Ismert Leonardo da Vincinek az a megállapítása a festészetr?l, mely szerint az a látvány olyan elemeivel rendelkezik, mint fény és árnyék, szubsztancia és szín, forma és tér, távlat és közelség, mozgás és nyugalom.
Pietro da Paderno mindebb?l – önkényesen – egyet kiemelt, és a festészet f?szerepl?jévé tette meg.
No, azért csak lassan a testtel, haladjunk sorban! Szép, rendezett sorban.
Ama nyugalmas, ám mégis izgalmas tizenkilencedik századnak, annak a gyönyör?séges békeid?nek az utolsó el?tti évében ismertem meg Pietro da Padernót Párizsban.
A Montmartre egy kis kiállítótermében találkoztam vele abban az édes-bús esztend?ben. Édes volt az év eleje, mert megismertem Nicolettát, és bús vége lett, mert az év mentével ? is elment.
Pici, kucorgós kiállítóteremben találkoztam Padernoval, a Párizsban oly szépséges június hónap tizenkettedik napján, egy szerdai napon.
Impresszionisták állítottak ki: a kiállító m?vészek közül a legidõsebb, Pissarro ekkor már ötvenkilenc, Manet ötvenhét, Degas ötvenöt, Renoir negyvenkilenc, Monet negyvenhét éves volt. És talán kuriózumnak számít manapság, hogy közülük is a legmerészebb újító – akit csak megszokásból soroltak az impresszionisták közé -, Pietro da Paderno ekkor már negyvennégy éves volt.
Pályafutása során egyébként õ találkozott a legmerevebb elutasítással, miközben õ lett a jövendõ festészetének legmerészebb úttörõje – azaz: lehetett volna.
Manet egy vászna el?tt állt, szakállas, torzonborz alak, olyan meleg gesztenyeszemekkel, amilyet még Itáliában is ritkán lel az ember: látható elégedetlenséggel nézte a képet. Föl nem bírtam fogni elégedetlensége okát. Számomra az a Manet-kép maga volt a reveláció, az ujjongó öröm, hogy valaki megfestette Azt.
Paderno felém fordult, és azt mondta:
„Kiemeli az alakok, tárgyak körvonalait, térbeliségét, mélységét: ez nagyon rendben van. Érzelmi hatást ér el: de nem az igazi látványt adja! Az árnyéknak szimbolikus tartalma van: a sötétség, mint ismeretlen és rettegett tárgy: vészjósló hangulati ereje van.”
Elgondolkodott, aztán fölüvöltve kérdezte:
„De hát err?l kell-e a festménynek szólnia?”
Nem nagyon tetszett ez az egzaltált ember, viszont – mint a m?vészetek tudományának tanulóját – izgatott a véleménye, kíváncsivá tett, hát nem menekültem világgá, hanem megkérdeztem:
„Ugyan, mi másról?”
„Mi másról?” – üvöltözte – „A festõnek a természet fényjelenségeit, a tárgyakon és színeken tomboló hatását kell rögzítenie a képen! Menjünk innen!”
Mentünk onnan.
Meg nem tudnám mondani, miért tartottam vele a kis montmartre-i ivóba, ahol olyan kicsiny asztalhoz telepedtünk, hogy csöndes suttogása is épp oly üvölt? tombolásnak hatott, mint túlnan a galériában:
„„Nem hiszek örök és állandó normában, állandó kísérletezés az én festészetem a pillanat megragadása érdekében! A fény megragadása érdekében!”
Így tudtam meg, hogy Pietro fest? maga is, m?vész és nem m?kedvel?.
Így most még jobban kezdett érdekelni, már nem egyszer? ?rültnek véltem, hanem megszállottnak csak.
Nem sok id?be telt, hogy beszélgetésünkb?l két következtetést le tudjak vonni: egyik jellemzõ lélekállapota Padernonak a dekadencia-érzet volt, szinte minden szavából áradt az a fajta életérzés, amely a szecessziós id?k sajátja volt, mely az alapja lett a kornak, a fine de siecle-hangulatnak.
„A m?vésznek mindent szabad, a m?vésznek mindent ki szabad és ki is kell próbálnia.” – hangsúlyozta, amiként azt is, hogy bár ? olasz, de kozmopolita és „ragadozó”: semmi sem volt számára szent.
Ez jellemezte világlátását, ez volt az egyik alapvet? sajátossága gondolkodásának. Ami pedig a fest?i stílusát, vagy – inkább – fest?i létezési módját illeti (mert nem stílus volt ez nála, hanem létforma, ögeszme), a fénnyel való meghitt, bens?séges viszony jellemezte.
Drága, elhunyt barátom (mert rövidesen barátom lett), Pietro da Paderno, fest?ként a fényt akarta m?vészete f?szerepl?jévé, megkockáztatom: egyedüli szerepl?jévé tenni. Ez biztosan olaszságából fakadt: Pietro – amint neve is jelezte – egy Milano melletti kis községb?l, Padernóból származott, de nem elszármazott, mint kiderült: ott élt és alkotott azokban az id?kben is, Párizsba csak a kiállítás miatt jött, nem élt Párizsban: ez elég különös volt, mert m?vészi törekvései épp az akkortájt Párizsban hemzseg? jó és kevésbé jó, meg zseniális fest?k csoportjainak törekvéseivel vágott egybe. Pietro azonban tudatosan kivonta magát e körb?l: elhúzódva a M?vészet F?városától kísérletezett és alkotott a messzi és kicsiny Padernóban.
Mindenesetre a fény fest?i kutatása természetesen fakadt olaszságából: onnan való volt, ahol kéken ragyog az ég és a tenger, ahol a nap fénye reflexszíneket rakosgat fákra, mez?kre, bokrokra és az emberek arcszínére is, persze, hogy ez érdekelte igazán.
Paderno, a kis városka a nagy Milano árnyékába húzódva bújt, alig húsz percnyi vonatútra a nagytól. Sokkal zöldebb, sokkal napfényesebb volt, mint amaz. Belvárosa ugyan kicsit majmolta Milanót, de arrafelé, ahol Pietro lakott és alkotott, már egészen vidékies, rusztikus hangulata volt. Ott, ahol a via Ambrogio belefut a via Valtellinába, kiterjedt, parkos, tágas-erd?s területen húzódott meg Pietro da Paderno „palazzo”-ja, amint kissé fellengz?sen, igazi olaszos túlzással a fest? nevezte a kicsiny villát.
A házon túl pedig már maga a természet uralta a vidéket: m?velt és ugaron hagyott földek, erd?sávok terültek el: a házat övez? kert végénél még egy kis csermely is csacsogott a lago di Garda felé futtában.
Ide érkeztem én szeptember közepén egy vasárnap: úgy ám, szeptember közepe volt, a mez? sárgult kicsit már, miként a fák lombjai is, de a nyár nem akart múlni errefelé. Még könny? felölt?met is a karomon átvetve hordtam, még kalapom is kezemben vittem, oly meleg napsütésben érkeztem.
Ilyen id?ben érthet? volt, hogy Pietro nem a házba invitált, hanem a lugasba, a dúsan term? sz?l?lugasba, melynek termését a gazda hagyta a t?kéken, hogy megcsípje majd az októberi h?vös és átmelegítse, cukrosítsa az októberi napsütés: aszúbor lesz abból, édesen, sárgán folyó aszúbor.
Kabócák muzsikáltak a kertben, míg le nem telepedtünk a lugasban, akkor egy láthatatlan Karmester intésére elhallgattak. És mi is hallgattunk egy sort: Pietro bort, paninit hozott meg olajbogyót. Maga hozta, hát persze, hogy meg kellett kérdeznem:
„Egyedül?”
„Csakis.” – válaszolta a fest?. –„Aki egy dologra rászánakozott, aki egy dologba beleszerelmesedett, az mással élni már nem képes. Tudod barátom, soha nem öleltem és nem is fogok ölelni asszonyt, mert minden er?m a m?vészeté. Ha valaki egy dologban kiváló akar lenni, más dologban semmilyen sem lehet. Csak a tucatember vonzódhat többfelé.”
Hallgatott egy keveset, de bizonyosan érezte, hogy várok valamire, hát belevágott a közepébe:
„Mindig is irtóztam az elméletekt?l, nincs, nem is volt egyéb érdemem, mint hogy közvetlenül a természetet festettem, s megpróbáltam visszaadni impresszióimat a legillékonyabb effektusokról. És mi a legillékonyabb? A fény, a nap útja, amint áthalad az égen és reflexszíneket dobál erd?kre, mez?kre, csermelyekre. Föladat, barátom, föladat: ez a megfestend?!”
Csönd, kabóca-csönd, sz?l?csönd:
„A festmény egyetlen lehet?sége a fény felhasználásban, alakításában rejlik – ideértve a természetes és a mesterséges fényt egyaránt, de f?leg a természetes fényt, a Nap fényét…”
Fölállt, bement a kis fészerbe, mely bottegául szolgált, és kisméret? festményt hozott ki.
A képen egy hinta volt két fa közé kötve: a fa lombjai közt átszivárgó napsütésben lógott az a hinta.
Körülötte embercsoport állt: a friss, üde színezés? jelenetben az alakok szabad, laza csoportf?zésével, természetes mozdulataival, a hinta könny? repülésével, a napsütötte falon, a ruhákon vibráló napfoltokkal remekm? volt. Igazi remekm?.
Elragadottságomat jeleztem is neki, ? azonban vállat vont:
„Nem jó ez, nem: egyáltalán nem jó! A kép még csak valahogy, de a festék, az nem jó! Nem fény, csak festék.”
No, ezt már kezdtem nem érteni.
Értetlenségemet látva Pietro bevitt a bottegájába.
Megkezdett, félig kész és majdnem teljesen kész vásznak álltak körben. Meg egy üres próbapaletta. Ezeken kívül köröskörül tégelyek, üvegcsék és festékesdobozok a polcokon.
És ott és akkor tudtam meg, hogy barátom eredetileg vegyésznek készült, ám aztán elcsábította a m?vészet, csak egyre rögeszmésebb kutakodásában most segítette eredeti foglalkozása. Mert Pietro da Paderno megszállottan kísérletezett egy olyan festék létrehozásával, mely a nap fényét és tüzét képes visszaadni a vásznon. És mint mondta, közel már a megvalósulás.
„Lehetetlen!” – mondtam, mire ? szó nélkül levette az egyik doboz tetejét, megmártott a festékben egy ecsetet és csíkot húzott a próbapalettára.
És a paletta ecsete nyomán szinte lángralobbant, ragyogni kezdett az a csík, mintha nem is festéket, hanem magát a fényt, a Nap tüzét festette volna arra a palettára Pietro.
Hihetetlen látvány volt.
Pietro rám nézett, és hamiskás tekintettel azt kérdezte: „Lehetetlen?”
Eltelt három hét.
Utazgattam: jártam Milanóban, Padovában, Veronában, Velencében. Fest?ket és szobrászokat tanulmányoztam és jó trattoriákat. Északolasz könny?borokat iszogattam, aztán visszatértem Padernoba.
Már az állomáson megéreztem, hogy valami nincs rendben. A kisvároska nyugalmát valami fölbolydította.
Itt is, ott is izgatott csoportok álldogáltak az üzletek, trattoriák, m?helyek ajtaja el?tt és általam érthetetlen lombard tájszólásban tárgyaltak valamit, amit én tanult olaszságommal alig értettem. A bajt abból sejtettem meg ösztöneimmel, hogy az ácsorgó emberek egyre csak abba az irányba bámészkodtak, ahol Pietro da Paderno villája állt.
Közelebb érve már láttam füstoszlopot, még közelebbr?l a lángokat és a lajtoskocsikat: kocsikat mondom, mert nem egy állt Pietro háza körül. Rohanó t?zoltók és városbéli önkéntesek oltották – sikertelenül – a lángban álló fest?m?helyt. Mindhiába, a t?z már akkor átterjedt a házra is, a lugasra is.
Az els? vízzel rohanó embert elkaptam, és megkérdeztem:
„Mi történt?”
„Nem tudjuk, fogalmunk sincs! Csak lángra lobbant egyszerre, és olthatatlanul ég!”
„És a fest?? Pietro?”
„Biztosan bentégett…” – kiabálta a t?zoltó, aztán kitépte karját és rohant tovább a vízzel.
Nem volt szükség tovább szavakra, ha ?k nem is, én már tudtam, mi történt. Tudtam, hogy sikerült a kísérlet, Pietro el?állította a nap tüzét hordozó festéket, és találmánya elpusztította ?t is, m?helyét is.
Így végz?dött ennek az embernek a m?vészi pályafutása és élete. Egész öntudatos életében éber szemmel figyelte az érzékelhet? világot, és megpróbálta – sikerrel, ó, de miféle árú sikerrel! – meghaladni korlátait, hogy megfejthesse misztériumát, költészetét és álmát, hogy rátaláljon annak a világnak végs? harmóniájára, amely végül a m?vész saját világává egyszersmind pusztulásává is vált ama nyugalmas, ám mégis izgalmas tizenkilencedik századnak, annak a gyönyör?séges békeid?nek az utolsó el?tti évében.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.18. @ 05:35 :: Kavyamitra Maróti György
