságodba hagylak,
én addig tudatosan,
sziporkázva
továbbszeretem őt;
fejemet a mellkasára
hajtom, úgy szuszog
mint senki más,
eldúdolom
a csak vele verdeső
boldogidőket.
Legutóbbi módosítás: 2012.03.18. @ 15:18 :: Horváth Nóra
