Dénest úgy szippantotta magába a délutáni napfényben fürdő zirci vasútállomás restije, mint a cefrés hordótól hazafelé repülő darazsat az ipari porszívó.
Benn, a zömében műszak után lévő erdészeti dolgozókból és vasutasokból álló tömeg, elcsendesedve nyitott neki utat, így pillanatok alatt a söntéspulthoz ért. A higanymozgású csapos a kezében lévő lapockával letolta a habot az előtte katonás rendben sorakozó söröskorsók egyikéről, s kérés nélkül tolta is elébe. Ezt egy húzásra kiitta, s csak akkor tekintett körbe a helységben, mikor az üres edényért kapott teli, már a kezében volt.
Az emberek még mindig őt bámulták, szemükben a csodálkozással vegyes megdöbbenés mellett, most már az elismerés fénye is felcsillant. Azt, hogy hosszú haja és nagy szakálla miatt megbámulják, már régen megszokta. Most az egészhez hozzáadódó, a levegőt a sör és izzadságszag mellett átjáró megrökönyödés arra késztette Dénest, hogy a pult mögötti polcrendszer tükrös felületét felhasználva, alaposabb vizsgálatnak vesse alá külsejét.
…A látott kép őt is meglepte. Borzas haját itt-ott levélmaradékok ékesítették. Homlokán beszáradt, repedező vércsíkok futottak lefelé, ilyenek tarkították sárga pólóját, és mezítelen karját is.
„Még szerencse, hogy ez rajtam maradt!” — pihentette szemét a szakálla alól kikandikáló úttörőnyakkendőn. „Különben joggal hihetnék, most vettek le a keresztről.”
— Elnézést! Reggel óta nem ittam egy kortyot sem —mondta a csaposnak, miközben az üvegtálcára tette a sör árát. Fél öt felé járt, mikor a Porva—Csesznek megállónál leszállt a vonatról
— Minden rendben? — kérdezte a bakter.
— Igen. Köszönöm a segítséget! — s már indult is a kékjelzésen, aznap már másodszor, Gézaháza felé.
Reggel együtt kerekedtek fel Gyura kollégájával, két kolléganővel, no meg negyven vándortáborozó, hátizsákos gyerekkel, pár száz tojás, kenyerek, kolbászok és egyéb itt most fel nem sorolandó holmi társaságában. El is fáradtak hamar. A vízmosással párhuzamosan futó út mellett borzvárat fedeztek fel, ez jó okot adott az első pihenőre. Mire Dénes lerakta a szatyrokat, s a hátáról lekínlódott zsákját egy fa tövének támasztotta, két lány már a vízmosáson átdőlt fa törzsén egyensúlyozott.
— Most már menjetek végig, mert ha meg akarnátok fordulni, biztosan leestek! Ti meg üljetek le a feneketekre! — szólt rá a csatlakozni készülőkre.
— Nem lesz semmi baj, tanár bácsi, tornászok vagyunk! — szólt vissza az akkor már az egyensúlyáért kalimpáló Magdi, majd, lepottyant a vízmosásba.
Bal karja furcsán kifordult, a könyökhajlatból kiálló törött csonk egy vénát is megsértett, a vér kis patakban csordogált a kétségbeesetten jajgató lány alkarján.
— Hozzad, Dénes! — kiáltott le Gyura. — Én előre megyek a vasúthoz.
Magdi minden, a seb ellátására irányuló beavatkozási kísérletre hisztériás zokogásba kezdett, ezért végül Dénes, egyszerűen a nyakába emelte a lányt, és gyors léptekkel elindult vele kollégája nyomában.
— Menjetek, menjetek! Minden rendben lesz! — tuszkolta fel őket Gyura a diesel mozdonyra, amit érkezésük előtt, egy fával megrakott szerelvényről akasztottak le. Zircen egy 1500-as Lada, mit sem törődve a sínekkel, a mozdony mellé hajtott, s pár perccel később már a kórház előtt búcsúzkodtak vezetőjétől.
— Üdvözlöm, Gyura barátomat! Nagy mókamester, mi?
A lányt tisztességesen ellátták. A nyílt törés miatt a kórházban kellett maradnia. Dénes telefonon tájékoztatta iskolája igazgatóját a történtekről, majd a táborozók után ment. Már a vacsorát főzték, mikor elérte a turistaházat. Megmosakodott, átöltözött, maga mellé vett egy nagyobb fiút, s a lány holmijával visszamentek a kórházba.
Harmadszorra sötétben közelítettek az ösvényen, a turistaház felé. A tisztás szélétől a lobogó tábortőz jelezte nekik az irányt. A lángok eléjük vetítették a vándorbotján bőgőzést imitáló Gyura árnyékát. A gyerekek ütemes tapsától alig hallatszott mesterségesen elrekesztett hangja:
„Nincs disznóhús, nincs borjúmáj
Nyikágda, nyicsevó, nye ponyemáj”
A vidám hangok nem értek el a gyerekek nagyjából 300 kilométerre lévő otthonáig. Így azután másnap reggel, a kisváros piacterén már mindenki azt tárgyalta, hogy a táborozók szakadékba zuhantak, a tragédiát csak néhányan élték túl.
— Persze nincs min csodálkozni — mondták többen. — Ezek a mai tanárok…
Legutóbbi módosítás: 2008.08.04. @ 07:23 :: Takács Dezső