A büszke tartású, fiatalka lány sem a hóna alatt, sem a fején nem hozott szakajtót, úgy t?nt, csak valami elintézni való ügyben jár. Egyenesen a pékség felé tartott. De mi dolga lehet ott? Magabiztos, majdnem dacos arca kipirult, és „dicsértessék”-kel köszönt be a pékhez.
Károly és Aranka, – a fodrász és ifjú neje – napi kapcsolatban álltak Karaus pékékkel, hisz egy udvarban éltek. Tudták, hogy el fognak költözni, és a község új péket (süt?t) keres.
Azt is beszélték a fodrásznál megforduló kuncsaftok, hogy valami idegenben tanult fiatalember akarja megszerezni a bérletet, meg hogy az valamelyik felkapaszkodott sz?l?hegyinek a fia. Egyesek a nevét is emlegették, mások tudni véltek sok mindent: Hogy nem egy gyütt-ment familia ám ez, csak eddig keveset hallattak magukról. Meg hogy szinte észrevétlenül szedték meg magukat.
A hír aztán nem állt meg az üzletben; terjedt, mint futót?z a száraz avaron.
Amint hamar kiderült, a lány nem egyedül jött, csakhamar a nagybajuszos édesapja is végigbaktatott a járdán, fényesre tisztított, puhaszárú csizmában és az elmaradhatatlan kékfest? férfiköténnyel, kezében hozva a kalapját. A borbélyüzletben azonnal igazolni látták az addigi pletykákat:
– Ez tényleg a sárállási Blázsovics. Ennek a fia tanult Romhányban péknek. Biztos haza készül. Mibül akar ez itt bérletet váltani?
– Ahun törekvés van, ott rávaló is lesz – szólt a falusi, bölcs kérdezz-felelek.
Az úgynevezett Sárállásnál – ahol valamikor kiszáríthatatlan, marasztaló sártenger lehetett Ozorához öt kilométerre -, Blázsovicséknak szép, nagy sz?l?jük volt.
Nem csak konyhakert volt a lapján, azaz a domboldalra telepített sz?l?ültetvény alatti lapályon, hanem az úttest másik oldalán pár holdas kukoricaföldet is megvettek, amin sok mást is meg tudtak termelni. A gazdaság, ahol tehén, malacok és baromfi nyüzsgött, tejjel, túró-tejföllel és tojással, a kert pedig zöldségfélével küldte be a fehérnépet a falu csarnokába, hetipiacára.
Gyuri bácsinak a felesége tehet?s családból jött, törekv?, büszke urát könny?szerrel húzta magával a feljebblépés irányába. Lányuk, a cserfes Margit volt a kisebb. �? majd megcsinálja a szerencséjét egy kis szül?i segédlettel. Az „esszem gyereket” azaz egyszem fiút -, mert ugye a másik csak lány – azonban iparosnak szánták. Magda néni testvérbátyjánál találtak is neki való tanulást.
Mihály Romhányban jómódú, olvasott pékmester, és egészséges gondolkodású volt, már rég nem paraszti életformában élt. Unokaöccsét saját fiaként nevelte és taníttatta tovább. Ráadásul a nyersanyag alkalmasnak is bizonyult a formálásra. Az eszes, jóvágású parasztfiúból, falusi kortársainál kim?veltebb ifjú férfi kupálódott.
A romhányi kenyérboltban naponta megjelent egy szép szolgálólány. Egy szomszédos, kis palóc faluból jött el, és ? sem buta kis cselédnek bizonyult, hanem inkább a felvágott nyelv?, értelmes, mindent megtanulni akarók fajtájába tartozott. Szolgálni is azért állt be, hogy egyedül is megéljen, közben az urak életéb?l ellessen, amit csak lehet, amit majd hasznosíthat a maga teremtette kis világában.
Gyorsan meg is szerették az ügyes kislányt, aki rövid id? alatt beletanult az úri elvárásokba és keze nyomán ragyogott minden.
Ápolt volt, városiasan öltözött, természetesen illett rá minden, amit viselt.
A takaros cselédlány és a nyalka péklegény hamar felfigyelt egymásra és a nagybácsinak egyáltalán nem volt ellenére az alakuló románc. Mégis arra intette az öccsét, hogy az otthoniaknak mindezt csak óvatosan szabad adagolni, id?t kell engedni, hátha más az elképzelésük a fiuk jöv?jér?l.
A mestervizsga után is magánál tartotta Gyurit, hogy az önállósodásra spórolhasson. Jól sejtette, otthon valóban más, és bizony határozott terveket szövögettek a szül?k…
*
A postai borítékon Margit gömböly? bet?ivel ez állt: ifjabb Blázsovics Györgynek. A címzett örömmel nyitotta fel, aztán olvasta a rövid levélben a hibátlan írást:
„Kedves Gyurink!
Tudatjuk veled, hogy mink jó egészségben vagyunk, amit néked és
Mihály báttyának is tiszta szívb?l kívánunk.
Édesapám helyett írom, hogy megszereztük neked a bérletet, mostmár
hazavárunk. Küldj értesítést, mikor mehet eléd kocsi az állomásra.
Csókol szeret? húgod: Margit”
– Öt kilométerért kocsi? Mi a fene! – hümmögött a legény gépiesen. Aztán forgatta kezében a sz?kszavú üzenetet, és rossz érzés nyomta el azt az örömöt, amit éreznie kellett volna. Hiszen erre várt, alkalmazottból a maga urává akart válni. Föl se fogta azonnal, hogy mit is jelent ez az egész. Töprengett:
A terveit mégis közölni kellett volna az otthoniakkal, miel?tt helyette döntenek, mert ? nem akart végleg visszamenni, hanem feleségül venni Mariskát, aztán Romhányban építeni fészket.
– Rossz híreket kaptál? – állt meg mellette a „bátya”.
– Még azt nem lehet tudni – vakarta meg a búbját Gyuri a félretolt, fehér sapka alatt.
– Apád akar valamit?
– Kibérelte nekem a falusi sütödét és hívnak haza.
– Ez tényleg nem jó hír nekem, mert akkor itt hagysz engem. De mi lesz Mariskával?
– Csak azt tudnám, hogyan mondom el nekik Mihály bátya, hogy én vinném ?t is. –
A kimondatlanra gondoltak mind a ketten. Talán nem kellett volna halogatni azt a „beadagolást” az itteni tervekr?l. Rosszat sejtetett velük ez, a hirtelen jött gazdagság, meg az otthoni gondolkodás ismerete.
– Sehogy. Ha a sógor eladott valamit a pékségért, akkor annak ára lesz. Kinéztek volna neked egy módos lányt? – fogalmazta meg Mihály bátya a kézenfekv? kilátást. – Mert Ozorán vagyont „szerezni” csak hozománnyal lehet.
– Most mi legyen? – nézett fel a hosszúra nyúlt legény, mint egy megszeppent kisfiú.
Ránézett a másik gondterhelt, de higgadtabb férfi:
– El?bb csak egyedül menj. Vagy akarod, hogy én elkísérjelek?
– Ne. Megyek magam. Most el?bb Mariskával kell beszélnem – indult az ajtó felé, mert a boltban már ott illatoztak a vev?kre váró friss kenyerek.
*
A lány arcán szétfutott az eleven pirosság, amikor Gyuri megszólította.
– Ráérsz egy kis id?re Mariska?
– Most? – Csodálkozott rá a szokatlan id? miatt. – Nem ér rá délutánig? Vár az asszonyom… reggelit kell készítenem, tudja.
– Elkísérlek, mert az sürg?s, amit mondani akarok. – Hadarva elmondta mit írtak otthonról, és közben gy?rögette sapkáját a fiú…
Nagy, könnyes szemekkel nézett fel rá a lány.
– Mágoat soha többet nem engedik ide visszá – érezte meg a fenyeget? jöv?t. Enyhén palócos kiejtését mindig elragadónak találta, most még jobban el is gyengítette vele Gyurit.
– Beszélek velük, aztán visszajövök érted Mariska… Ha meglátnak, úgyis megszeretnek, nem szakíthatnak el minket.
– Abban én nem hiszek Gyuri. De várni fogok, aztán ha kés?bb is úgy gondolja, engem itt megtalál. De én azt a szégyent nem élném túl, hogy engem kinézzen a maga büszke családja. Nem mindenki olyan ám, mint Mihály bá’!
– Nem rossz ember az apám, jót akarnak nekem. Különben sem kényszeríthetnek semmire, amit én nem akarok.
– Persze – sóhajtott Mariska -, menjen csak haza, nézze meg azt a híres pékséget.
Becsukta maga után a vaskaput, és sietve fordult is, hogy elrejtse az ijedelmét.
– Várj, este még beszélünk, csak holnap utazom el – szólt utána Gyuri, és megmarkolta a hideg vasat. A lány a kezével jelezte, hogy hallotta. Nem fordult hátra, felszaladt a vadsz?l?vel befuttatott veranda lépcs?in, elt?nt a szárnyas ajtó mögött. Az el?szoba csipkefüggönye védelmében aztán kilesett. Látta, milyen súlyos léptekkel indul el onnét Gyuri.
Este a szokottnál is szebbnek, csinosabbnak látta ?t a legény. Olyan volt, mint egy vidéki postáskisasszony. Mariska nem sírt. Két kezébe fogta a fiú arcát, úgy nézett az átható kék szemekbe. Kezének finom, szappanillatát akkor is érezni vélte Gyuri, amikor csak gondolt rá.
– Ha mégis visszajön, akkor tényleg szeret engem… Én megvárlak, te uzorai legény – tette még hozzá nyomatékkal. Ami eddig valahogy nem állt a szájára, az most jött magától…, el?ször mondta ki, hogy TE….
*
A rügyez? bokrokkal ben?tt kerítésnél megállt Gyuri, kicsit nézte az apró ablakon kisz?r?d? lámpafényt. A kutya el?ször tétován vakkantott kett?t-hármat, mintha t?n?dött volna, hogy csakugyan a kisebbik gazda szagát kapja-e el a szimatoló orra, vagy el kell zavarnia egy kés?i látogatót. Aztán boldog ugatásba fogott, és rögtön el is árulta vele a némán leskel?d?t.
– Ki van ott? – tartotta magasra a petróleumlámpát a kilép? öreg György.
– Én vagyok édesapám! – nevetett az ifjabb, és megemelte, megforgatta az apjuk mögül a nyakába ugró húgát.
*
Karaus jól megnézte magának a határozott kézfogású, szép szál legényt, aztán végigvezette a lakástól a pékségen át – a hátul mély ölt?árokkal lezárt – el?tért?l a hátsó kamrákig.
A kibetonozott árok végeib?l két kemence nézett egymásra. Boltozatuk messze elnyúlt, balra az el?készít?, dagasztó helységbe, jobbra pedig az egyik lakóhelyiségbe, ami után még egy nagyobb, udvarra nyíló szoba tartozott a pékséghez. Ballra még két k?padlós kamra nyílt az udvarra, jellegzetes liszt-illatot árasztva.
Gyuri mögött ott tolongott a kell?en öntudatos, de azért illend?en csendes család; aptya, annya – ahogy ?k hívták egymást -, és húga, Margit. Együtt mentek át a szomszédba is a község egyik legszebb, sokszobás házába, a „pékház” gazdájához.
A nagykeresked? Nemes Gyulának ezeken kívül még az áruház épülete, és más tulajdona is volt a községben.
A magas Nemes-ház ma óvoda, és a fehér falú pékház, amir?l ma már elt?nt a borbélyüzlet-ajtó, átalakítva, vedégház lett bel?le.
Egy remek humorú, közvetlen modorú ember volt ?, nem játszotta a pöffeszked? uraságot, megmaradt annak az embernek, aki volt, amikor pár éve a faluban letelepedett. Az akkor még �?b?ruhás�? felesége kézen vezette, az egyszál ingecskébe öltöztetett kisfiúkat.
Negyven év alatt Nemesnéb?l finom úrhölgy, formálódott, de kedves közvetlen maradt, akit mindenki szeretett, a fiúcskából orvos lett, csendes fiú volt, verseket írogatott, aztán a f?városból hozott magának törékeny feleséget. A gabonakeresked?b?l házak, boltok tulajdonosa, nagykeresked?, és a jótékonyságáról ismert polgár vált.
Üzleteiben és áruházában sok alkalmazott talált munkát, nála mindig volt hitel, és alkalmi leértékelés. Elismerést vívott ki magának, nem csak az egyszer? nép, de a polgári lakosság körében is.
Gyakran ült a falu els? embereivel és megbecsült iparosaival egy asztalnál az olvasókörben, nagy ultipartikat is rendeztek ott. Az egyleti teadélutánokon is az ? anekdotáin derült az asztaltársaság.
– Olyan a fiam, mint a „nyócastü” – mondta, tettetett panasszal.
– Milyen az?
– Hosszú és bök?s! – közölte, miközben legyez?vé nyitotta kezében, a neki osztott kártyalapokat.
El?re tájékozódott, tudta már, hogy a Községháznál is szívesen fogadták az ifjú péket, és Nemes Gyula a legnagyobb jóindulattal volt kész egyengetni új bérl?jének ígéretes jöv?jét. A papírjait rendben találta, a bérleti díjban is megállapodtak.
Gyurit vitte a sodrás, mire észbekapott, már nyakig merült a ráháruló felel?sségbe.
Munkába állhatott, családja pedig csak a régi mester kiköltözését várta, hogy elfoglalhassák a lakást is ebben, a F?szegen álló gangos házban, még ha ezért minden segédmunkát maguknak kellett is végezni. Gyuri bácsi f?tötte a kemencét, hordta a liszteszsákokat és a vizesvödröket a Szentháromság téri artézi kútról.
Egyel?re nem beszéltek költségekr?l, összefogó család voltak, mindenki egy célért hajtott.
Margit is felkelt az éjszaka közepén, ment ? is a pékségbe és úgy állt a dagasztótekn? mellé, mintha rögtön meg akarná tanulni a finom pékáruk készítésének titkait. Sürgöl?dött, kézhez adott, felírta a bejelentett kenyereket, ragasztotta rájuk bevetéskor a névcédulákat.
„Kisinasom”-nak szólította ?t a bátyus. A jó munka öröme, a jópajtási viszony még közelebb hozta ?ket egymáshoz. Mégse kockáztatta meg Gyuri, hogy Margitot beavassa titkaiba. Pedig az id? elviselhetetlenül telt Mariskától így elszakadva. Gondolatai folyton messze jártak, gyakran írt is, de otthon az ?szinte beszélgetésre alkalmat még nem talált. A levelére jött választ mégsem akarta megmutatni, és utána magyarázkodni.
A nagy tervezgetéseket látva egyre kínosabbnak érezte azt, hogy itt semmit nem tudnak még Mariskáról.
Aztán amikor kimeszelték a szobákat, és azt méricskélték, kinek hová tehetik az ágyát, bátorságát összeszedve el?állt végre:
– Édesapám, várjunk még azzal a rendezkedéssel!
– Mire, te? – csudálkozott rá az apja, és nagy bajuszáról lecsippentette ajkával az aranyló leves gyöngyét. Gyuri elszántan nézett szembe vele.
– Hát, én Romhányban elköteleztem magam…
– Hátaztán! Mivee? Kinek? A sógornak nem tartozunk, úgy tom.
– Neki nem is, de egy lánynak igen, akit el akarok hozni, hogy megismerjék.
– Aztán kiféle lenne az? – vetette oda csak úgy mellesleg az öreg, de erre már Magda néni megigazította a keszkend?jét.
– Nagyon rendes, dolgos lány, szép is, eszes is, én szeretem, és el akarom venni. Csak a maguk beleegyezése hiányzik, és elhoznám…
– Nofene! – jegyezte meg az apja, mintha azt vette volna tudomásul, ami nemigazán fontos, hogy eleredt kint a futó zápor. Kanalazott tovább.
– Városi? – élénkült meg Margit. Erre a szül?k is várakozással néztek.
Gyuri pedig beesett a csapdába.
– Most lehet mondani. De csak mióta ott szolgál. –
Vészt jóslóan, fojtott hangon szólt a kérdés:
– Szóógáll?! Hát cseléd?!!
– Nagyon jó, úri háznál… És csak addig, míg el nem veszem.
– Cselédet csak ágyba visz az ember – szögezte le, kanalazott tovább az apa. – Aztán az a móggya, hogy kifizeted a doktort, utána eefelejtyük. –
Legyintett is hozzá az öreg a nyomaték kedvéért.
Mintha darázs csípte volna meg, úgy pattant fel ültéb?l a fiú. Remegett a hangja.
– Apám, ezt maga csak azért mondhatta, mert az apám, és még semmit nem ért. Mariska tisztességes lány, aki dolgozik, hogy az is maradhasson, és mi szeretjük egymást. Vár engem, én megígértem, hogy visszamegyek érte. Senki nem sértegetheti többet, mert a feleségem lesz. Ehhez a beleegyezését kikérem, de ha nem adja, anélkül is elveszem!
De erre már az öreg is felugrott. A szék kid?lt alóla, a kanál nagyot ugrott a lesújtó ökle mell?l. Arcán, a mindig pirosló két folt szétterült az egész fején. Ugrásra készen néztek farkasszemet:
– Cselédet akarsz behozni a családba, cselédet eevennyi, pékmester létedre? Te nem vagy eszedné! – ordította.
– Urat akartunk belüled, mindent azér csinyálunk!
Magda néni egyik, Margit a másik oldalról kapaszkodtak a karjába, úgy csitítgatták.
– Nyughass aptya. Nem gondúta még meg a gyerek, tudod milyenek a fiatalok, eefelejti hamar, talál itt egy ujjára százat is. Hászen kapós legény lett a mi Gyurink…
– Anyám! – akart tiltakozni a fiú, de Margit az apja háta mögül némaságra intette.
Nyomott hangulatban, némán láttak munkához.
*
A fiatal borbéllyal és nejével eddig csak udvariasan köszöntötték egymást. A fiatal asszonyka kis id? elteltével megjegyezte, hogy ez a fiú túl csendes, és nagyon különbözik a családjától.
– Valami nem stimmel náluk, én is látom – tette hozzá a férje.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Pápay Aranka
