Csak a szél egyensúlyoz
romokba bomlott testemen,
s a sötét üres ölében
meghúzza magát a csend.
Régi lábnyomok hideg
peremén surran az emlék,
s a múltba tárt ablakokon
megfáradt fény kereng.
Csapdát állít a komód,
vak sparhelt les a szögleten,
s a visszhangot nyelt zongorán
anyám kísért odabent.
Merre bújkál az id??
Kényszerszünet a napokon.
Elnémult bennem a kérdés,
a magány oly eleven.
Üres fészek a torony,
hallgatás ritmusa ketyeg,
s én, a megvénült gyermekarc,
régi mosolyom keresem.
Legutóbbi módosítás: 2010.11.14. @ 17:50 :: csontos marta