kisslaki : Mihály napi búcsú befejezés

*

 

Mikor a kisbíró észrevette Istvánt hogy visszajött, örömében nagyot rikkantott.

— Pista! Hát nem iszol a névnapomra?

— Má’ hogy a fenébe ne! — s kihozatott három fröccsöt. Kulcsárékat kihagyta — kár beléjük. Fizetett, aztán sietősen lehúzta az italt, majd búcsút intett. 

— Vár az apám.

Erre nem volt apelláta. Tudták, hogy az öreg órásmester, bénán és félvakon fekszik odahaza, és ünnepnapon nem főz rá a szomszédasszony.  

— Na, így múlik el a világ dicsősége — merengett el Béla, mert az ital, bölcselkedővé tette.

— Az apám mesélte, hogy nagy kujon volt az öreg Kocsis… — A kisbíró érdeklődéssel hallgatta a herélőt, mert még szívesen ivott volna.

— …Volt hogy a munkaasztala mögött, a függönnyel elválasztott kamrájában, megdöntött néhány finomabb fehérnépet, akik az órát csak ürügyként vitték magukkal reparálni. István anyja meg kinn kapált a szőlejükben, de a csecsemőt is magával vitte. Hiszen az apja mit kezdett volna vele? Aztán, hogy el ne másszon, két lukat vágott a parasztkendőbe, hogy kidughassa rajta a baba a lábait, és felakasztotta a batyut egy faágra. Ott fenn aztán a szél volt a dajkája. — Tőle aztán a hiába susmogtak rossz órájú fehérnépről. Áldott jó lelke nem hitt a szóbeszédben. Még a halálos ágyán sem.   

Mihály csak szomorúan ciccegett, és a korsólyába nézett.

*

Pista a lacikonyhánál megevett egy pirosra sült malacsonkát, majd apjának is csomagoltatott egy lágyabb húsút, két ecetes paprikával. Hazafelé egyre csak Éván járt az esze. Nem értette, hogy mi történt vele? Attól fogva, hogy meglátta a lányt, mintha sarkastól megváltozott volna benne a világ. Az előző élete semmibe veszett, s mint minden szerelmes, ő is csodálkozva kérdezte magát, hogy egyáltalán, hogyan tudott eddig a lány nélkül élni?

Otthon apja nagy örömmel fogadta, mert éhes volt, na meg kíváncsi, hogy milyen is az idei búcsú? Pista egy fadeszkán apróra vágta a malachúst, és a káposztával töltött ecetes paprikát is hosszába kettévágta, és úgy tette apja elébe. Míg az öreg evett, ő szóval tartotta. 

— Aztán ringanak-e a lyányok csöcsei? — csámcsogott bele fia elbeszélésbe a mohó öreg, és közben zihálva kapdosott levegő után. 

— Ringanak apám. Meg a szoknyák is. Aztán a ringlispíl forog, kavarog a nép, és fújja hozzá a rezesbanda.   

Majd Pista egy nagykorsó ásványvizet megszínezett az apjának egy löttyintés vörös borral.

— Igya meg, aztán nyugodjon.

Később ledőlt egy kicsit, de nem jött álom a szemére. Állandóan Éva arca tűnt fel előtte. Hirtelen felkelt.

— Járok egyet — szólt apjának.

— A te korodban én sem leltem a helyem, mikor kinn menyecskék dürögtek a Templomtéren.  

Pista nem válaszolt, csak kifordult a kapun, és elindult a templom irányába. Már közeljárt a bódékhoz, mikor a zenekari nagydob bufogása hirtelen magához térítette. — Mi a fenét keresek én a tömegben? — csóválta meg a fejét, és balra fordult a kihalt Tölgy utcába, ahol a zárt boltok közt csak egy kocsmából átépített filigrán cukrászda tartott ügyeletet. Az utcában a nevével ellentétben, tölgyek helyett csak néhány szederfa szunyókált a szeptembervégi napsütésben. Ahogy István belépett a cukrászdába, meglepődött. A régi, slampos Leipziger helyett, egy pödörintett bajszú, rózsásképű, cvikkeres úr fogadta, ragyogóan kikeményített, hófehér cukrászköpenyben.

— Salom, Leipziger úr! — köszöntötte barátságosan Pista az ex-kocsmárost.

— Magának is tizedes úr! Vagy ha jobban tetszik, csak polgáriasan, Kocsis úr. Hát igen. Cukrászda lettem. Öregségemre elértem, amire mindig is vágytam. Kevesebb a munka, és a forgalomból is csak eltengődöm.

— Jó, jó, csak ne panaszkodjon – mosolygott István a cukrászra és körbenézett, hogy hová üljön; de hirtelen akkorát dobbant a szíve, hogy azt hitte, szétveti a mellkasát, hogy kiugorhasson az örömtől.

Hátul a sarokasztalnál Éva ült. Mikor találkozott a tekintetűk, a lány szemei úgy ragyogtak, hogy Istvánnak úgy tűnt, hogy a homályos sarokasztal hirtelen fényárban úszik.

— Talán az őrangyalom terelt ide — monda a lánynak, miközben leült hozzá. — Odahaza nem leltem a nyugtomat miattad te lány. Járhatnékom támadt. Két perce még azt sem tudtam, hogy létezik ez a süteményes. De te, hogy kerülsz ide? 

— Mióta elváltunk, valahogy minden összezavarodott bennem. És csak rád gondoltam — suttogta Éva, és lesütötte bepárásodott szemét. Egy darabig csak hallgattak, majd Éva összeszedte magát, s már mosolyogva folytatta.

— Aztán, meg Borka összeveszett bátyámmal. Csak azért, mert Imre nem akarta, hogy a lány, egyedül visszamenjen a búcsúba. Ö viszont nem megy, mert aludni szokott ebéd után. Erre aztán Borka csak azért is elment, mert neki ne parancsoljon itt senki. Persze az a lány biztos a dolgában, mert este Imre úgyis bocsánatot fog kérni tőle. Ö is olyan, mint az apám. Avval is azt csinálta a mama — Isten nyugosztalja —, amit csak akart. Erről a Borkáról is sok mindent beszélnek a népek; volt, aki már olyat mert suttogni, hogy talán már nem is érintetlen a lány, mert már sokszor látták legénnyel a mezőn. És mindig mással! – Éva mosolyogva egy vállrándítással befejezte, de egy kis szünet után még hozzátette:

— Meg engem nem is érdekel. Még jó hogy civakodtak, mert most csak azért vagyok itt, és nem velük a búcsúban — és ahogy ezt mondta, szinte sütötte Pistát a lány rásugárzó szeretete.

— Ne törődj a pletykával Éva, hiszen annyi mindent összehordanak a népek. Rájuk kell hagyni. Majd megégnek ezért a pokolban, amiért mérgezik nyelvükkel a levegőt.  

Egy ideig csak némán, egymás szemében merülve, kutatták a jövőt. Mindketten megérezték, hogy egymásnak vannak teremtve. Leipziger, aki eddig diszkréten egy hangedlivel zavarta el a pultról az utolsó idei legyet, odaszólt Istvánnak: 

— Van kanizsai kupa-vezér söröm. Na persze csak palackozott, mert nem csapolok, mióta cukrászda lettem. Hozhatom? A kisasszonynak meg egy hévízi limonádét?

Pista csak bólintott.  Még egy kis ideig — vagy órákig? — beszélgettek, de nem tudták volna megmondani, hogy miről. De aztán benyitott egy család négy ricsajozó gyerekkel, erre a szerelmesek mintha transzból ébredtek volna, kimentek a cukrászdából, kint már sötétedett. Mintha összebeszéltek volna, szótlanul elindultak a szőlőhegy felé, ahol a patikuscsaládnak is gunnyasztott egy présháza.

Mikor másnap hajnalban hazafelé indultak, tudták, hogy a Mindenható őket egymásnak ajándékozta. Szinte észre se vették maguk körül a világot. Azt a maradék pár önfeledt napot, ami még Pistának a szabadságból volt, mintha átálmodták volna, olyan gyorsan elszállt. Néha István elment az öreg gyógyszerészhez, egyszer pedig meg Imrével a kocsmába ahol rexasztal is volt. Borka is megbékélt Pistával, és már kiradírozta agyából a néhai boglyás éjszakákat. Aztán elérkezett az indulás napja. Pista már bepakolta a katonaládáját, de a hajnali ébredéskor már elbúcsúzott Évától. Nem kellett esküdözniük. Tudták, hogy egymáshoz tartoznak.  Odahaza mielőtt elindult, Apjával is leparolázott. Az öreg elpityeregett.

— Talán nem is élek már mire visszajössz.

Aztán erőt vett magán, és elmosolyodott.

— Hallom, hogy jól összejöttél a patikusékkal. De avval az Évával vigyázz; hiszen a húgod… Évekig volt az anyja a szeretőm — és a félszemével, ami nem meredt a semmibe, cinkosan hunyorított. 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.07.23. @ 16:05 :: kisslaki
Szerző kisslaki 253 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de