Október 6. Arad…
a szavak mit se mondanak.
Nézem a képet, tolakodnak
régi emlékek…
Thorma János festménye, amely ha épp nincs vándorúton, valahol kiállításon, akkor szülővárosom múzeumában látható.
Amikor először megpillantottam, talán hat éves lehettem. Ködös, nyirkos októberi délután volt. A kép hatalmasnak látszott. A történetet hallottam már, a látvány elborzasztott. Halált leheltek a falak. Szerettem volna kitekinteni az ablakon, de nem tudtam. A magas ablakpárkány elérhetetlennek tűnt. Szemem fogva tartotta a fénypásztázta festmény, csend volt a képek közt.
Tudtam — tudatlan gyermekfejjel — a Szózat szövegét. Iskolában alig kellett már tanulnom. Később, évek múltán, mikor hallottam a sorokat:
„Ez a föld melyen annyiszor apáid vére folyt…”, feltűnt képzeletemben a képpel való első találkozás. Akasztás, főbelövés, megtorlás.
Mennyit olvastam róluk később… Csatákat, térképet néztem, ha nem volt részletes rajz magam készítettem. Lassan megismertem sok mozzanatát a dicső múltnak. Történészek írják, másként nem lehetett. Tudom, értem. Katonai érdemeket szerzett, felnőtt emberek mégis megpróbálták a lehetetlent. Kaszás-lándzsás, lőfegyverrel alig rendelkező alakulatok szálltak szembe sokszoros túlerővel. Egyetlen szóért: szabadság!
A régi vereséget követően alig volt család ahol nem gyászoltak azután, mikor a fegyvereket gúlába rakták…
„Most tél van és csend és hó és halál,
A föld megőszült (…)
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud,
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevén boldogtalan fiait?”
— Vörösmarty Mihály —
Legutóbbi módosítás: 2010.10.05. @ 16:11 :: Sonkoly Éva
