Az id? éjfélre járt már
Én merengtem, mi is vár rám
A fejemben millió elfeledett hang kerengett
Szinte már-már elaludtam, majd
Hirtelen zajt hallottam
Valami motozott, halkan kopogott az ajtón
žVendég lesz az? â?? mondtam halkan, – žAz ajtón
Csak vendég kopoghat.?
, emlékszem, december volt, hófelh?kkel
Takart égbolt, szomorú, és mégis szép volt,
Árnyék vetült a padlóra.
Bánat járta szívem át, azt hittem, már
Nincs tovább, elmém messze, távol járt â??
Siratta holt Lenore-om
Ki köztünk többé nem jár, angyali név, angyali lány
Lenore¦
Ki nincs többé már.
A lila függöny meglebbent, szívem egyre
Gyorsabban vert
Csodálkozás, rémület járta át a testemet
Ott álltam csak megdermedve, mint kit
Elhagy életkedve
Ott kopogtat az ajtómon ez a furcsa éji vendég
Bebocsátást kíván t?lem ez a furcsa éji vendég
(vendég pusztán, nem egyéb¦)
Er?t vettem magamon hát, szólásra is
Nyitottam szám
,,Uram, hölgyem, bárki is vagy, a
Megtiszteltetés oly nagy, bár kés? van,
Ám de kint fagy, lépj be,
Szívesen látlak.
,,Jöjj csak be és ülj le hát¦? â?? az
Ajtó már nyitva állt. â??
Kint sötétség, semmi más
Ott álltam kint a sötétben, remegvén
Egy másik létben
Legrosszabb rémálmaim képz?dtek meg
Szeme el?tt
A csönd nem töretett meg, holt-néma
Maradt minden
Egyetlen szót súgott a szám: Lenore!
A némaság visszhangozta, szavam hozzám
Visszahozta
Lenore! â?? egy név
Mi nincs többé
Visszamentem a szobába, égetett a
Bánat lángja
Azt hallottam, mint korábban, kopogást
A csend honában
žBiztos? â?? mondtam – ,,van valami, amit
Idebent hallani, ablakpárkányom alatt!?
Odamentem, és bár féltem, bizonytalanul
Kinéztem, ,,mi az, mi engem éjjel ér??
Kint tombolt a gyilkos tél¦
,,Nem egyéb az, csak a szél.?
Ott álltam egy pillanatig, hideg hatolt
A csontomig
Holló állt a párkányomon, nem tudtam,
Él-e, vagy fagyott
Aztán beszállt nagy hirtelen, s kandallómra
Telepedett
Ült csupán és nézett rám.
Megváltoztak bent a dolgok, észrevettem,
Hogy mosolygok
E sokat látott madár ült és bámult
Rám csupán¦
Rám meredt két szellemszeme, cs?re, tolla,
Éjfekete¦
Megkérdeztem: ,,Mi a neved, benned vajon kit tisztelhetek,
Furcsa úr, te gyászmadár??
Felelt a Holló: ,,Sohamár!?
Furcsálkodva néztem pusztán magam elé
Gondolkodván
A válasz meglepett egy kissé
Ember meg nem értheti, mit
Egy holló mond neki¦
Ágy merengtem magamban ott: ,,különös név,
Kié lehet e fura bestia, e gyászos külsej? árny
Ilyen névvel: Sohamár??
Ott ült, mint egy k?szobor, mi nem él
És mégis szól
Egy szót tudott, azt suttogta, ismételte,
Mondta, mondta
Én is halkan megszólaltam: ,,kés? van már,
Bár köddé válnál
Egyszer biztos tovaszállsz¦?
Közbevágott: ,,Sohamár!?
Utána jött a hosszú csend, házamban
Ã?Å¡r lett az új rend
,,Biztos? â?? szóltam – ,,nem véletlen, hiszen
Másként lehetetlen, gazdája szomorú
Ember, emészti a bánattenger, csak t?le tanulhatta ezt, amit
Soha be nem fejez
Átkozott szó: ,,Sohamár!?
Ám engem meg nem rettentett, inkább
Kissé nevettetett
Egy fotelt toltam a kandallóhoz, és
Leültem vele szemben
Ültem, s szembenéztem vele, elmém
Gondolattal tele
E rút kísértet-madár pont engem meg
Mért talál?
Mit takar e furcsa szó, mi néki
Létét adó?
Hogy érti ezt: Sohamár?
Ágy ültem ott gondolkodván, míg ?
Kandallóm párkányán
Ült és csendben nézett rám, tudtam,
Szeme minden lát¦
Emlékek rajzottak bennem, kergették
Egymást fejemben
A szobát megvilágította félhomályos
Lámpafény, s én tudtam, hogy engem néz
A félhomályos lámpafényben éreztem tekintetét:
Nem szól, s mégis: žSohamár¦?
A leveg? forrt körötte, tudtam,
Más-világ küldötte
Fekete szeráf két szárnnyal, ami
Minden mást beárnyal
,,Mondd? â?? kiáltottam ,,tán az Ã?Å¡r küldött téged,
S az küldetésed, hogy válaszolj kérdésemre
Mondd, mit tudsz drága Lenore-omról?
Ã?Å¡jra ölel és megcsókol?
Valahol majd újra vár?
Felelt a Holló: ,,Sohamár!?
,,Jós vagy!? â?? mondtam – ,,Jós vagy, még
Ha a Sátán küldött is hozzám!
Mondd meg, kérlek, ha itt már nem is
Arra, tudom, remény rég nincs
De egy távoli édenkertben, máshol,
Egy másik életben
Lenore-om vajh vár még rám?
Az angyal, ki életem volt¦ Lelkünk
Tán újra egymásra talál??
Felelt a Holló: ,,Sohamár!?
,,Legyen átkozott e szó, pokol madara
És vele együtt te is, halál angyala,
T?nj el vissza, honnan jöttél, b?nh?dj
Miért meggyötörtél!
Ne maradjon utánad meg egyetlen fekete toll!
Az is gyilkosan belém döf, egész szívemig hatol!
Hagyj engem itt magányomban, hadd nyugodjam
Itt örökké!
Húzd ki szívemb?l véres cs?röd, s ne
Térj vissza soha már!?
Felelt a Holló: ,,Sohamár!?
És a Holló el nem repül, ott ül most is,
Ott ül, ott ül
Kandallópárkányomon, míg lét a lét,
rökké
Démonként lelkem gyötörve, reményeim
sszetörve
A homályos lámpafényben szeme rám
Mered az éjben örökké
Lelkemben egyre n? az árny, örök sötétség
És magány
Tova nem száll¦ Soha már!
