Egy elaggott harcos a városban ballagott,
Hogy elnyerje a királylány kezét legott.
Lován a szijjazat lógott, mint a gatya
Gúnyolták is ezért, hová mész te gyagya?
Milyen tervet ?riz az elméd, te gügye?
Mert tudnod kell, a királylány a város ügye!
Támogasd a lovad, összeesett szegény!
Öreg vagy már magnak, te vén, rozzant legény.
De bizony a lovag kirántá a kardját,
S heves indulattal támad meg egy boglyát.
Vaksi szemével szörnyetegnek látja,
Pusztulj a világból! – sikoltva kiáltja.
Távolban egy kecske csendesen szemléli,
Mi lehet a baja, ezt bizony nem érti.
Gondosan becéloz, iramlik el?re,
S az elaggott harcosnak felreped a b?re.
Hátul a tomporán jókora dudor n?tt,
Szégyenletes módon, odatart egy kend?t.
Kardján a rozsdafolt gúnyosan felnevet,
Nyikordul a páncél, a suvickolt vasveret.
Otthagyja a boglyát, s keresi a kecskét,
Bosszúsan felkiált, s elmondja a leckét.
Kihívlak párbajra, min? balga állat,
Letöröm a szarvad, letépem szakállad!
Merre vagy te átok? Rajtad rontás légyen!
Min? álnok harcos, orvul löksz fenéken!
Áll a kecske csendben, mozdulna, de nem mer,
Rozsdás kardjával kalimpál ez ember.
Véreres szemében gy?lölet és átok.
Átkozott légy kecske, nem vagyunk barátok!
Lészen dolgom éppen a nagy királyi várban,
Mégsem mehetek behorpadt gatyában.
Jajj neked, te átok, bosszúm lesújt végre,
Dolgomat elvégzem, s ideérek hétre.
Akkor lesz jajj néked, ha visszatérek újra!
Kiáltá a harcos, arca lángra gyúlva.
Megfogá a lovát, s a vár felé baktat,
Mert érzi, hogy itt már bizony nem maradhat
Nevetségnek tárgya, a lova és a kecske,
Rajta röhög feln?tt, s apró gyerekecske.
Elindul a gebe, s hátán a b?rnyereg,
A gazdája sisakja, hangosan nyekereg.
Az elaggott harcos a vár felé ballagott,
Szemében elszántság, szívében düh lakott.
Megállt a kapunál, bebocsátást kérve,
De bizony érezte, kiújult a sérve.
Felséges királyom, életem-halálom,
Úgy fáj a derekam, igazán sajnálom.
Mit akarsz te lovag, hisz rozsdás a kardod,
Bizony a ruhád is, hát még a sisakod.
Kell neked a lányom? No meg a sok kincs?
Egyezz ki a sorssal, mert aranyam, az nincs!
Szegény a királyság, koldulok is szépen,
Eladtam a trónust, s kuporgok egy széken.
Hívd hát a lányomat, igaz sánta szegény!
Mondd, mit akarsz t?le? Öreg vagy te legény!
Nem felel a harcos, lopva körülkémlel,
Bánja már, hogy eljött, menne is békével.
De a király így szól: maradj köztünk kérlek,
Els? ember leszel, megteszlek vezérnek.
Íme itt a lányom, áldásom hát rátok,
Örömkönnyek csípnek, már-már alig látok.
Nagyot néz a harcos, mereszti a szemét,
H? de ronda szegény, rángatja a fejét.
Elakad a hangja h?sünknek szegénynek,
Méghogy ilyen rondát! Nem hisz a szemének.
Lánykér?be jöttem, jobb lesz továbbállni,
Nem kell a királylány, jöjjön bár akármi.
Még, hogy leánykérés, inkább ezer kecske,
Magamra maradok, nem kell már menyecske.
Vigye el az ördög! Vagy a rontás lészen?
Nem ment el az eszem talán még egészen!
Hol van hát a lovam? Nyisd gyorsan a kaput,
Meneküljünk innen, kössünk útilaput!
Fenséges királyom, kezedbe ajánlom,
Mindenem a tied, az életem s halálom.
Kímélj meg a rossztól, hogy nyugalmam legyen,
Inkább a sárkánnyal harcolok a hegyen.
Vigyázz a lányodra, örömöt lelj benne,
Mellettem sanyarú és rossz élete lenne.
Járom a világot. Mit is tenne szegény?
Még látok szerelmet az egyik üvegszemén.
Fenséges királyom, nem kell azt mesélnem,
Milyen gyötr? érzés a kiújult sérvem.
Lesz majd egy dalia, kinek minden álma,
S a királykisasszonyért, még hadba is szállna.
Vén vagyok, bevallom, de megvan az eszem,
Akkor legyek vejed, ha a meszet eszem.
Búcsúzom hát csendben, egyetlen királyom,
Vigyázz a lányodra, szívemb?l kívánom!
Vagy hurcold magaddal, s jönnek majd csodák,
Amerre elmentek, bezárnak óvodák.
Az elaggott harcos a városban ballagott,
Egy kivédett házasság, ez jutott most legott.
Most még a kecskét is megölelte bátran,
Szabad volt, s énekelt e kerek nagyvilágban.
A városnak szélében pihent egy keveset,
S elhiheted nekem, megtörtént ez eset.
Nem kell már a trónus, a biceg? királylány,
Nem kell a királyság, semmiféle ármány.
Most már azt sem bánta, ha nevetve mondják:
Bolond ez a harcos! Bánják is a boglyák!
Távolból a kecske követi csendesen,
Hogy még egyszer fellökje, újólag rendesen.
De már azt sem bánja harcosunk és nevet,
Megtanulta becsülni e sanyarú életet.
Messze dobja kardját, keszty?t és sisakot
S magához öleli, a perzsel? napot.
Ne bánkódj leányom, így szólt a lány apja,
Elj? majd az id?, a boldogságod napja.
J? majd egy vak legény, talán kicsit béna,
Elvisz, hogy élj vele, s találkozunk néha.
Mert hidd el, leányom, most csak az a fontos,
Minden vitéz bolond, egy kicsit hóbortos.
Küllemedet nézik, pedig jó a lelked,
Még jó, hogy a parókád csak kissé emelted.
Így történt az eset, hogy végére érjek,
Hogy e kínos versért elnézést is kérjek.
Butaságom miatt bocsánatot kérve,
Ilyet többet nem teszek, esküszöm az égre!
