Fel kéne mennem az égre,
hogy észrevegyetek végre?
Némán itt élek köztetek,
zihálva leveg?t veszek,
miközben sírok,
mert gyötörnek kínok.
Meg is kell halnom majd talán,
vaksötét téli éjszakán?
Hogy elhiggyétek,
mellettetek éltem,
s ha féltetek,
én veletek féltem.
Elmenni már épp ideje volna?
Akkor ez a strófa rólam szólna:
„Itt élt velünk
tele volt reménnyel,
és egy napon
elszökött a fénnyel.”
Kedves Éva, ezeket a nagyon nem szép (rag)rímeket ki kellene szórnod a versedb?l.
Igazán ez a vers egy közepes-gyenge „próbálkozás”, komolynak indul, de valahogy áthajlik öniróniává — ami nem mindig meggy?z?, s?t öncélú, nem hiteles — a sok közhelyt?l a végére teljesen szétesik.
Ezt még csiszolnod kéne, hogy ezek a kérdések azzá váljanak, amiket önmagukban hordoznak.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.27. @ 13:18 :: Szeibert Éva
