Vandra Attila : Húsvét magasan. V. (befejező rész) Látogatóban Goethe „kollégánál”

Ha az ember felszáll, le is kell szállnia…

 

 

A vonathoz kiérünk idejében. A vonaton a szokott Dajcslandi hangulat: az utasok vagy a laptopjukba merülnek, vagy könyvükbe temetkeznek, s ha egyik sincs, az ablakon néznek ki. Mannheimig csak magyar szót lehet hallani a vonaton, onnan aztán elnyomja az American English: két texasi férfi amerikai lezserséggel osztja – jó hangosan – a politikát és a gazdasági válságot. Hogy tudnak ezek a dajcsok ennyire kukák lenni? Még az a két német házaspár is hallgatásba burkolózik.

A feszült csöndnek azonnal vége, amint leszállunk Frankfurtban három teljes perc késéssel, hogy ne higgyük, hogy a német vonatok sohase késnek. Kisslaki oly kitör? örömmel fogad, mintha nem ? látna minket vendégül, hanem mi tennénk neki sorsdönt? szívességet, hogy meglátogatjuk.

Ahogy a villamosról leszállunk, már vár is a Laci által beszervezett “taxi”. Az ismer?se, Erika hazafuvaroz bennünket Lacihoz, nehogy már elfáradjunk a nagy gyaloglásban. Évát, Laci párját, nagy sürgés-forgásban találjuk, vár már minket a terített asztal, az ebéd íze nagymamám f?ztjét idézi fel nekem. Laci és Éva szolgálatkészsége már szinte terhes, csak azt nem értem els? pillanatban, hogy miért, hiszen jólesik a figyelmességük. Aztán rájövök: b?ntudatot kelt bennem, mert tudom, hogy én sohase tudnék ilyen figyelmes házigazda lenni.

Ebéd után köszönetképpen megríkatjuk Évát. Csángó sz?ttes terít?t hoztunk ajándékba, Éva gyökerei pedig négyfalusiak… Eltaláltuk, pedig nem is tudtuk…

Délután Laci buzgón lát neki, hogy megmutassa nekünk Frankfurtot. Els? utunk Goethe kollégához vezet. Fényképet is készítünk vele, majd megállapítjuk, hogy azért magyarul mi jobban tudunk írni. S?t, Laci odáig megy, hogy kijelenti, mi németül is jobban írunk, mint ? magyarul. Laci esetében ezt én nem vitatom, de ha magamról van szó, akkor inkább maradjunk annyiban, hogy esetleg jobban tudok olvasni németül, mint ? magyarul. Vondr Franz ?sapám fejére szégyent hozva, képtelen voltam megtanulni Goethe nyelvét. Diákkoromban anafilaxiás sokkot kaptam a der-die-das-tól.

Nem félve attól, hogy mit szól mindehhez Goethe kolléga, meglátogatjuk szül?házát. Egy biztos, ? nem írt ily sorokat:

“Ó, ha tudná, mily nyomorban élek

Megszakadna a szíve szegénynek”

Látogatás közben kipróbáljuk, hogy milyen élmény volt lúdtollal írni. A “mártogatós” tollheggyel még mi is írtunk gyermekkorunkban (szépírásórán), akkor utáltam meg a kézírást egy életre. Nem is írnék én novellákat, ha kézzel kellene körmölni ?ket. Az érzés ismer?s, a magyar bet?ket le tudom pingálni, ám a gótikus bet?kbe beletörik a bicskám. Marikám nem esik zavarba, mintha egy életen át csak ezt az írást gyakorolta volna… gyöngybet?kkel ír gótikusan. A n?kkel szépírásban nem versenyzem, hiszen diákjaimat is úgy szidtam: „Majdnem olyan rondán írsz, mint én!”

Laci pedig kihasználja az alkalmat, hogy van kivel magyarul beszélnie, úgy hogy sok mindent megtudunk Frankfurtról. Többek között azt, hogy miért oly kicsik az ablakok a régi f?téren. Annak idején a kivégzéseknek nagy néz?serege volt, s az ottlakók kiadták bérbe az ablakokat. A kisebb méret, több kiadó ablakot jelentett, és nagyobb bevételt. Méghogy a zsidók a nagy keresked?k… Séta közben szinte elüt egy Bier-Bike. Ez egy mozgó söröz?, amelyet úgy hajtanak a “kocsmázók”, mint a biciklit, miközben ki vannak könyökölve a “bárpultra”, korsóból isszák a sört és énekelnek. Vidám társaság, lehetnek vagy tucatnyian rajta, mind csajok.

Laci megmutatja nekünk a Frankfurt legrégebbi kocsmáját, mely a XV. században épült, s azon kevés épület közé tartozott, amely lábon maradt akkor, amikor a második világégés során a várost porig bombázták. Hiába, a kocsmába nemcsak a ménk? nem üt, hanem még a bomba is elkerüli. El nem szalasztjuk az alkalmat, hogy ott elfogyasszunk mi is egy sört, kóstolgatva az antik hangulatot.

Az már egyáltalán nem lep meg, hogy itt sem járnak a központban a kipufogók, és csak villamossal és biciklivel lehet közlekedni. Mikor lesz ez Brassóban is? Egy magas épület tetejér?l még megtekintjük a várost felülnézetben is, majd elbúcsúzunk t?le. Másnap még átutazunk rajta, de már csak a repül?téren állunk meg.

Ezúttal nem a szárny fölött kapuk helyet, s én ülök az ablak mellé. El?re iszom a medve b?rére, akarom mondani sirítem a tenyerem a rám váró látványra, de hát van egy magyar közmondás… Amikor felszállunk, azt ígéri a pilóta, hogy Bukarestben szép meleg id? van, 23°C. Ám alig szállunk fel, a felh?k s?r?södni kezdenek, s már csak a felh?kben és a ködben gyönyörködhetek. S hogy a lúd legyen kövér, a boromat is sikerül az ölembe önteni. Ez az én pechem. Mire Bukarestbe érünk, már esik az es?. Ennyit a meteorológiáról, hogy ne feledjem, április van, ha nem is elseje…

Leszállás után hamar megtaláljuk csomagjainkat, s a kijáratot. Megvesszük a vonatjegyet Brassóig. Háromnegyed órát kell várnunk a buszra, amely a Filaret állomáshoz kivisz. A többi utas elmegy a 783-as busszal Bukarestbe. Ketten ülünk a buszon, ezt egy taxival olcsóbban megúszta volna a repül?tér… Kinek éri ez meg? Aztán megtudjuk, hogy az Európai Unió elvárása, hogy a repül?höz legyen vonat-összeköttetés. Ez pedig a román megoldás. Van.

Az érkez? vonat a dajcslandi szupervonat ikertestvére, “kék nyíl” típusú. Olyan, amilyennel Dajcslandban 275-tel robogtunk. (Bezzeg a Bukarest-Szatmár útvonalon olyan lerobbant vonatban kell közlekedni, hogy… szóval jobb, ha nem részletezem). Itt 45 perc alatt teszünk meg vele 16 km-t, alig vánszorog, futólépésben lehetne tartani vele a ritmust. Biciklivel biztos hamarabb beértünk volna. Újabb egy óra várakozás a vonatunkra. Nincs ínyünkre, hiszen hozzászoktunk a jóhoz. A vonaton most már tömeg van a reptéri buszhoz képest, mert rajtunk kívül még ketten tartózkodnak benne… Éljen a gazdaságosság!

Amikor felszállunk, tapasztaljuk, hogy helyeink nem az ablaknál vannak. De az ablak melletti helyek üresek. Beülünk oda, arra gondolva, hogy ha jönnek a helyek gazdái, átadjuk a jussukat. Meg is jelenik hamarosan egy fiatal pár, zavarban vannak. Hamar szót értünk, nem számít kinek a helye, én átülök nejem mellé, ?k leülnek velünk szemben. Hamar szóba elegyedünk ismeretlenül, elmeséljük kalandjainkat, élményeinket, ?k is mesélnek, hamar telik az id?. Predeálon leszállnak útitársaink, körülnézek. Mindenfelé beszélget? embereket látok, pedig nem hiszem, hogy mindenki ismeri egymást. Nagyon hiányzott ez az emberi közvetlenség.

Welcome home! Sweet, sweet home!

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Adminguru
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.