Mik voltunk, s mik leszünk, halljátok
víg cimborák, most még éhes hordók
szónokai, melyeknek röhögve
ittuk borát. Gyárak, földek rongyai,
-sebaj –
könnyű mámor hirdet nehéz
igét. Igyunk az álmos istenekre,
vagy cibáljuk ördög áldott üstökét.
Ébredni élni kéne’ már, nekünk
mindegy, hogy lent vagy fent dalol,
romboljunk porrá cifra palotát
ha kell, hát viskó-lelkünk meglakol.
Esküdjünk apáink kérges kezére,
és ácsoljunk dongákból új hajót.
Én anyám megfáradt könnyeit adom,
mosson tisztára minden lázadót.
Véres bitókon ha lógunk, talán
k?be vésik sosem volt bűneink.
Hazát kerestünk, ím megkaptuk hazánk
súgja majd kender fülünkbe álmaink.
Lám, mik lettünk víg cimborák, mint bor
torkunkra forrt minden szó, húsunkat
varjak ízlelik, de korhadt keresztünk
legyen a tisztító tűzre való.
