Kis sarkot csinált nekem anya a konyhában, hogy ne ébredjek fel annyiszor az öcsém miatt felkapcsolt lámpa fényére. Apám is hazajön az éjszaka közepén…
— Mi van, nem tetszik a gyerekbőgés? — köszön, majd lekever egy óriási pofont.
Öltözöm, könnyet sem ejtve. Becsapom az ajtót és elrohanok. A házak erdőkké növekednek, a terek áthatolhatatlan bozótokká válnak.
Hol van édesanya, aki megvigasztal?
Tegnap még láztól forró ágyam mellett apa mesét mondott, anya izzasztóra rázta a dunnámat és forró, mézes teámat öntögette egyik bögréből a másikba.
Mikor nőhettem ki kétszobás lakásunkat? A firkáim, amit apa mindig kinevet és letépi a falról… Pedig anya engedi meg, hogy kitegyem őket az ágyam köré. Talán ők növesztenek óriássá.
Már égő vörösre marja arcomat a jeges szél.
— Rossz gyerek voltál, mehetsz világgá — sziszegi.
Alig kapok levegőt, fáj mindenem. Meg kell találnom a szüleimet.
Hiszen, amikor Edit néni a kollégiumban beszélget apával, mondja, hogy minden rendben, jól tanulok csak makacs és nyakas vagyok időnként, akkor is ott van, s mosolyogva válaszol:
— Igen, tudom, milyen konok tud lenni. Rám hasonlít.
Mindig eltűnnek, és egyre nehezebben lelek rájuk. Órák óta rovom a kihalt város rengetegét…
Egy ismerős ház; beengednek, nem sokat kérdeznek, nyomasztó az álmom a vendégágyon. Futok, és soha nem érek haza. A föld megnyílik, alig tudok átmászni a szakadékon. Végre a házunk. De az ajtó eltűnt. Másfele indulok, sötét, szűk utcák, de ha a végére érek, már otthon leszek. Átmászhatatlan paticsfal emelkedik előttem a földből, és a túloldaláról nevetést hallok. Sírva kapaszkodok a csúszós, sáros vesszőkbe. Valami elragad, repít, egyre magasabbra. Ott, ott most le kellene szállnom, és megérkeznék…
Ébredés, tusolás után felveszem tegnapi ruhám, és folytatom a rohanást.
Útközben találkozom apával és anyával.
Anya sír.
— Gyere haza kislányom…
Legutóbbi módosítás: 2014.10.29. @ 08:59 :: Pulai Éva
