Hosszan id?zök az ajtaja el?tt, miel?tt benyitnék.
– Miért pont én?… – morgom, majd egy hangosat köszönök: – Guten Abend, Onkel Siegfried!
Az öreg rám se hederít, az ágya mellett áll, és a párnáit igazgatja.
– GUTEN ABEND, ONKEL SIEGFRIED!!
Erre Onkel Siegfried szép lassan felém fordul. Vaksin meresztgeti rám a szemeit.
– ‘bend! – mondja, majd közelebb csoszog. – Und?
Nyelek egyet, de nem mondok semmit, bár tudom, hogy mi következik. Az öreg úgy néz rám, mint ha most látna el?ször.
– Was wollen Sie von mir? – Mit akar t?lem? – kérdezi.
– Dominózni akarok! – mondom magyarul, majd elfojtok egy enyhe dührohamot. Minden este inzulint adunk be neki, és mégis minden este újra és újra megkérdezi. Direkt csinálja!
– Was denken Sie? – Mit gondol? – kérdem t?le szép hangosan, kissé túljátszva, hogy jól ki tudja venni a hangomból a cinizmust.
– Sie Sind so frech!
Szemtelen vagyok. Elengedem ezt a megjegyzést a fülem mellett, de a java csak most jön, az öreg támadásba lendül:
– Egyébként is, hogy áll maga itt el?ttem?! Ön egy igazi Obersturmleutnantführer el?tt áll! Ilyen függelemsértést sosem t?rtünk a seregben. Vegye ki a kezét a zsebéb?l, és álljon vigyázzba, a hétszázát neki!!
Úgy teszek, ahogy mondja, miközben megfogadom, hogy ide be nem teszem a lábam még egyszer.
– Most pedig, jelentést kérek!
– Onkel Siegfriednek jelentem…
– Was??!! Én nem a nagypapája vagyok, Mensch! Szólítson Obersturmleutnantführernek! – okít Onkel Siegfried, majd haragosan hozzáteszi: – Du liebezeit! – Te jó ég!
– Herr Obersturmleutnantführernek…
– Mi a rendfokozata?
– Ápoló vagyok.
Most egy lépéssel közelebb jön, de csak azért, hogy a hegyes mutatóujjával böködni tudja a mellkasomat.
– Hallja csak, fiatalember, az ápoló az nem rang, hanem beosztás. Mi a rendfokozata?
– Sajnálom, nincs rendfokozatom.
Onkel Siegfried elszörnyed a felismerést?l.
– Ön egy… ön egy… egy civil? – kérdi, miközben a szívéhez kap.
– Jelentem, igen!
– Du liebezeit! Und Was wollen Sie von mir?
– Jelentem, inzulint akarok beadni!
– Nekem nem kell inzulin. Sose kellett. Én egészséges vagyok, mint a makk.
Harminc éve már, hogy Onkel Siegfried minden este tíz egység inzulint kap. Minden áldott este! Ezt meg is mondom neki.
– Ach so… – Vagy úgy… Hát, ha így áll a helyzet, ám legyen, de nekem csak szakorvos adhatja ezt be. Tudja fiatalember, ez nagyon veszélyes dolog ám! Van erre egyáltalán képesítése?!
Fintorgok. Bátran fintoroghatok, mert Onkel Siegfried alig lát.
– Nincs – mondom magyarul. – Hentesnek tanultam.
– Was?!
– Ich sagte: natürlich. – Azt mondtam, hogy természetesen.
A válaszom láthatólag nem gy?zi meg. Kimeresztett szemmel még párszor végigmér, majd azt mondja:
– Maga nekem nagyon gyanúsnak t?nik, legjobb lesz, ha leellen?rzöm…
A következ? öt perc azzal telik el, hogy odacsoszog a telefonhoz. Ott megnyom egy gombot, és erre kicseng a szolgálati telefon a nadrágzsebemben. Kajánul vigyorogva el?halászom a csörg? telefont és felveszem.
– Halló? – szólok a készülékbe.
– Halló – mondja az öreg a szoba túlsó oldalán – ich suche Tulipán. – Tulipánt keresem.
– Bitte, rufen Sie Ihn nochmal an! – Kérem, hívja fel még egyszer!
– Danke sén! – amikor izgatott, akkor mindig sváb dialektusban beszél.
– Bitte sén! – mondom, és miután kinyomom a telefont, visszasüllyesztem a nadrágzsebembe. Onkel Siegfried újból megnyomja a „NOTRUFEN” feliratú gombot. Ismét csörögni kezd a zsebem, de most hagyom, hogy a kollégám vegye fel, aki nem más mint Tulipán. Amint Tulipán bejelentkezik, az öreg arca felderül.
– Figyelj csak! Itt van a szobámban egy… egy… valaki. Nekem nagyon gyanús. Szemtelen, flegma, rosszul beszél németül és ráadásul… – itt lejjebb veszi a hangját, és a következ? két szót a fal felé fordulva suttogja a telefonba – …ráadásul civil!! Inzulint akar beadni. Tulipán fiam, rendjén van ez így?!
Fennakad a szemöldököm: „Tulipán fiam”?! Na hiszen! Én meg csak „valaki” vagyok?! Kicsit duzzogok ezen, de aztán eszembe jut, hogy Tulipán volt katona. Itt van a kutya elásva! Mindeközben Tulipán türelmes hangon nyugtatgatja az öreget, aki darabig csak bólogat, de egyszer aztán felhördül:
– Micsoda?! Hogy kövessem egy civil utasításait?! SOHA!!
Tulipán most megint csitítani kezdi Onkel Siegfriedet. Nem túl lelkes bólogatás.
– Szóval azt mondod, hogy legyek hozzá barátságos?
– Ja, natürlich, Onkel Siegfried. Er ist ein gute Pfleger.
Vagyis én egy jó ápoló vagyok. Kár, hogy Tulipán sohasem mondja ezt szemt?l szembe.
Amikor Onkel Siegfried leteszi a telefont, felém fordul.
– Und jetzt? – És most?
– Bitte, nehmen Sie Platz! – Üljön le!
Leül egy székre, én közben el?készítek mindent.
– Legyek hozzá barátságos – morogja maga elé, mialatt szabaddá teszem a felkarját. – Mondja csak, fiatalember – kérdi – hogy van a kedves neje?
– Nincs nejem – mondom.
Onkel Siegfried most újra maga elé morog:
– Nincs felesége. Hát, nem is csodálom…
Aztán újra hangosan:
– A n?k a kemény férfiakat szeretik, kedves barátom! Olyan férfiakat, mint én! Nézze csak! – Most egy botot vesz kézbe a szék mell?l. – Ezzel a karddal harcoltam végig az els? világháborút. Ezzel e!
Csak véletlenül tudom, hogy Onkel Siegfried 1923-ban született. Ã??t azonban ez nem zavarja, hadonászni kezd a bottal.
– Amikor én ezzel a karddal végigvonultam a falum f?utcáján, még a menyecskék is megsüvegeltek…
Közben végzek az inzulin injekciózásával.
– Fertig! – mondom.
– Was?
A fülébe üvöltök:
– FINIS!
– Ach so!
Ahogy elindulok az ajtó felé, fellélegzek. Végre vége! Az ajtónál azonban visszaszólít.
Újra görcs áll mindenembe. Mit akarhat még?!
– Jonatán! – mondja mosolyogva(!) – abba a karácsonyi szünet dologba pedig nem kell belehalnod. Ha nem mehetsz haza, hát nem mehetsz haza. Volt, amikor a hadseregben én se tudtam évekig karácsonykor hazajutni. Túléltem. Érted is imádkozom mindennap. Ott van a polcon húsz euró… Vegyél valamit magadnak!
Én csak bámulok.
– De hát, honnan tudja, hogy én…
– Tudom, és kész. A seregben hírszerz? voltam…
Zsebre gy?röm a pénzt.
– Hát… köszönöm… – most már tényleg hebegek, de ekkor Onkel Siegfried rám rivall:
– Egy szót se többet! Hátra arc! Lelépni!
Engedelmeskedem. Miközben csukom be az ajtót, még hallom a hangját:
– Hé, és kérem, adja át kézcsókomat a feleségének!
Beihingen (Németország), 2006.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.16. @ 17:18 :: Smelka Sándor