Csak fények, hangok, ízek és színek.
Nincs okom rá, hogy elképzeltelek.
Harag, közöny, kihűlt a vászon.
Túlkaroltalak minden határon.
Itt vagy. Csend. Nincs. Itt vagyok.
Fekete krétaként üvegnyomot hagyok.
Elmegyek. És így itt maradok.
Fekete krétarajzokat ragyogok.
Naiv, csalfa, mosolygós remények:
boldogok a lelki szegények.
Egy vonal, kriksz-kraksz, születnek halálok,
és én saját rajzlapomon állok.
Két görbe, kész is – mosolygós szerelem.
Rajzaim életet játszanak velem.
Fekete táblán sikoltó fekete kréta,
a felvázolt halál az élet ajándéka.
Skicc, mit soha ki nem javíthatok –
megunt sorminták az értelmek, okok.
Aztán összegyűröm, és eldobom,
érzelmek fénylenek hazug szavakon.
Tűz táncol. Sietve megrajzolt lángok –
parázsló világban vakhideg álmok.
Utat rajzolok. Kisatírozom.
A csillagot a földre hazudom.
A földön hevernek állatok, tárgyak,
imát zokogó elmosódott szájak.
Ez itt: hit. Ez meg: mosolygós szerelem –
kisgyerek firkái néma köveken.
A vázlatok a végtelenre várnak,
az ereszen ázott angyalok körbejárnak.
Lerajzollak. Ilyen vagy, látod?
Egy szem, egy száj, életed és halálod.
Arcod tussal vájt fekete patyolat.
Lényeged: mögédkövült, gyűrött vakolat.
Nézd: melléd most lerajzolom magamat,
szóbuborékba a templomi szavakat.
Vázlat csupán. Okot nélkülöző.
Elmosódunk, ha elered az eső.
Most meg éppen az irónom rajzolom –
papírt rajzolok a fehér papíron.
Naiv vonalak egy ócska noteszen:
szemed, szám, halálod, életem.
Sajnos istent rajzolni nem tudok,
úgyhogy – mert könnyebb – a sátánnál maradok.
Egy vénembert látok az esőben futni.
Motyog: „Sic transit gloria mundi.”
Gyerekrajzra lép, a földhöz ér a lába,
a néma kövekbe akad a szakálla.
Bolondos vénember, lenéz, és mosolyog –
alatta elmosódott krétanyomok.
Letérdel, áthúz téged és engem is,
kiradírozza az elnagyolt világot.
Fölé hajol, s rajzolni kezd dúdolva –
olajjal fest le egy régi álmot.
Remegő kezével újraír mindent,
s önmagát is a lapra ragasztja.
Még egy pár vonás, élet és halál,
s ha kész van a festmény, az égre akasztja.
Csak fények, hangok, ízek és színek.
Nincs okom rá, hogy elképzeltelek.
Harag, közöny, kihűlt a vászon.
Túlkaroltalak a múló halálon.
Két görbe, kész is – mosolygós szerelem.
Rajzaim életet játszanak velem.
Összegyűröm őket egyszer. Elmegyek.
Tűz lángol, elégnek az ócska noteszek.
Lerajzollak. Ilyen vagy. Látom.
Egy szem, egy száj, életed, halálom.
Rajzolj, csak rajzolj, fekete kréta.
Tompa vonás csak hó-fényed maradéka.
A papír fehér. A kréta fekete.
Ez vagy te, ez meg én. Egyszerű vonalak.
Halálunk, életünk. Mosolygós szerelem –
Isten festette szikrázó patyolat.
Nézd: mellém rajzollak.
Lehet, hogy csak álom,
de átsatírozlak a lefirkált halálon.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Kovács-Cohner Róbert
