Szilágyi Hajni - Lumen : Az utolsó

a kép, Somin műve ( indafoto.hu )

Mész, örökké haladva az ösvényen, átléped a határokat, és azon túl keresed álmaid.Magad vagy ismét magadban, rab saját börtönödben. Nincs kegyelem. A rácsokon túl, és innen is a halál vár. A halál, mely maga a megváltás, miben már szabadnak érzed bolyongó lelked.

 

***

 

Percek teltek el a sikoly óta. De mintha órák lettek volna. Ott áll. Görcsösen kapaszkodik a kerítésbe. Vézna testén keresztül a fakó nap sugarai fénylenek át. Szemét összeszorítva a sokadik imán is túl van. Senkivé vedlett hetek alatt. Ordítani akar, de tudja, nem mozdulhat, nem szólhat, mert figyelik.

Azok a szemek. Se test, se lélek, csak a figyelő szemek, és az a kegyetlen üvöltő hang.

– Istenem, még meddig?

Nagy levegőt véve, a reggel illatát akarja magába szívni, de csak újból azt a jellegzetes szagot érzi, ahogy a bőrt cserzik.

Menekülne, de a kerítés úgy áll előtte, mint egy hatalmas szörny, mely vicsorogva villantja meg fogait. Pedig csak a nap játszik rajta fényeivel, és néha a hajnali szél sikolt a nyomasztó csendben.

A sárga gömb felé fordul, arcát áztató könnyei fojtogatják lelkét. Háta mögött, az iszapos sárban, léptek cuppogását hallja.

– Gyere! Jobb, ha jössz… – szólal meg háta mögött egy hang.

Nem néz hátra. Szemével követi, majd hangosan számolni kezdi az égen köröző varjakat.

– Egy, kettő, három… és a halál szárnya kering a tábor felett – súgja maga elé.

– Ne erre gondolj. Nem szabad – inti csendre az iménti hang.

Majd közelebb lép. Arcán az évek nem látszanak. Szeme olyan, mint a mélykék óceán, végtelen tükrében, már rég elveszett minden. Az idő, és a tér állandósul benne, a remény pedig ott haldoklik minden ébredő hajnalban, és egy újabb napért imádkozik.

– Anya… – kiált fel a lány – Itt vannak az emlékek – szívére mutat – Emlékek! – hangja elcsuklik.

Hetek óta nem szólt már senkihez a lány, hisz lázadó kamaszkorát szögesdrótok közt éli. De itt már nem volt miért, nem volt kiért lázadni. Csak az élni akarás az, ami sodorja. De a sodrás is egyre lassúbbnak tűnik. Képtelen átlépni a jelenbe csak a múltban időzik tétován.

A múlt érzései remegnek a levegőben, összekeveredve a jelen fájdalmával, mely utolsó kiáltásában füstfelhőbe tekeredve száll el a végtelenben.

– Mondd, van értelme, nézni a napot? Mondd, akarjam–e a holnapot, mikor rám zuhan az est? Mondd anya, merjek még álmodni? – kezével az ég felé mutat, szemével a szürke füstöt követve – Nézd, ott szállnak az álmok, és kitudja mikor, ma vagy holnap az én álmaim is ott sodorja majd a szél.

A nő nem szól. Két kezét arcához emeli, hogy eltakarja lánya elől az iszonyatos fájdalmat, ami lelkében lüktet ordítva. Hátat fordít, elindul, nehéz bakancsa minden lépésénél ólomként a sárba húzza csonttá soványodott lábait.

A lány arcán keserű mosolyba rendeződik az egyre nyomasztóbb fáradtság. Keresi az égen kószáló napot, hiszen számára egy érintésnyi napsugár is elég lenne, hogy arcvonásai visszanyerjenek még valamit, a lelkébe öregedett fiatalságából, annak szelíd erejéből. Gondolataiban, emlékeiben a bérház szúrós illatát idézi fel. Mosolygós gyermek éveit, és kamasz magányát, ahogy saját magára zárva az ajtókat, ablakokat, konokul kapaszkodott az életbe.

 

***

 

A nap lassan úszik az alkony színeiben, mint egy narancsszínű léggömb.

A város zaja is elcsendesedik. Az ódon házak úgy állnak egymás mellett, mint utolsó órájukat töltik a siralomházban. Csupán néhány ablakból szűrődik ki fény. Az utcák kihaltak. Az esti szél halkan táncol az egyik kapubejárón be, majd a másikon osonva ki.

A lány ott áll az ablak előtt. Mintha várna valakit. De csak az eget nézi. Tekintetével megpróbálja követni a napot, de az utca másik oldalán álló ház teljesen eltakarja előle. Soha nem szerette ezeket, a néma estéket, mert tudta, hogy a nagy csendet mindig valami hatalmas vihar követi. Már most is előre reszket. Hallja, ahogy a lépcsőházban beszélgetnek. Ismerős neki a hang, és minél erősebben hallja a hangot, annál jobban remeg a félelemtől. Hatalmas zajjal kulcs csörren a zárban. Az ajtó kivágódik, és egy férfi lép be. A kezében lévő táskáját a földre dobva, egy nagy kiáltással a szoba fele indul.

– Hol van az én kincsem?

– Itt! – suttogja eltorzult hanggal a lány, miközben két kezével szorosan magára húzza kardigánját.

A férfi odalép a lányhoz, magához rántva, vadul csókolni kezdi.

A lány próbál ellenállni, de minél jobban akarja kezeit kivenni a férfi szorításából, annál jobban érzi, hogy minden erejét elveszítette már.

– Ne ellenkezz! – sziszegi fülébe – Anyád két óra múlva jön haza, addig játszhatunk egy kicsit – kezei már a lány derekát simogatják, és egy pillanat múlva már a szoknyája alatt matat.

A gombok halk pergéssel koppannak a padlón. A levegő lassan elfogy a szobából. Percek telnek el, de azok a pillanatok, ilyenkor kegyetlenül végtelennek tűnnek. Nem lehet megsemmisíteni, már nem lehetett kitörölni. A vád, az önmarcangolás hónapokkal ezelőtt belépett az ajtón, és mély gyökeret eresztett.

Nem akar a férfi szemébe nézni. Valahol messze szeretne lenni, hiszen a teste úgy engedelmeskedik, ahogy a fölé hajló test akarja, parancsolja, irányítja. De a lelke már rég kiszabadult ebből a szorításból.

Már nem számolja a napokat, a heteket. Tudja egyszer úgyis véget ér minden, és nem azért, mert ő megmenekül, hanem mert a világ romokban hever már mindenhol. Látja, ahogy az égre kapaszkodó hold homályos fénye játszik a falon. Egy pillanatra megvilágít egy képet. Az apja képét. Nem akarta levenni, mégis ilyenkor az az érzése támad, hogy valami olyasmit mutat apjának, ami a legnagyobb vétek, a megbocsájthatatlan bűn. Pedig ő nem akarja. Becsukja a szemét, de apja szigorú szemei követik.

– Ne! – kiáltja az esti csendbe.

– Mit ne? Maradj nyugton, mindjárt végzek, és utána melegítheted a vacsorát – a férfi lassan vonaglik a lányon, szemeiben ott szikrázik az önelégült kéjmosoly.

– Gyűlölöm magát, maga soha nem lesz az apám! – súgja a lány.

– Az apád biztos nem. Én annál sokkal többet akarok tőled, és anyádtól is. És te engedelmeskedsz nekem. És nem kérdezel. Nem válaszolsz. Némán tűrőd.

– A pokolban fogja végezni azért, amit velem és anyámmal tesz minden nap. Azt hiszi, nem tudom, hogy minden nap megveri, minden este meggyalázza? – könnyek jelennek meg a lány szemében

– Fogd be, te elfajzott emberlánya! Az van, amit én mondok, míg nemcsak testeden, hanem lelkedben is hordod az örök pecsétet – két kezét a lány szájára téve, újból beléhatol. – Én vagyok az, aki felemelt benneteket a sárból.

Az esti mély csendet kintről szirénák hangos zaja veri fel. Megszűnni nem akarón, kegyetlenül visít az éj szelíd arcába. Az ég egy pillanat alatt vörösből szürkére változik. Az utcáról kiáltozások, jajveszékelések szűrődnek be.

– Halálmadarak, jönnek… – sóhajt a lány.

Sóhajában viszont nem a félelem, hanem a megkönnyebbülés hallatszik ki. Megkönnyebbülés, hogy végre megszabadul egy kis időre, ettől a mocsoktól.

Nem merte soha elmondani anyjának. Nem azért, mert tartott a férfitől, hanem tudta, hogy ha nincs ez az ember, ők már rég nem élnének a sok adósság miatt. ő segítette ki őket a bajból, mikor az apja egy éve meghalt. Vegyeskereskedésük volt, de a kórházi ápolásra, orvosokra minden pénzük elment. Hitelt, hitelre halmoztak, de egyszerűen nem voltak képesek talpra állni. És egyszer csak jött ez a férfi. Sok pénzzel, megnyerő külsővel. Egy pillanat alatt visszaforgatta a pénzt a kis üzletbe, de ennek ára volt. Cselédsorsú ára.

És most itt fekszik az ágyon, széttárt lábakkal, és a férfi úgy játszik a testével, mint egy marionett bábúval.

Kint még mindig szól a sziréna. Emberek ijedten rohangálnak, keresik a búvóhelyüket, hogy esélyt adjanak maguknak a holnaphoz.

És ő még mindig itt fekszik az ágyon, széttárt lábakkal. Megrázkódva gondolataiban már messze jár. Lába nem éri a földet, csak a teste fáj, sajog a ránehezedő bűnök súlyától.

– Menni kéne – lökdösve próbálja magáról letaszítani a férfit. – Mindjárt itt vannak a repülőgépek.

A férfi nem is figyel már a lányra. Nincs sok ideje, és próbálja minél jobban kihasználni ezeket a lopott perceket. Persze, ő akkor lopja el a pillanatokat, amikor csak akarja. Nézi a lányt, ahogy formás kis teste elnyúlik az ágyon. Megszerette a lányt, már abban a pillanatban, mikor először találkoztak. Önzőn szereti. A testét, az illatát, a szelíd fiatalságát. És csak az övé, amikor csak akarja. Ez az érzés még jobban magához láncolta. Hiszen már elmúlt ötven éves. Évek során, rengeteg pénzt harácsolt össze, de nem tudott vele mit kezdeni. Újabb, és újabb üzletekbe fektette be vagyonát, melyekből a lehető legszerencsésebben jött ki mindig.

Most pedig itt van ez a két nő.

Véletlenül tévedt a boltba. Látta, ahogy a hatalmas polcok üresen ácsingóznak. Lehetőséget érzett benne, és mikor megtudta, hogy a nő pár hónapja özvegy lett, és egyedül él a lányával, felajánlotta segítségét. Sejtette, nem kell sokat győzködni, hiszen a háború alázatossá tudja tenni az embereket, és ő ennek az alázatosságnak mesteri kihasználója volt.

A szirénák egyre hangosabban szólnak. Bent viszont a fojtó csöndesség, mint fekete fátyol teríti be a szobát. A lány becsukva szemét, megpróbál felidézni valami kellemes emléket. Próbálja jobban megragadni a múlt pillanatát. A jelen összezsugorodik, a múlt előbújik a homályból, mint magzatburokból a gyermek. Arcok jelennek meg előtte. Apja hatalmas keze, és a kalapja, ami jellegzetesen mindig a homlokába csúszott. Szeretett volna máshol lenni, talán egy egészen másik életben, ahol nem érzi, hogy a könyörtelenül legyilkolt álmai zokogva sodródnak a végtelen mélységbe. Szinte már kényszeríti magát, hogy emlékezzen, hogy elvesszen a múlt világában, hol még, talán van esélye tiszta levegőt venni.

Odakintről zajokat hall ismét. Anyja fáradt lépteire mindig ráismer, ahogy halk sóhajjal, kapaszkodva a nyirkos korlátba, szinte már vonszolja magát fel a bérház lépcsőin. A kulcs is megszokott hanggal kattan a zárban. Megrémülve néz körül, mi lesz, ha anyja benyit, és így találja őket.

Míg gondolatai valahol messzi jártak, álmokat érintve, észre sem vette, hogy a férfi már rég kiment a szobából, és ő egymaga fekszik az ágyban ruhátlanul. Hallja, ahogy anyja beköszön hozzá, de hiába nyitná a száját, hang nem jön ki rajta, csak némán tátong, mint aki a légüres térben keresi a levegőt. Körül néz, és eszébe jut, hogy pár perce még a szirénák csaptak hatalmas zajt, és rengették meg sikoltva a csend burkába záródó világot, azt a világot, melynek sorsa, most pengeélen táncol.

– Úgy néz ki, elmentek… – néz be az ajtón az anya.

– Kik mentek el, és hova? – néz rá értetlenül a lány, miközben takaróját egészen az álláig húzza.

– A repülőgépek… kislányom jól vagy?

– Igen anya, persze csak nagyon fáradt vagyok, és aludni szeretnék.

– Ismerlek, mondd mi a baj? Itthon történt valami? – beljebb lépve az ágya mellé ül – Te lázas vagy… Mesélj…

– Nem! – határozott válasza visszacsapódik a szoba faláról. – Ne akard, ne akarj olyant tőlem, amit te sem szeretnél hallani. Ne nekem akarj megfelelni, hanem önmagaddal legyél békében. Nézz körül – a konyha felé mutatva. – Boldog vagy? Akarod ezt az életet? Folytassam?

– Nézd! Nem én választottam sorsom. Ebbe születtem, úgy ahogy apád is, és mikor rólad döntöttünk, már te is részese lettél ennek a bélyegnek, amit elvakultságukban ránk sütöttek.

– Megalázkodsz? Még most is véded, akkor is, mikor nincs a közeledben? – emeli fel hangját a lány.

– Nem védem, de egyelőre más lehetőségünk nincs. Fogadd el. Értem fogadd el, a jövődért fogadd el, mely a legfontosabb számomra.

A lány nagyokat bólogat, de tudja, hogy anyja mennyi szenvedésen ment keresztül, és érzi, hogy most is menekül, előle, és saját érzései elől is.

– Most megyek, fáradt vagyok én is. Sokan voltak a boltban, mindenki fél, retteg a holnaptól. Szép álmokat.

– Neked is anya, és hidd el lesz még boldog nyár – kezét a nő kezébe téve, majd szájához emelve megcsókolja. – Köszönöm neked.

 

 

– Neeee… Fáj! – a sikoltó hang úgy vágódik az éjbe, mint egy hatalmas kő.

– Maradj csöndben – üvölti a férfi, és egy hirtelen mozdulattal az ágyhoz löki a nőt. – Ne merj még egyszer kezet emelni rám! Ki vagy te? Megmondom én neked… a cselédem vagy, a szolgám, egy senki, akit akkor vetkőztetek ki saját magából, amikor csak akarom – szemeiben a gyűlölet fénye szikrázik. – Sorsotok a kezembe van, nincs esélyed dönteni. Te már rég halott vagy a lányoddal együtt – dühét, hogy nyomatékosabbá tegye, az öklével a csupasz falba vág egy nagyot.

A nő nem tud szólni. A fizikai fájdalmánál, jobban fájnak a lelki sebek. A férfit nézi: Vajon miért emelte fel, és vajon most miért taszítja nap, mint nap a szennybe, megalázva, sebeit újra, és újra feltépve. Ki ez a férfi? Honnan jött, és merre tart? Miért őt, miért pont őket? Kérdéseit némán magában tartva, könnyeivel küszködve, hátrálva elindul az ablakhoz.

Hajnalodik. Az ürességtől kongó város, szürke tömbjein, megtörik a nap izzó fénye, majd visszacsapódva, árnyékként zuhan a megmaradt, még lélegző, élni akaró életre. Félelemmel a szemében, remegő kézzel próbálja betakarni meztelen testét, a megmaradt ruhafoszlányokkal. Ahányszor kikerült ezekből a reményt vesztett csatákból, mindig úgy érezte, meghalt ismét benne valami, és esélye nincs már arra, hogy újjászülessen. Elkárhozott, saját kárhozatában.

A férfi a nő mögé lépve, kezét a vállára teszi. A nő megrezzen. Undorító bűzt érez a szájában, saját magától is undorodik.

Döntött, és már nem érdekelte, hogy kint mi fog várni rájuk. Már nem érdekeli, hogy milyen hosszú lesz a hegymenet. Már semmi nem érdekeli, csak az, hogy minél előbb szabad legyen

– M-o-s-t m-e-n-j e-l… Most! – lassan, higgadtan kezdte betűzni a férfinak, miközben egész közel hajolva hozzá, szinte már a szájába ordítva ismételte a szavakat.

– M-e-g-d-ö-g-l-ö-t-ö-k! – ugyanolyan hangsúllyal vissza betűzve a nő fülébe súgta – És az én kezem tiszta marad! De a tiéd mocskos lesz, mert most ölted meg a lányodat, és magadat… Most!

A nő kitépve a férfi kezében lévő, épségben megmaradt ruháját, az ajtó fele int a fejével.

– Már nem érdekel, hogy holnap mi lesz. Már nem érdekel… – vállát megvonva, elindul az ajtó felé, hogy kinyissa a férfinak.

A férfi felhúzta a szemöldökét. Nem számított ilyen támadásra, amióta beköltözött a nő otthonába, mindig is fölényben érezte magát. Mert úgy gondolta megteheti. Mert ő lett a kegyelemosztó, a megmentő, és most ezek után, az ítéletet kihirdető. Életfogytiglanra ítélve az életben, melyet csak a halál válthat meg. Körbe nézve, látja, hogy az asszony a szeme sarkából figyeli őt. Érzi a rettegését. Negyvenfelé közeledve, még mindig csinos. Igaz az elmúlt évek gyötrelmei, és az elmúlt hónapok, hetek félelmei már egyre jobban meglátszódtak az arcán, és mély barázdák jelentek meg a szeme alatt. De mindezek ellenére kívánatos még most is. És természetesen az is mellette szól, hogy ott van az a kis vegyeskereskedése, és emberfeletti módon bírja a munkát. De azt viszont már nem tudja elviselni, ha ellenkeznek vele. Főleg egy ilyen. Nem szólt semmit. Tudta, hogy mi a következő lépés. Kabátját felvéve, hóna alá csapva bőrtáskáját, az ajtóhoz érve mélyen még utoljára belenézett a nő szemébe.

– A lányodat most sajnálhatod, hogy velem együtt őt is a pokolba küldöd. Érted nem, de őérte kár – ismét az a gúnyos mosoly jelent meg a szája sarkában. – ő már igazi nő, nekem bebizonyította – kéjes röhögéssel, kilépett a bérház folyosójára, és gyors léptekkel indult a lépcső felé.

A nő nem tudott szólni. Az utolsó szavak, mint egy összeomló ház utolsó szilánkjai, úgy hasítottak lelkébe, vérző sebet ejtve: Az ő lánya, és ez az aljas? Nem, az nem lehet… Rázta meg a fejét.

 

(folyt. köv.)

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.08.26. @ 11:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"